Új Szó, 1979. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-19 / 16. szám, péntek

Csak beszélünk? Jegyzetek az irodalomnépszerűsítők országos szemináriumáról A CSEMADOK Központi Bi­zottsága ezúttal Léván , Levi­ce) rendezte meg az iro intőm- népszerűsítők országos szemi­náriumát, amelyen most sem voltak többen, mint tavaly, sőt, két járást egyetlen ember sem képviselt. Hogy miért? Az okok bizonyára egyénenként változnak, és akár elfogadjuk őket, akár nem, a lényeg ugyanaz: az irodalom népsze­rűsítése igazán csupán néhány lelkes ember ügye. Lám, máris a lelkesedésnél vagyunk, pedig pusztán lelke­sedéssel nem végezhetünk kor­szerű irodalomnépszerűsítő munkát sem, vagy ha igen, csak nagy áldozatok árán. Sok helyütt a szervezetlenség vagy a formák, eszközök kevésbé jó, kevésbé felelős alkalmazá­sának következtében ugyanis e tevékenység erőt, időt von el a lelkes embertől, s ki tud­ja, idővel tán még kedvét is szegik a föl-fölbukkanő vagy ismétlődő problémák, úgy érzi, fölöslegesen dolgozik. Volt és van erre példa. Ha szervezet­tebben mennének a dolgok, ki­próbált, bevált utakon, ha az illetékes szervek több figyel­met szentelnének ennek a te­rületnek, nem hangzott volna el ezen a szemináriumon, ami tavaly is elhangzott: csak be­szélünk, örökösen körbe-körbe forgunk; meg az sem hangzott volna el, hogy van egy szeren­csénk, van még harminc-negy­ven fanatikus ember; meg azt sem mesélte volna el az idős költő, mennyit levelezett, ko­pogtatott, hogy megjelenő könyvéből ne ötszáz, hanem öt­ezer példányt nyomhassanak — mert ha csak az előzetes piackutatás eredménye, vagyis a könyvesboltok rendelései alapján határozzák meg, meny­nyit adjanak ki egy-egy író könyvéből, még a rendszeresen olvasókhoz, a nemzetiségünk irodalmi életét élénken figye­lők mindegyikéhez sem jutna el a várva várt, beharangozott verseskötet, regény, tanul­mány, nemhogy a későn ébre­dőkhöz. De tartsunk rendet. Mielőtt folytatnám a fölmerült kérdé­sek, jelenségek vázlatos ismer­tetését, hadd mondom el, hogy először az irodalmi albizottsá- gi tagok számoltak be arról, mit végeztek az elmúlt idő­szakban. Jó volt hallgatni, hogy mennyi irodalmi estet, író—olvasó találkozót szervez­tek, amelyeken több tíz vagy száz könyv fogyott el a meg­hívott író könyvéből; szó esett a könyvkiállítások hasznáról, a Kármán József Irodalmi Na­pokról; a komáromi (Komár­no) járás képviselője arról be­szélt, hogy a járásban meg­csappant az irodalmi színpa­dok száma, csökkent a színvo­nal is; a galántai járás küldöt­te ugyanakkor három aktív irodalmi színpadról beszélhe­tett A beszámolók aztán olyan eredményekről is szóltak, ame­lyeket inkább az amatőr művé­szeti mozgalom területén értek el. Támadt olyan érzésünk, hogy egyes felszólalók a CSE- MADOK-élet szinte valameny- nyi területét befogták, keve- sellvén az irodalomnépszerűsí­tésben elért sikereket. Mintha Igazolva éreztük volna egy ré­gebbi föltevésünket: a helyi szervezetekben vagy egy-két ember csinál mindent, vagy mindenki mindent, aminek ál­talában szokványrendezvény az eredménye, rosszabb eset­ben semmi. Érthetőbben: nincs munkamegosztás, vagy ha van is, csak formális, mert az ille­tő nem nagyon törődik a rábí­zott területtel. Ezért kénytelen például az irodalmi albizott- sági tag színjátszó csoportot, klubot, irodalmi színpadot ve­zetni, képzőművészeti kiállítást rendezni, és minden elismeré­sünk az övé, ha ezek mellett kifogástalanul teljesíti vállalt feladatát, mint