Új Szó, 1979. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-05 / 4. szám, péntek
ÉRTÉKMÉRŐ Jegyzetek a szlovákiai képzőművészeti kiállításról Miloš Alexander Bazovský: A Vág partián 4PF f.# szépségéh M A. Bazovský tárlata a Nemzeti Galériában Az elmúlt hónapban volt tíz esztendeje, hogy a háború utáni új szlovák festészet egyik megalapítójának, Miloš Alexander Bazovskýnak a kezéből kihullott a ceruza és az ecset. Születésének évfordulója január 11-én van. Művészi tanulmányait Pesten keizdte, majd a prágai Akadémián Bukovský, Orlovsky, Pirner és Švabinský tanárok irányítása alatt folytatta. Művészetének lényeges részét rajztanulmányok képezik, amelyekben — festészetével párhuzamosan — döntő szerepe vart a természetnek. Rajzainak nagyszerűsége nem „az ujjak fölénye“, hanem a lelki- ismeretes kutatáson és megfigyelésen alapuló, szubjektíve átértékelt valóságábrázolás. Ifjú korától fogva járja Szlovákia tájait. Elmerül sajátosságaiban, jellegzetességeiben és új szépségeket fedez föl bennük. Ösztönös és tudatos kötelékek egyként kapcsolják ehhez a földhöz és népéhez, melynek életritmusát, gondjait, örömeit alaposan ismeri. Kofái rajzai szenvedélyes keresésekről vallanak. A költő szemével nézi, s a maga sajátos méltóságával teremti meg az új és egyszerű képzőművészeti valóságot. Balladásan, rapszodikusan és mindig lírai hangvétellel jele* níti meg a Vág, Orava, Detva tájait, a szegényes falvakat, a sovány legelőket, a gyér kazlakat, a hidegtől borzongó, vagy a tavasz közeledtével élénken ébredező fákat, (He~ gyi vidék, Legelő, Tetők, Fűz- fák, Falusi utca). A legjellemzőbb pillanatban és helyzetben idézi az itt élő embert, a keményen dolgozó parasztot (Kendertörés, Kis pásztor, Drótos, Magányos asszony, Révész, KrumplíkapálásJ. Szokványmentesen, egyszerűen, sajátos elvonatkoztató képességével stilizál és sűrít. És eljut az összegezéshez, a szintézishez. Olykor törékeny, hajszáin- nőm, megkapó erejű kalligra- fikusan tiszta vonallal már- már a Távol-Kelet rajzfelfogására emlékeztetően tárja elénk a látvány lényegét. Különböző technikával, ceru-: zával, tollal, ecsettel, tussal és szépiával dolgozik. Bazovský: rajzai nem futó hangulatot, hanem egységes élettartalmat közölnek. BÄRKÄNY JENÖNÉ BERECK JÓZSEF Az utóbbi évtizedben szocialista kultúránk más ágazataihoz hasonlóan szlovákiai képzőművészetünk is jelentős fejlődést ért el. Sok olyan társadalmi szempontból is fontos alkotás született, amelyek megfeleltek igényes eszmei és esztétikai kritériumunknak. Képző- művészeti életünkben olyan értékek kristályosodtak ki, amelyek újszerű megjelenítési formájukkal hozzájárultak a szlovákiai képzőművészet haladó hagyományainak gyarapodásához Csehszlovákia Kommunista Pártjának XV. kongresszusa hangsúlyozta, hogy „az elért eredményeinkben jelentős részt vállaltak a művészeti alkotó szövetségek. Küldetésük továbbra is az, hogy pártunk kulturális politikájának szellemében soraik közé fogadjanak minden becsületesen gondolkodó művészt, s hozzájáruljanak a szocialista kultúra további fejlődéséhez. Az alkotószövetségek fontos feladata, hogy a magas fokú igényesség mércéjét alkalmazzák az alkotó értelmiség művészi munkájával és állam- polgári életével kapcsolatban, tehetségeket fedezzenek föl, befolyásolják azok művészi és politikai fejlődését, s hassanak oda, hogy ezek a tulajdonságok társadalmunk érdekeinek, igényeinek megfelelően fejlődjenek és érvényesüljenek.