Új Szó, 1979. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1979-02-19 / 42. szám, hétfő

Jegyzetek 02 NDK irodalmának kialakulásáról „Mi már ü) feltételek között írunk" — jelentette ki Bertolt Brecht az írók IV. kongresz- szusán Berlinben. Ez alatt azo­kat a történelmi változásokat értette, amelyek Kelet-Német- országban 1945 májusa után végbementek és amelyek alap­vető fordulatot jelentettek a német Irodalom történetében. Honnan indult, hogyan fejlő dött és uhol tart ma az NDK irodalma? A hárnm kérdés mindegyikére egy-egy korszak rövid jellemzésével adhatunk feleletet. Az első korszakban — 1945- től 1949-ig — még nem beszél­hetünk egységes irodalomról. A háború után a legyőzött im­perializmus szörnyű káoszt ha­gyott örökségül a német népre. Az Európa-szerte megásott tö­megsírok, az auschwitzi gáz­kamrák vádolták a bűnösöket, a fasisztákat és militaristákat, akik szörnyű tragédiába so­dorták a világ népét. Ilyen káoszból indult az NDK szocia­lista nemzeti kultúrája és ezen belül az irodalom is. A kultu­rális forradalom — amelynek egyik alapvető része volt a de­mokratikus iskolareform — gyökeres változásokat hozott magával. A náci ideológia és kultúra maradványainak eltá­volításával igyekeztek megte­remteni az új kultúra alapjait A kulturális intézmények foko­zatosan a nép tulajdonába mentek át és a demokratikus szervek irányítása alá kerültek. Szép számmal jöttek létre új kiadók, nyomdák, könyvtárak, színházak, rádió- és filmstú­diók, létesültek lapok és fo­lyóiratok. Az egyik legfonto­sabb háború után alapított ki­adó a berlini Aufbau-Verlag, amely Erich Wendt és Max Schroeder vezetésével műkö­dött. Nagy szerepe volt az an­tifasiszta és a haladó polgári­klasszikus irodalmi művek nép­szerűsítésében. Az irodalom fej­lesztésében nagy érdemük volt a lapoknak, amelyek rendkívül nagy teret szenteltek a kultú­rának. így például a Vasárnap (Sonntag), az Építés (Aufbauj. 1947-ben Willi Bredel adta ki az első teljesen irodalmi jelle­gű folyóiratot, a Ma és Hol- nap-ot (Heute und Morgen). A drámairodalom kérdéseivel pe­dig a Kor Színháza (Theater der Zeit) foglalkozott. 1946 májusában Friedrich Wolf je­lentős közreműködésével lerak­ták az új demokratikus film gyártás alapjait. Az irodalmi fejlődést ebben az időben kétféle irányzat jellemzi: a szocialista-nemzeti és a polgári demokratikus iro dalmi irányzat. Az első fő té­mája: leszámolás a fasiszta múlttal. Ez az irodalom köz­vetlenül reagált az élei kivál­totta kérdésekre és megpróbál­kozott azzal, hogy a nemzeti é* egyéni-emberi fejlődés perspek­tíváit bemutassa. Erre vállalko zott Willi Bredel az Apák (Vá- ter), Anna Seghers a Hetedik kereszt (Das siebente Kreuz), Alexander Abusch Egy nemzet tévútja (Irrweg eine Nation) című regényében, Johannes R. Becher, Kút Barthel (Kuba), Bertolt Brecht, Picarda Huch, Stephan Hermlin és a többiek pedig a lírában. A polgári demokratikus irány­zatot Bernhard Kellermann és Hans Fallada mellett olyan ne­vek fémjelzik mint Heinrich és Thomas Mann, Arnold Zweig Lion Feuchtwanger. Sajnos, nincs módunkban, hogy a mű­vöket is felsoroljuk, így (alán csak a legjellemzőbbet, Tho­mas Man Doktor Fausztját em­lítem, amely megrázó realisz­tikus ábrázolásmódjával a né­met polgári értelmiség életstí­lusának mély pszichológiai elemzését nyújtja. Az NDK megalakulása (1949) fordulópontot jelent a német nép történetében, kulturális fejlődésében. E dátumtól kezdő­dik az irodalmi fejlődés máso­dik korszaka és tart az ötve­nes évek végéig, sőt a hatva nas évek elejéig. Az írók poli­tikai, világnézeti és esztétikai tapasztalataira, a kor irodalmi vívmányaira építve kialakul az NDK nemzeti irodalma. Az írók III. kongresszusán (1952) meg­alakul az NDK írószövetsége — ez idáig csupán