irodalmi albi- zottsági tag. Jó volt hallgatni a lédeci (Ladice) könyvtár vezetőjét, aki azt fejtegette, hogy lelke­sedés és vonzalom nélkül sem a hivatásos, sem az önkéntes könyvtáros nem tudja fejlesz­teni könyvtárát. Kopogtatni, kéregetni kell, hangsúlyozta, és akkor van. De azt is hozzá­tette, hogy jó lenne, ha szerve­zettebben, természetesebben mennének a dolgok. Egyetér­tünk. Elvégre a fejlett szocia­lizmus korszakában élünk, amelyben nincs helye a ha­nyagságnak, a visszahúzó, fé­kező mozdulatoknak e téren sem, ahol a művelt, korszerűn gondolkodó emberért dolgo­zunk. fttit dogozik ? Dénes György? Szép dolog, hogy valahol, valakik megkérdezik, min dol­gozik a tollforgató. Mert még­is az a legnagyobb szerencsét­lenség, ha a munkája már senkit sem érdekel, süket kö­zegben babrálgat, s már saját maga sem hiszi, hogy új művé­vel meglepetést szerezhetne ol­vasóinak. Sok író jóval a bio­lógiai halál előtt hal meg, mert nem tud többé újat mon­dani, betelt az írósága. A mi jó Forbáth Imrénk is így tört derékba, akkor fúlt el a hang­ja, amikor a legjobban kellett volna kiáltoznia. Talán, ha megkérdezték volna tőle, min dolgozik, és jobban ösztökélték volna — nem marad torzó az életműve. Engem egy kissé meg is lep a kérdés: min dolgozom? Bár néhány írónak már föltették előttem. Vajon munka a vers­írás, prózaírás, vagy játék, kedves időtöltés, vesszőparipa? Kosztolányinak élvezet volt a versírás és csodálkozott, hogy ezért az élvezetért még hono­ráriumot is kap. Ady viszont megszenvedte a verset, véres küzdelemnek tartotta.: Ne keressük tehát azt, amit ma sem tudunk megfejteni: munka-e az írás vagy élvezet? Legtöbbnyire könnyen írom a verset azon melegében, ne­hogy cserbenhagyjon a „mú­zsa“. (Sokan bűnnek tartják, ha nem piszmog a költő; nem tudom, miért?) A gyors és többnyire állandó munka növe­li a produkciót és a kétségei­met: vajon ér-e valamit mind­ez? Kell-e vers, és ha kell, ki­nek? Mint mindenütt a vilá­gon, nálunk is versdömping van, ezen belül nagy értékin­gadozások. Örök dilemma: ki­nek írunk, kik fogadják be a költői szót? Van-e egyáltalán közönségünk, olvasónk? És aki megveszi könyveinket, el is olvassa azokat? Sok itt a két­ség, kellemetlen tapasztalat. A visszhangtalanság sem adott még költőnek szárnyakat. A kitérő után röviden: eb­ben az évben jelenik meg „Fe- nyéren, boróka“ című kötetem — de már készen áll az új, kézirat formájában. Addig azonban nem adom a kiadó­nak, amíg nem tapasztalom a közeljövőben megjelenő köny­vem fogadtatását. Addig csi- szolgatom, szépítgetem a ver­seket, nyesegetem vadhajtásait. Gyermekverseimet már har­madszor küldi vissza a Madách kiadó. Bár nem utasítja el, ha­nem kéri, dolgozzak még raj­ta, rendezzem át, hagyjam el a silányabbakat, bővítsem job­bakkal. Hosszabb munkát igé­nyel ez is, szívesen csinálnám, ha volna elegendő időm. ""Vidám írásaimat, humo­reszkjeimet is tető alá kellene hozni, néhány ívnyit már legé­peltem, aztán félretettem az egészet. Ami a leginkább munkára ösztökél: egy válogatást sze­retnék összehozni verseimből, amely bemutatná eddigi mun­kásságom legjavát. De ezt ne­héz lesz nyélbeütni, időigényes feladat — a könyv szerkesztő­jének is. Bár egy ilyen jellegű kötet kiigazítaná költői profi­lomat, s felrajzolná azt az ívet, amely két történelmi korszak határáról indult, s jutott a máig. Azzal is egyetértünk, amit egy másik felszólaló mondott: azokban a községekben, ame­lyekben háromezernél több la­kos van, el kell