“ Az elmúlt év utolsó napjaiban a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége Bratislavában, a Művészetek Házában rendezte meg a szlovákiai festészet, grafika és szobrászat nagyszabású kiállítását. Kinyíltak tehát a műtermek ajtajai, hogy megismerjük képzőművészeink alkotásait, jelenleg alkotó módszereit, gondolkodásmódjukat, tehetségüket. Ez a megállapítás annál inkább érvényes, mivel az egyes kiállított alkotásokat a szerzők küldték el és választották ki önmaguk művei közül, s így a tárlat tulajdonképpen azt dokumentálja, hogy a képzőművészeti, eszmei és eszéti- kai kritériumokat ők miképpen értelmezik. Tulajdonképpen ebben a tényben rejlik a kiállítás munkajellege is, ilyen értelemben beszélhetünk arról, hogy ez a tárlat a képzőművészek' törekvéseinek, eszmei és esztétikai orientációjának, egyéni művészi programjainak értékmérője, s egyúttal az egyes művészgenerációk útkeresésének, alkotói problémáinak tükre is. A Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének elnöksége több, Ismét gyönyörű, ha lehet, még a régebbieknél is szebb könyvet állított össze Lengyel Györgyi. A Népi kézimunkák cím mögött csaknem száz, keresztszemekkel, hurok-, lánc- és átcsavarásos öltéssel, laposhímzéssel kivarrt, zsinórmintás, toledós, vagdalt, azsúrozott, rátétes munka van. Színes fényképpel, mintarajzzal, legtöbbször mindkettővel illusztrálva jelennek meg. A könyv befejező fejezete értékes, bemutatja valamennyi öltéstechnikát, hiszen mindig vannak új kezek, kezdő kézimunkázok, akik ennek jó hasznát veszik. A bemutatott tárgyak legtöbbje eredeti darabja a népművészetnek. Vállkendő, kötény, ingujj, főkötő, párnavég mellett térítők, párnák is vannak, köténydíszek, lepedőszélek nyomán készült térítők, falvédők, és néhány eredeti mintát felhasználó mai blúz. Kár, hogy a hímzéseknél nincs méretjelölés. A párnáról lehet sejteni, hogy mekkora, a blúz díszítésének nagysága is egyértelmű, és néha eligazít például a láncöltés, a száröltés mérete, de a laposhímzésé már nem. „Nincs a lakásban olyan hely — írja a szerző —, amelyet ne lehetne kedvesebbé tenni egy terítővei, párnával, függöny- nyel, falvédővel, szekrénycsíkkal, vagy egy-egy vázában elhelyezett friss virággal.“ Ezzel egyetérthetünk, ám mégis hiányoljuk a díszítőkedv pontosabb irányítását. Ezeknek a tárgyaknak eredetileg meghatározott funkciójuk volt, még akkor is, ha némelyik nem egyenesen használatra, hanem kule célra összehívott gyűlésen értékelte és válogatta ki a beküldött alkotásokat. A válogatásban azt a koncepciót érvényesítették, hogy lehetőleg minél több művész részvételét tegyék lehetővé, s így a tárlátlátogató reális és sokrétű képet kapjon képzőművészetünk jelenlegi helyzetéről. Ennek a koncepciónak természetesen buktatói is vannak, hi szén a mennyiségi szempontok a minőségi elvárásokat háttérbe szoríthatták. Ezt a buktatót néhány esetben nem sikerült kikerülni, és a választás mércéje néha nemkívánatosan alacsonyra süllyedt. Érdemes, sőt el kell gondolkodni azon, hogy a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének — amely azonos eszmei és esztétikai kritériumok alapján válogatja meg a tagságát — égisze alatt kiállíthatnak-e olyan alkotásokat, amelyek nem érik el a megfelelő színvonalat. S vajon a kiállítás munkajellege feljogosítja-e a szövetséget, hogy olyan kísérletekkel lépjen a nyilvánosság elé, amelyek zsákutcába torkollnak, ahelyett, hogy az értelmesen kísérletező, valóban új utat kereső műveket mutatnák be. A kiállítással kapcsolatban fölmerülő problémák elsősorban az alkotói igényesség és a művészi színvonal kérdéskörében sarkallnak őszinte és élénk dialógusra képzőművészek és elméleti szakemberek, kritikusok között. 229 szerző 356 kiállított alkotása valóban sokrétű felmérésre, vizsgálódásra és következtetésre nyújt lehetőséget. Említett kifogásaink — ellenére — tudatosítva az ilyen jellegű kiállítások fontosságát és nélkülözhetetlenségét — megállapíthatjuk, hogy a kiállítás felvonultatja mindazokat a pozitív értékeket, amelyek 1975 és 1978 között születtek. A kiállításon először a tájképek ragadják meg figyelmünket. A táj mint „örök festészeti téma“ az ihlet és a megjelenítés kiapadhatatlan forrása. Leírhatatlan sokszínűsége újabb és újabb művészeket inspirál, hogy ábrázolják sokszínűségét, utánozhatatlan gyönyörűségét, tobzódó színeit, csodálatos világát. Kimeríthetetlen téma az ember és a táj