a kulturális szövetség keretén belül léte­zett —, amelynek elnöke Anna Seghers, titkára Willi Bredel lett. A kongresszus szellemé­ben az alkotók nagy többsége azon fáradozott, hogy egy nagy, tartalmas és gazdag irodalmat hozzon létre, amelyben vala­mennyi műfaj érvényre jut. A háborús tematika ebben az idő­ben kissé háttérbe szorult, az irodalmi alkotások új valóság- jegyeket fedeztek fel az akkori bonyolult folyamatban, feltár­ták az ellentmondásokat, a ne­hézségeket, de egyben a hazá­ját építő nép hősiességét, nagy­ságát is. Az epikában az írók szívesen nyúlnak a riport-műfajhoz. Willi Bredel ötven nap (Fünfzig Tagé) című riport­könyve, Helmut Hauptmann, Dieter Noll, Peter Nell riport­jai élethűen elevenítik fel az újraépítés nehéz perceit. A korszak regénytermését két nagyobb csoportba oszthat­juk: az elsőbe azok a művek sorolhatók, amelyek a munkás­osztály által megalkotott új em­bertípust, az új emberi kapcso­latokat mutatják be. Ilyenek: Eduard Claudius: Emberek a mi oldalunkon (Menschen an unserer Seite), Harry Thürk A .-Äŕ&.v..-x,;} Az elmúlt napokban nem mindennapi esemény színhelye volt a Moszkvai Szatíra Színház: 900. alkalommal adták elő Majakovszkij Poloska című vígjátékát. A társulat immár 24 évadon keresztül nagy sikerrel tartja műsorán ezt a kis­polgári gondolkodást és mesterkedéseket leleplező vígjáté­kot. Felvételünkön Jevgenyij Alekszandrovics Rejhel szín­művész a moszkvai színházi múzeumban az eddigi előadások színházi plakátjait nézegeti. Rejhel egyébként a huszonnégy évvel ezelőtti bemutatón t$ már játszott ebben a színműben. só urai (Die Herren des Sal- zes), Arnold Zweig Tűzszünet (Feuerpause) 0 művei. A másik csoportba a szocia­lista falu átalakulását, új életét ábrázoló regények tartoznak. Például: Ottó Gotsche Mély ba­rázdák (Tiefe Fruchen), Benno Voelkner Karvenbruchi embe­rek. (Die Leute von Karven bruch). Erwin Strittmatter, fu- rij Brézan regényei. Ez az időszak rendkívül ter­mékeny a lírában is. A kiala­kulóban levő új emnerí kapcso­latok, az új szocialista életér­zés Brecht és Becher versein kívül Uwe Berger, Louis Fürn- berg, Günther Deicke. Georg Maurer, Margarete Neumann. Lori Ludwig költeményeiben lutnak kifejezésre. Az új feltételek lehetővé te­szik, hogy a drámairodalom te­rén új tehetségek bontakozza­nak ki. Hermann Werner Kubsch, Kari Grünberg, Peter Hacks kezdeti próbálkozásai reménykeltőek. A harmadik fejlődési kor­szak, a hatvanas évek első fe­létől napjainkig, főleg az iro­dalom minőségi jegyeinek vál­tozását hozza. Az NDK írói a szocialista valósiig szélesebb körű és mélyrehatóbb elemzé­sével igyekeznek rámutatni a belső ellentmondásokra, a szo­cialista társadalom építésében elért eredményekre, de nehéz­ségekre is, a személyiség fej­lődésének problémáira. Nagyon pregnánsan jut mindez kifejezésre Erwin Stritt­matter Öle Bíenkopp, Erik Neutsch A kövek nyoma (Spur der Steine), Hermann Kant Az aula (Die Aula) című regényé­ben. Mindhárom mű főhőse más környezetből való, Bien- kopp falusi parasztemberből lett szövetkezeti elnök, Balla munkás, Iswall értelmiségi (új­ságíró), útjuk számos vonatko­zásban azonban mégis hasonló. Mindhárom főhős — megszaba dúlván a polgári és kispolgári felfogástól, gyakorlattól, és szokásoktól és megtalálván helyét — elkeseredett har­cot folytat az ellen, hogy az őket körülvevő közös­ség tagjai előtérbe helyezzék saját egyéni érdekeiket a tár­sadaloméival, önkényesen dönt­senek a fejlődést meghatározó kérdésekben, ezzel akadályoz­ván a társadalmi haladást. Az emberi kapcsolatok új ár­nyalatai, a mindennapi élet problémái válnak a prózai al­kotások fő témájává. Főleg az elbeszélésekben és novellákban sikerült a szerteágazó finom szálakat kibogozni. (Max, Wal­ter, Schulz, Elke