érni, hogy minden nap nyitva legyen a könyvtár, legyen kölcsönzés. Felül kellene vizsgálni a könyvtárak magyar nyelvű könyvállományát, mert sok a régi, elavult, ronggyá olvasott könyv, mondta megint más. Ezzel kapcsolatban örömmel fogadtuk a kulturális minisz­térium dolgozójának előadásá­ban, hogy az idén megkezdik a könyvtárak kiselejtezését és felújítását. Megállapították, hogy ugyan van elég könyv, de nagy részük elavult. A ma­gyarlakta, illetve a vegyes la­kosú falvakban működő könyv­tárak magyar és szlovák nyel­vű könyvállományát a nemze­tiségi megoszlás arányához mérten fejlesztik tovább a jö­vőben is. Ezután két előadás hangzott el, Turcziel Lajos Móricz Zsig- anondról, Szeberényi Zoltán Móra Ferencről beszélt abból az alkalomból, hogy az idén ünnepeljük két klassziku­sunk születésének 100. évfor­dulóját. Majd a Madách kiadó két képviselője tájékoztatta a jelenlevőket az idén megjelenő könyvekről, valamint a Ma- dách-könyvek terjesztésének hogyanjáról. Itt újra előtérbe kerültek a korábban fölvetett kérdések, elsősorban a könyvesboltokkal kapcsolatban. És mert nem lé­nyegtelen kérdések, hát sajnál­juk, hogy egyetlen könyves­bolt-vezető sem jelent meg, így a résztvevők csupán egymás­nak mondhatták, panaszolhat­ták el, mi fáj. Miért kell pél­dául a hatodik járásból Bra- tislavába utazni, és a Magyar Könyvesboltban rendelni köny­vet egy-egy író—olvasó talál­kozóra? Miért nem lehet ott, abban a járásban, ahol foét- három könyvesbolt is van. Hangzottak el hasznosítható javaslatok, amelyek a Madách- könyvek példányszámának a növekedését is elősegítenék, ha megvalósulnának. A köny­vesbolt-vezetők, akiknek egy­általán nem mindegy, hogy milyen forgalmat bonyolítanak le, akkor nem csak a saját be­látásuk szerint rendelnének — ahogy szokták, 10—20 pél­dányt —, hanem akár egy kör­zet, vagy járás igényéhez mér­ten. Ehhez oersze az kell, hogy jó kapcsolat legyen az iroda­lomnépszerűsítők, könyvtáro­sok, a kiadó, valamint a hiva­tásos könyterjesztők, könyves­bolt-vezetők között — együtt tekintsék közös és nemes fel­adatnak, kötelességnek a szo­cialista ember művelését az egyik leghatásosabb eszközzel: a könyvvel. A cél nyilvánvaló: a könyv minél nagyobb példányszám­ban és minél egyszerűbb, si­mább úton jusson el az olva­sókhoz — egy-egy irodalmi estre, elárusítással Egybekö­tött kiállításra, köz- és isko­lai könyvtárba. Tulajdonkép­pen e célt is szolgálta a sze­minárium, hisszük, hogy az el­hangzott javaslatok, észrevé­telek eljutnak az illetékesek­hez, akik egyébként nemcsak a rendezvény rangját növelhet­nék jelenlétükkel, ha meghív­nák őket és eljönnének, hanem közvetlenül szerezhetnének olyan információkat, tapaszta­latokat, amelyek alapján gyor­sabban javíthatnák a könyvtári hálózatot, gördülékenyebbé te­hetnék a könyvterjesztést, hogy egyénnek és társadalom­nak mind nagyobb szellemi haszna legyen abból a hatal­mas összegből, amelyet arre a célra fordít. Mert így, valóban, mintha körbe-körbe forogtunk volna. Sajnos, a jelenlevők mondan­dója megint nem fért a kisza­bott időkeretbe, ami egyrészt azt jelzi, hogy érdemes össze­hívni ezt a szemináriumot, konfrontálni a tapasztalatokat; másrészt azt, hogy a két nap programját arányosabban kell elosztani,' hogy legyen végre időnk eredményes vitára, ne távozzunk megválaszolatlan kérdésekkel, hiányérzetekkel. Végül is: éppen ezek meg­szüntetésére törekszünk. BODNAR GYULA IRODALOMRÓL-KÖNYVEKRŐL El ne lopd a léniát T úl a kilencvenedik