kapcsolata, a táj mint különböző szimbólumok hordozója, továbbá az ember által még érintetlen táj, valamint az ipari vidék. A képzőművészek éltek és élnek is a kínálkozó lehetőséggel, és a klasszikus stílusjegyekből építtikus célra készült. Jelkép volt a komakendő, a jegykendő, az ajándékvivő ruha, a kosárruha, a mosdatókendő, a siratókendő, a dísztörülköző, a vőfélykendő, a vőlegényszalag, a násznagykendő, a borosüveget átkötő, díszesen kivarrt szalag. Lengyel Györgyi nemcsak a gyűjtött anyag bemutatásával végez értékes ismeretterjesztő munkát. A hagyományokat, a tárgyak eredetét, jelentőségét is nagy tudással tárja föl. Igen érdekes, amit az ízlés törvényeinek érvényesüléséről ír: „Vajon a szebbnél szebb népi kézimunkákat készítő lányok- asszonyok, népművészek ismerték-e és ismerik-e a ritmus, az arány, a kompozíció törvényeit, a színek hatásáról megállapított élettani és lélektani törvényszerűségeket? Nyilvánvalóan nem. Miképpen lehetséges, hogy mégis olyan csalhatatlan művészi érzékkel tafál- ják meg a szükséges mintaelemeket, színeket, és tudják kimeríthetetlen változatokban megteremteni összhangjukat? A nép, a közösség századokon át kialakult ízléstörvényei érvényesülnek a színek és motívumok megválasztásában éppúgy, mint a kompozícióbanA mai kézimunkázok azonban már nem tartoznak ízlést diktáló közösségekhez. Szabadon választanak és válogatnak. És ha nem „múzeumi másolatot“ készítenek, olykor bizony vétenek a színharmónia és a kompozíció törvényei ellen. Ezért hiányolható a könyvből a kedvtelésből kézimunkázókat eligazító, ma érvényes gyakorlati tanácsadás. —im— kező tájképektől kezdve égé szén az újszerű megoldásokkal kísérletező alkotásokig sokszínű művekkel találkozhatunk a tárlaton. Viera Zilinčanová szimbolikus költőisége, Jozef Štur dík lírai világlátása, Lőrincz Gyula, Július Nemčík, Vladimír Vestenický és František Jurík egyéni látásmódja céltudatos tő rekvés a kultivált és esztétikai szempontból értékes képzőmű vészeti megjelentítés érdekében az egyéni művészi program megvalósításáért. Újfajta meg oldásokkal jelentkezett Vladimír Kompánek, aki újfajta stílusjegyeket hozott a szlovákiai képzőművészetbe. A többi képzőművészeti zsanér közül elsősorban azok a csendéletek keltettek megkii: lönböztetett figyelmet, amelyek a fiatal képzőművészek kapcsolatát tükrözik mindennapi életünk legegyszerűbb tárgyaihoz. E témakörből elsősorban Milan Rašla alkotására hívom föl a figyelmet. Az elmúlt évek egyik fölfi gyeltető jelensége a fiatalabb évjáratú képzőművészek törekvése volt a tartalmi-formai szintézis új változatai érdekében, méghozzá a képzőművészet 'szinte valamennyi műfajában. Az említett törekvések a sok buktató és balsiker mellett már biztató eredményeket is szültek. Ezek főleg Ladislav Berger, Anna Kišáková, Ladislava Snop- ková, Milan Rašla, Marcel Dúb- ravec, Ján Kudlička, Milan Hrčka, Peter Kalman és mások alkotásaiban mutathatók ki. A figurális festészet egyik sajátos problémája a tartalom és a forma, konkrétabban a művész mondanivalója, vallomása, valamint a megjelenítés eszközei közötti kapcsolatban, olykor ellentmondásosságában rejlik. Nem egy esetben ellentmondást érzünk a mű eszmei, tartalmi és formai megoldása között. Nem problémáiban — miként az ember bármilyen cselekedete, munkája sem az — de átlagon felüli színvonalú és sok pozitívumot fölmutató Ján Želibský, Zlatica Balažov- jech-Klincová, Julián Filo, Milan Chovanec, Greiner Szibill, Spanner Edit és Margita Strbí- ková művészi munkája. A kiállítás grafikai alkotásai számuknál fogva nem nyújtanak különösebb lehetőséget az összehasonlításra és az értékelésre. így csupán Albin Bru- novský és Jozef Baláž alkotásait emelhetjük ki. A szobrászati anyagnál a figurális alkotások és a portrék dominálnak. A sok neves szobrász közül főleg Rudolf Pribiš, Ján Kulich, Pataki Klára, Bárt- fay Tipor, Ladislav Snopek, Juraj Hovorka, Tibor Kavecký, Ludwik