Erb, Werner Braunig, Helmut Sakowski). Az eléggé hosszúra nyúlt pró­baidőszak után végre a gyermekirodalom terén is fi­gyelemre méltó alkotások szü­leinek. Joachim Nowotny Óriás a paradicsomban (Dér Riese im Paradies), Benno Pludra Tambari, Uwe Kant Osztályün­nep (Das Klassenfest). Az öivenes évek hagyomá­nyaira építenek, de sajátos mű­vészi ábrázolásmóddal gazda­gítják a drámairodaimat a kö­zépnemzedék írói, Heiner Mül- ler és Peter Hacks. Az ő irány­vonalukat követik a drámai műfaj fiatalabb művelői, lföl­kér Braun, Ármin St'olper, Claus Hammel. A lírában eddig hangot adó idősebb és középnemzedék köl­tőinek látóköre egyre szélese­dik. Johannes Bobrowski, Georg Maurer, Erich Arendt, Günter Kuriert költészete lényegesen befolyásolta a legfiatalabb köl tők alkotásait. (Frank Horeni, Richard Pietrass, Petra Wer ner, Gabriele Eckart). Az NDK fiatal irodalmának egyik fontos követelménye az irodalom számára eddig isme­retlen valóságterületek és anyag-komplexum ábrázolása. Anna Seghers a következőket mondotta erről: „Minden művé­szeti korszak — az antiktól a reneszánszig, a reneszánsztól napjainkig — egy új va­lóság (külső és belső) Jelfedezésével kezdődik. Itt, az NDK-ban teljesen új számunkra ez a valóság. Űj és tartósan megváltozott “ URBAN KLÁRA A üaíiiisítansiig swüstai Jurij Trifonov új regényéről gyerekei, akik valami lakást akarnak megszerezni az ő se­gítségével; az egykori lövések váratlanul a kóbor kutyákra vadászó részegek puskáiból visszhangoznak ... Az öregem­bernek nincs már kivel beszél­nie, magának kell elrendeznie az akkor evidensnek tűnt igaz­ságokat, amelyeket azóta más igazságok váltottak fel — és mindenekelőtt saját szerepét az eseményekben. „Hogyan lássuk meg a kort, ha benne élünk?“ — kérdezi-ikiáltja az öreg. Az emlékezés — vallja — a sors iszonyú kényszerajándéka. Bű­nös volt-e akkor Migulin, vagy sem? Miért indult meg csapa­tával parancs nélkül a front­ra? Valóban a fehérekkel akart-e egyesülni, mint az őt halálra ítélők állították, vagy csak a sajátos „kozák" utat kereste, amúgy Grigorij Melje- hov módjára? Érezzük, hogy nem megkésett rehabilitációról vagy önigazolásról van szó; Migulin sorsában benne rejlett -— akár Zaligin Sósvölgyének vagy A bizottság című regé­nyének hőseiében — a törté­nelmi válaszutak sokfélesége. Trifonov regényének címsze­replője végül is így fogalmaz: „Migulin azért pusztult el, mert a végzetes korban két kontinensméretű felhő csapott össze az egekben, és hihetetlen erejű vihart hozott egy meleg és egy hideg áramlat: a hit és a nemhit...“ Bármit tesz is Migulin, bármilyen vitézül ker­geti is a fehéreket és hozzájuk csapódott kozák testvéreit, nem tudja legyűrni az eredendő bizalmatlanságot. Hátha mind­ezt csak álcázásból teszi — gondolják-kívánják sokan, va­lósággal belekergetve őt a megg o n d o la t la n cse l e k e d e te k b e és kijelentéseikbe, amikor is már nem tisztázható „ki kezd­te előbb“. Az eleinte igen lassú, csak­nem vontatott mű (amelynek rész leírásaiba jól beleillik az öreg mostani kisszerű világa, középpontjában egy ügyeskedő figura vitriolos portréjával) az utolsó fejezeteikre hihetetlenül felgyorsul, és bebizonyosodik, amit addig is sejtettünk, hogy az öreg nem éppen önzetlenül küszködött Migulin emlékével. Létrejön a „nagy találkozás“ öregasszonnyá fonnyadt egyko­ri ideáljával, de szentimentális emlékezés helyett egyetlen kérdés ismétlődik: talán mégis áruló volt Migulin — próbálja megtudni maikacsul az öregem­ber. Most már sor kerülhet a szarkasztikus epilógusra — az igazság az, hogy egyszer, ami­kor hősünk megnyilatkozha­tott, azokban a döntő, 1921-es napokban, ő is Migulin halálá­ra szólt... Nyilván nem az ő „lalán“-ja miatt halt meg Mi­gulin — de a hitetlenség eme lalánjai