élet évén Dénes Zsófia olyan könyvet ad nagyszámú híveinek kezébe, amelyre egyetlen jelző illik: varázsos. Emlékező írásai és vallomásai sokrétű tudásának és műveltsé­gének valóságos tárháza, kin­csesbányája. Üregeket és fiata­lokat egyaránt elbűvölő valló másainak szívbéli meleg hang­ja, de az a hatalmas tárgyi is­meret is, amellyel a századelő és századunk első évtizedeinek magyar vonatkozású művészi életében, a világirodalomban és jó részben kora politikájában is elkalauzol. Vallomásai megírása idején Vitray Tamás beszélgetést foly­tatott vele, és abban az élete viharos nehéz napjaira vonat­kozó kérdésére ezt felelte: • „Mindig a művészet segített át. Mindig. Nézze, vanna/c vab lásos emberek, azokat a vallás segíti át. Nekem ez nem ada> tott meg, mert engem Voltaire* iánus szülök neveltek. Ellenben a nagy művészet örök szépsé' gében, abban hiszek. És a tér* mészet nagy törvényeiben, Az egészen nagy költőket.. * és az egészen nagy zenét végte- lenül szeretem. És az egészen nagy képekkel örökre körül' venném magam.“ Goethe több mint másfél év­századdal ezelőtt mondta ha­sonlóan: „Wet Kunst hat, hat Gott, wer keine Kunst hat, ha­bé Gott.“ (Szabad fordításban: Akinek művészete van, annak van istene, akinek nincs művé­szete, annak legyen istene.) Dénes Zsófiáról elmondható, hogy a humánummal párosult művészet életének ifjító és ve­zérlő kalauza. A fentebb idézett interjú­ban szó esik arról, hogy Ady menyaszonya volt, de anyja tiltakozása miatt nem lett a felesége. „Kijátszottál engem •— pana­szolja az anya —, nem mond­tad meg, hogy ennyire barát' ságot kötöttetek és szerelem lett belőle. És te azt hiszed, hogy miután engedtelek égy tébécéshez hozzámenni és ezt eléggé megszenvedtük, te is, én is, hogy milyen tragédia lett abból, most hozzáengedlek egy másik beteg emberhez?!... Vé­gigfekszem a küszöbönt Értsd meg: végigfekszem a küszöbön, és engem kell átlépned, ha es- küvőre mész Adyval.“ „Nem tudtam anyámat átlép­ni“, fűzi hozzá Dénes Zsófia, Szerette Adyt, de nem várta tő­le azt, hogy ő mellette férj és férfi legyen. Istápolója akart lenni, hogy visszatartsa mind­attól, ami neki tilalmas. Elbűvölő, amit Debussyről és az Egy faun délutánja főpró­bájáról ír, milyen tökéllyel tán­colta el Nyizsinszkij az erdők és mezők félistenét. És megem­lékezik arról a botrányról, amely Sztravinszkij Sacre du Printemps bemutatóján tört (ki. Párizsnak akkor nem kellett ez a keletről jött disszonáns elő­adás. K önyve további fejezetében — Két világháború kö­zött — is sok az emlé­kezés Adyról, születése helyé­ről, Adyfalváról, az akkori Érd- mindszentről, és diákifjúsága színhelyéről, Zilahról. Elfogu­latlanul és érzelmes szívvel elemzi verseit. „Jöttem a Gan- gesz partjairól, / Hol álmodtam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegé­seik: az erőm“ — idézi az „ősi iko-« rok királyfiénak“ A Tisza par­ton című talán legszebb verse négy sorát. Ady életének számtalan meg­rajzolója között Dénes Zsófiáé a legvarázsosabb, ő hozza szív­béli hűséggel és tiszta szere­lemmel napjaink olvasójához közel Adynak — úgy érzem — ma kissé méltatlanul háttérbe szorított költészetét. A kötet Emberek és tájak című részében a Déryné Széppataki Rózáról írott fejezet kap meg a legjobban bensőséges hangjával. Jászai Mariról, a nagy magyar tragi- káról hasonló melegséggel ír. Petőfi Sándor fiának, Zoltán­nak ihletett, költői szavakat szentel; Nagycenken járva megáll Szécsényi István sírjá­nál és alázattal idézi: Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élete kincsét, ámbár napja múl: Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul. Mindaz, amit Berzsenyi Dá* nielről ír, egyedül Füst Milán* nak 1920-ban megjelent tanul­mánya mellé állítható. Nem olyan átfogóan. Az utolsó fejezetben a nagy* evő Vajda János robusztus alak­ja tűnik fel egy villanásnyira, Sigmund Freud emlékmúzeum* má átalakított bécsi házában járva, különösebb összefüggés nélkül Mozartra emlékezik, tudva tudván, hogy sírját hiába keresi a bécsi Zentralfiedhof* ban, de jelképes sírja mögött, dicsfényes távolságra tőle Beethoven magasra szökkenő, fehér ragyogású márványobe* liszkjét látja. Ezzel a temetőjá* rással búcsúzik Dénes Zsófia olvasóitól, még egy rövid Elkö- szönést fűzve vallomásaihoz, amelyben Mozartnak nagybeteg apjához, egy hónappal amnaik halála előtt intézett levelét idé* zi. A levélhez néhány jellegze­tes sort fűz: ­„Azt hiszem muzsikusnál és hallgatónál ez a teljesség: a megérés. Ez korán és olcsón nem adódik. Mozartnál azért szólal meg már fiatalságában is, mert ő csoda volt. Kivételi Olyan, amilyen embertörténe­tünkben csak igen kevés akad.“ Dénes Zsófia a humánum ak­kordjaival fejezi be vallomás sait. Kilencvenévesen is megér­tő, fiatalos szívvel, tisztán érez* ve a teljességet, de az élet el­lentmondásait is bánataival és ifjító örömeivel. Karambol véletlennek tulajdoní­tom, hogy mialatt Dénes Zsófia könyvét olvastam és benyomásaimat papírra vet­ni készültem, kaptam kézhez az egy nemzedékkel fiatalabb Palotai Erzsi Karambol című novelláskötetét. Nem vonok párhuzamot köztük, csupán azt kell feljegyeznem, hogy Palotai Erzsi ugyanolyan érzékeny megfigyelő, mint Dénes Zsófia, és hasonló óriáskészséggel tud­ja összegezni egy rögös mű­vészpálya tapasztalatait. Most, hogy elmúlt országjárá­sának, szavalóestéinek ideje, a Szerelem, fájdalom és az Igen című regényei, a Költők, ver­sek, találkozások című novel- lisztikus esszégyűjteménye után egy novelláskötettel — Karam­bol a címe — ajándékozza meg előadó és -írásművészetének nagyszámú híveit. Dénes Zsófia könyvét vará- zsosnak mondtam. Évtizedekkel fiatalabb írótársa műveiben ez a varázs más formában mutat­kozik meg. Elviselni až* élet csapásait, túlnőni rajtuk és le­vonni a belőlük adódó tanulsá­gokat: nem szabad meghátrál­ni, nem szabad gyengének bi­zonyulva összeroppanni! Az új kötet tizenhat novellája nélkü­lözi a vallomás igézetét, de bő^ ven kárpótol éles szemmel megfigyelt alakjai életes meg­jelenítésével. A pódiumi előadás egyik leg­nagyobb művésze ebben az új könyvében olykor még vissza­tér az országjárás élményeire, a fő hangsúly azonban más te­rületre esik: a széppróza leg­nehezebb műfajára, a novellára1. Pontosabban: a „szabályos“ no­vellára. A Karambol szerzője vitatha­tatlanul elérte az írásművész rangját. Az erdei lak című no­vella, amelyben torokszorító döbbenettel ecseteli Tompa Mi­hálynak, a nagybeteg költő­nek szenvedéseit, remeklésnek mondható. Az önéletrajzi ihle­tésű Otthonai, otthonaim című húsz oldalas elbeszélés is re­meklés, alighanem á tollából fakádó írásainak egyik legje­lentősebbje. Külön ki kell emelnem, hog;y nehéz sorsú, bajba jutott hőséi mindenkor, minden helyzetben példásan helytállnak. Nem két­séges, hogy Palotai Erzsinek is keményen meg kellett küzde­nie azért, hogy ezt a helytál­lást írói krédóként művészi hi­tellel megüzenje olvasóinak. EGRI VIKTOR 1979. I. 19.

Next

/
Thumbnails
Contents