Korkoš, Alexander Tri- zuljak alkotásai érdemelnek megkülönböztetett figyelmet. Habár a tárlatot egészben véve pozitívan értékeljük, nem hagyhatjuk szó nélkül azokat az alkotásokat, amelyek nem érik el a kívánt színvonalat. Ezek a művek azt igazolják, hogy vannak olyan képzőművészeink is, akik kritikátlanul behódolnak különböző divatos áramlatoknak, olyan képzőművészeti formákat és megoldásokat alkalmaznak, melyeknek nincs valóságalapjuk, funkciójuk és társadalmi megalapozottságuk. A hasonló jellegű tárlaton joggal várjuk el az újszerű megoldásokat, az útkeresést, az értelmos kísérletezést. Most azonban többnyire csak ezek „utánzatait“ találhatjuk. Ilyen értelemben Eduard Antal, Milan Štefunko, Pavol Bley, Bohumil Bača, Mária Pekárovi- čová, Rudolf Fiala, Slavomír Brezina, Ján Švec, Jozef Barin- ka és Ivica Krošláková alkotásai szorulnak alapos elemzésre és kritikai értékelésre. Még túl korai lenne végső következtetéseket levonni erről az országos kiállításról. Ez a tárlat sokkal hosszan tartóbb, mélyebb elemzést, értélkelést és szintetizáló véleményt igényel a kritikusok és a Szlovákiai Képzőművészek Szövetsége, annak szervei részéről is. Azt azonban bízvást elmondhatjuk, hogy ez a kiállítás értékmérő, s elsősorban azoknak a törekvéseit, erőfeszítéseit tükrözi, akik az egész társadalmunk figyelmétől övezve a szlovákiai képzőművészeti kultúra fejlődéséért munkálkodnnk PETER MIKLOŠ Keveset s nehezen író ember vagyok, ám az utóbbi egy-más- fél évben még ehhez képest is nagyon kevés nevemmel jelzett írás látott napvilágot hazai ma- ’ gyár lapjainkban. Ennek min- denekelőtti oka nagyon hétköznapi: komoly szemlélet- és hangváltásnak érzem szükségét, s most tulajdonképpen ennek a váltásnak az időszakát élem. Azt ugyan már az első írásaim kapcsán megállapították, hogy drámakereső alkat vagyok, de lehetetlen volt nem észreven- nem, hogy eddigi írásaim még távolról sem a dráma kiteljesülései, csupán megsejtései. A feladatom ezen a téren tehát világos: le egészen a gyökerekig. Ügy érzem, mintha néhány dologban megokosodtam volna az utóbbi időben, s ehhez kell az adekvát kifejezési biztonság megszerzése. Meg aztán: végleg túl akarom tenni magam az ösztönös írás egyébként rendkívül gondtalan, boldog időszakán, s határozott lépésekkel szeretnék kilépni a tudatos alkotás irányába. Sok jegyzet, írói vallomás, karcolat, naplótöredék vagy műfajilag nehezen meghatározható apró dolog után most egyébként novellákat írok, mert a novelláról egyszerűen nem tudok lemondani. Ha úgy írjuk a novellát, ahogy kell, ez a legnehezebb az összes prózai műfajok közül, mert minden egyébnél nagyobb önfegyelmet igényel. Ha bírok némi önkontrollal és technikai felkészültséggel, akkor azt ennek a műfajnak köszönhetem. Persze a regény is csábító műfaj, mert az meg mai és holnapi kihívásokkal szemben közismerten rangot őrző, szerepet biztosító formája a művészetnek. Pillanatnyilag tehát következő tervezett könyvem — egy novel- láskötet — darabjainak megírása a legnagyobb gondom. Néhány nagyobb, már-már kisregényterjedelmű elbeszélésre szeretném felépíteni az egészet, fimely hangvételében minden bizonnyal elüt majd az eddigi könyveimtől. Hogy mikorra készül el ezekből az írásokból egy kötetnyi, azt egyelőre magam sem tudom. Megpróbáltam ösztöndíjat kérni az Irodalmi Alaptól, ám az Alap még nem hozott döntést; azoknak a novelláknak a bemutatását kéri tőlem számon garanciaként, amelyekre a kötet tulajdonképpen épülne, s amelyek megírásához — lévén kulcsfontosságú novellák — az ösztöndíjat épnen kérvényeztem. így valószínűleg az Alap segítsége nélkül kell boldogulnom .. . A novellaírással párhuzamosan egyébként az ún. vallomá- sos prózát és a mesét is művelni szeretném, s az utóbbi időben erősen foglalkoztat egy dráma megírásának a gondola- j ta is. Ám ez utóbbi tervem megvalósítását sürgősen felszámolandó drámaelméleti hiányosságaim hátráltatják. NÉPI KÉZIMUNKÁK