összegeződtek végül Sigoncev akcióiban. (Hátbor­zongató utalás Dosztojevszkij Ördögök című regényének ka­szárnya-szocialista filozófusára, Sigaljovra ...) Az író utolsó keserűsége, hogy ezt az elkedvetlenítő Igazságot egy újabb ügyeskedő, a Ház a rakparton sunyi Gle- bovjához hasonló áltudós mondja ki, akinek az öreg ví­vódása csak alapanyag egy láb­jegyzethez. Felkavaró könyv, autonóm Író rem?ke, s ma még nem tudhatjuk, melyik része-eleme lesz a következő tabló főmotí­vuma, BAKCSI GYÖRGY Vannak írók, akiknek min­den művét irodalomtörténeti eseményként várjuk; közéjük tartozik az „új" Trifonov is, aki a hetvenes évek elején, izgatott gyorsasággal egymást követő kisregényeiben felfedez­te a mai szovjet várost, ko­rántsem makulátlan, bár egy­értelműen rossznak sem nevez­hető kis- és közepes emberei­vel. Miközben sorra írta a hét­köznapok őrlő konfliktusait lakáscsere, karrier-könyöklés, apró megalkuvások, a büntető­jog által megítélhetetlen, még­is jóvátehetetlen árulások —, nem siette el az ítélkezést, nem egyszerűsítette fehér- fekete képletté haragvásait. „Az irodalom nem tankönyv — mondta egyik interjújában , ahol az utolsó lapon .megte­kinthető a helyes válasz. Nem az a feladata, hogy valamit helyettünk megoldjon, hanem megoldani tanít. De végül is mindig magunknak kell meg­oldanunk.“ Már a „városi“ kisregények­ben is jelentős szerepet ját­szott a múlt. és nemcsak a kö­zeli, hanem a távolabbi is, mintha az író a forradalmakat követő évtizedek alapállásában vélte volna megtalálni a fo­gódzót a szerzésbe belejellem- telenedő kortársaí számára. Nem mintha illúziói lettek vol­na: érzékeltette, mennyire nem a mában élneik a tiszteletre méltó öregek, sőt olykor azt is (mint a Ház a rakparton Gán­csuk professzora), hogy ezetk a nagyszabású egyének fény­korukban maguk sem válogat­ták meg eszközeiket. Ha még­is inkább vonzanak, mint ta­szítanak, ennek titka r0^n' szenves hitükben és az Okét kiszorító Gl«ebov-félek undoiító gátlástalanságában rejlik. Trifonov tudatosan építi fel kisregényeinek ciklusát: egyik müvének mollékmotivuma a következő írásában főmozza- nattá léphet elő, ugyanakkor ogyre mélyebbre és az időben a szovjet világ egyre távolibb korszakaiba, hogy nyughatatlan kérdéseire minél teljesebb vá­laszt kapjon. A mesteretol, Csehov tói örökölt objektivitása egyre szkeptikusabbá, sót ke­serűbbé teszi; visszafogottan avatkozik a cselekmény mene­tébe, fontos neki, hogy hősei mondják el, amit önmagukról és a világról gondolnak, ezért szinte olvasójával együtt jut a végső következtetésekre. Mód­szere egyáltalán nem könnyíti meg feladatunkat; az olvasó­nak sem engedélyezi a lazítást, hogy látszólag szeszélyesen vált a belső monológról a kül­ső képre, a múlt egyik darab­kájáról a másikra, 8Y®* san visszakapcsol a mába; tor- H a f^ pontokat a képletbo s gyors átmenettel fékevesztett híradótempót diktál az egyu e- jövé lassított elbeszélésnek. Az öreg cselekménye nagy­jából két időszinten játszódik: a nolgárháborúban és a ma- ban. Apropója egy levél, ame­lyet a címszereplő több mint fél évszázad után kap meg egykori szerelmétől, a húszas években kivégzett Migulin öz­vegyétől. Az öregemberben ka­varogni kezdenek az emlékek, annál is inkább, mert életének tanulsága — tudja jól — va­lamiképpen az akkori perhez kötődik. Miközben lassan ösz- szerakja, amit az ügyről tud, be-bejátszanak jelenlegi kör­nyezetének: képei: értetlen 1973 II. 19. Az Idei budapesti színházi évad egyik legnagyobb visszhangot — és minden bizonnyal vitát is — kiváltó bemutatója Örkény István Pisti a vér zivatarban című tragikomédiája, amelyet a Pesti Színházban játsza nak. Felvételünkön Gobbi Hilda és Tordy Géza (MTI fotó)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents