Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-30 / 31. szám

ozsrn

19

76.

VII. 30.

A motorcsónak nemsokára súrolta a feneket, s ml kiugráltunk a partra. Vezényszavak pattogtak. A harcosok kirakták a lőszerládákat, mások a vál- lukra kapták őket, és már futottak is — nem kellett siettetni őket, mindenkit a tűz hajtott, vitték terhüket a fedezékbe. Amint ledobálták, máris rohantak vissza — golyózáporban, szüntelen bombázás közepette. A partról pedig már hordták a hordágyon a sebesülteket, akiket nekünk kellett felváltanunk a hídfőben.

Az enyhén lejtős parti sáv kavicsos volt, azon túl pedig meredek partfal magasodott kivájt üregekkel. Szökell- ve kellett idáig eljutnunk, hogy fedezékbe kerüljünk a tűz elől, innen vagy tizenöt méterre pedig be lehetett ugrani a Kis Föld mélyére vezető futóárokba. És jóllehet, ismétlem, a legfontosabb még hátra volt, itt az emberek már nyugodtabban érezték magukat. Innen a közlekedőárokban már el lehetett jutni a hídfőben harcoló bármelyik egységhez, csaknem mindegyik alegységhez.

Az átkelések mindig veszélyesek voltak, maga a hajózás sem ment kockázat nélkül, sem a kirakodás, sem a szökellés, sem a feljutás a partra, mégis, valahányszor eljutottam a Kis Földre, mindig ugyanahhoz a gondolathoz tértem vissza: és hogyan szálltak partra a mieink akkor, amikor a mostani, oltalmat nyújtó fedezékek helyén német géppuskák álltak, a közlekedőárkokban pedig katonáink elől rejtve, láthatatlanul hitleristák futkostak géppisztolyokkal és kézigránátokkal? Ha valaki gondolt rá, hogy menynyivel nehezebb volt az elsőknek, bizonyára erőre kapott.

Mégis, mint ismeretes, a Kis Földet pontosan addig tartottuk, amíg a szovjet parancsnokság tervei megkövetelték: kétszázötvenöt napig. Hogyan éltük át ezeket a napokat — ezt akarom elmondani.

Nekünk nem kellett a háború. De amikor kitört, a nagy szovjet nép bátran élethalálharcra kelt az agresszo- rok ellen.

Emlékszem, 1940-ben a dnyepropet- rovszki területi pártbizottság értekezletre hívta össze az előadókat. Különös figyelmet fordítottam akkor a hazafias honvédelmi propagandára, ez volt a megbeszélésünk tárgya. Ismeretes, hogy megnemtámadási szerződést kötöttünk Németországgal, a lapok közölték a Molotov és Hitler, Ribbentrop és Sztálin találkozásáról készült fényképeket. A szerződés biztosította a számunkra elengedhetetlen lélegzetvételt, időt adott az ország védelmi képességének erősítésére, de nem mindenki értette ezt. Egyszer csak látom, hogy feláll a tanácskozás egyik résztvevője. Szahno, a kiváló előadó, és megkérdezi tőlem:

.— Nekünk, Brezsnyev elvtárs, meg kell magyaráznunk, hogy ezt a megnemtámadási szerződést komolyan kell venni, aki pedig nem hisz benne, az provokátor. Csak hát a nép nem nagyon hisz benne. Mit tegyünk? Magyarázzuk vagy ne magyarázzuk?

Meglehetősen bonyolult idők járták, négyszázan ültek a teremben, mindenki a válaszomra várt, hosszas gondolkodásra nem volt lehetőség.

— Feltétlenül magyarázzák — mondtam. — Addig fogjuk magyarázni, elvtársak, amíg a fasiszta Németországból kő kövön nem marad!

Akkoriban a dnyepropetrovszki területi pártbizottság hadiipari titkára voltam. És bárki megengedhette magának a lelki nyugalmat, de nekem állandóan arra kellett gondolnom, mi vár ránk. Sok fontos és sürgős ügyet kellett intéznem egy olyan óriási hadiipari bázis szervezése és koordinálása végett, mint amilyen abban az időben Ukrajna déli részén, nevezetesen a Dnyeper-vidéken volt.

A kifejezetten békés termékeket gyártó üzemeket hadi vágányra állítottuk át, kohászaink megtanulták a különleges acélfajták gyártását; a népbiztosságokkal kellett kapcsolatot tartanom. Moszkvába repülnöm, s rengeteget utaztam a területen. Nem ismertünk pihenőnapokat, csak hébehó- ba voltam a családommal. Emlékszem, hogy az 1941. június 22-re virradó éjjelen is a késő órákig maradtam benn a területi pártbizottságon, aztán még kimentem a katonai repülőtérre, amelyet Dnyepropetrovszk mellett építettünk. Ez a stratégiailag fontos objektum a KB ellenőrzése alatt állt, éjjel-nappal folyt a munka, csak reggel térhettem vissza az építkezésről.

A területi pártbizottság épületénél megláttam K. Sz. Grusevoj gépkocsiját — ő akkoriban a területi pártbizottság első titkárát helyettesítette. Mindjárt rájöttem, valami történt. Grusevoj ablakaiból fény szűrődött ki, s ez különösnek tűnt a derengő pirkadatban. Kinézett, s intett, hogy menjek fel hozzá, én pedig már a lépcsőn felfelé menet megéreztem, hogy valami nincs rendjén, mégis összerezzentem, amikor meghallottam: „Háborúi“ És ebben a pillanatban, mint kommunista, határozottan és véglegesen eldöntöttem, hol a helyem. A KB-hoz fordultam azzal a kéréssel, küldjenek ki a frontra, s kérésemet még aznap teljesítették: a Déli Front törzséhez vezényeltek.

Hálás vagyok pártunk Központi Bizottságának, amiért jóváhagyta törekvésemet, hogy a háború első napjaitól kezdve a hadrakelt seregben lehessek. Hálás vagyok azért, hogy 1943-ban, amikor területünk egy része már felszabadult, figyelembe vették kérésemet, hogy ne rendeljenek vissza azokkal a frontharcos pártmunkásokkal, akiket vezető munkára küldtek a hátországba. Hálás vagyok azért is, amiért 1944-ben eleget tettek annak a kérésemnek, hogy ne nevezzenek ki magasabb beosztásba, mivel akkor távolabbra kerültem volna a közvetlen hadműveletektől, s így a háború végéig a 18. deszánthadseregnél maradhattam. Egyetlenegy érzés vezérelt: megvédeni földünket, verni az ellenséget, bárhol is van, végigjárni az utat a teljes győzelemig. Csakis így lehetett visszaadni a békét a világnak.

Frontéletem a 18. hadsereghez kapcsolódik, amelyet őrökre a szívembe zártam. E hadsereg soraiban harcoltam a Kaukázus hegyei között, amikor ott

hazámra nézve sorsdöntő harcok folytak, harcoltam Ukrajna mezőin, átvágtam a Kárpátok hegyláncán, részt vettem Lengyelország, Románia, Magyarország és Csehszlovákia felszabadításában. Ezzel a hadsereggel voltam a Kis Földön is, amely Novorosszijszk é'- az egész Tamany-félsziget felszabadításában jelentős szerepet játszott.

Az ember néha olyan körülmények közé jut, amikor egy esztendő alatt annyit lát, tapasztal, érez át, ami más időkben egy életbe sem fór bele. Oly telítettek voltak az események ebben a hídfőben, a harcok pedig oly hevesen és megszakítás nélkül dúltak, hogy úgy tűnt, nem kétszázötven napig tartottak, hanem egy egész örökkéválősá- gig.

Földrajzi értelemben a Kis Föld nem létezik. A továbbiakban megértése kedvéért világosan magunk elé kell képzelnünk ezt a vízbe szorított, kövekkel borított, talpalatnyi szárazföldet. Kiterjedése hosszában hat kilométer, mélysége csupán négy és fél kilométer volt.

Hogyan Is jött létre ez a hídfő? Novorosszijszk a Cemesszkaja-öböl partján fekszik. Az öböl mélyen benyúlik a hegyek közé. Két cementgyár van ott, a Proletár és az Október. Az egyik oldalon mi voltunk, a másikon a németek. 1943 elején az egész bal part az ellenségé volt, ezért a magaslatokról ellenőrizhette flottamozdulatainkat; ettől az előnyétől meg kellett fosztani. Ekkor született meg az ötlet: próbáljunk meg deszántot partra tenni, és visszafoglalni Novorosz- szijszk elővárosát. Ez nemcsak megbízhatóbban védené az öblöt a vizeire történő ellenséges behatolástól, hanem megkönnyítené későbbi harcainkat is.

Jól tudták ezt a hitleristák is. Nem akarok visszaélni a számokkal, de egyet most megemlítek. Mikor a hídfőállást elfoglaltuk, szünet nélkül lőtték a fasiszták, óriási mennyiségű lövedéket és bombát zúdítottak ránk, a géppisztoly- és géppuskatűzről nem is beszélve. Kiszámították, hogy 1250 kilogramm gyilkos acél jutott a Kis Föld minden egyes védelmezőjére.

A hídfőben harcolt a 18. deszánt- hadsereg csaknem kétharmada, időm java részét én is a Kis Földön töltöttem. így hát, a gyilkos acél e kilogrammjaiból valamennyit nekem is szántak.

Ügy gondolom, hogy a partraszállás a Kis Földre és az ottani harcok a hadművészet mintájául szolgálhatnak. Gondosan válogattuk ki az embereket, alaposan készítettük fel őket. A ge- lendzsiki Tonkij-foknál gyakorlatoztak a rohamcsoportok, megtanítottuk őket géppuskával vízbe ugrani, sziklát mászni, kényelmetlen helyzetből gránátot hajítani. A harcosok elsajátították minden zsákmányolt fegyverfajta kezelését, megtanulták a késdobást, az ütést puskatussal, a sebkötözést és a vérzés elállítását. Emlékezetükbe vésték az egyezményes jeleket, beletanultak, hogyan töltsék meg bekötözött szemmel a géppisztolytárat, miképpen határozzák meg a lövés hangjából, hogy merről tüzelnek. E kiképzés nélkül a vakmerő partraszállás, de főleg a legelső éjszakai ütközet elképzelhetetlen lett volna — mindent sötétben, tapogatózva kellett végigcsinálni.

Az első csoportot különleges rendeltetésű osztagnak neveztük el, és kizárólag önkéntesekből állítottuk össze. És közülük is csak olyanokból, akik hősiességükkel már kitűntek. A de- szánt parancsnokává C. L. Kunyikov őrnagyot neveztük ki. Már az előző ütközetek során, amikor egy tengerészgyalogos zászlóalj parancsnoka volt, felfigyeltem erre az okos és erős férfira. N. V. Sztarsinov főhadnagy lett a politikai helyettese, törzsparancsnok pedig F. J. Kotanov őrnagy, ők ugyancsak kitűntek a harcban. Később mindhárman megkapták a Szovjetunió Hőse címet. Kunyikov a halála után (a partraszállást követő negyedik napon elesett), Sztarsinov és Kotanov pedig már a Kis Föld utáni harcokban.

Az osztag megszervezésekor ők maguk választhatták ki az embereiket a novorosszijszki haditengerészeti támaszpont bármelyik egységéből. Ez természetesen kivételes jog volt, a szükség diktálta. Tudtuk, hogy az ilyen deszántnál minden egyes harcos igen nagy szerepet játszik. így állítottunk össze öt rohamcsoportot, amelyek kétszázötven embert számláló osztaggá egyesültek. A rendkívül nehéz vállalkozásban nekik kellett úttörőknek lenniük, s ők teljesítették kötelességüket.

1974-ben érdekes dokumentum keltette fel figyelmemet a novorosszijszki múzeumban: V. A. Botilev főhadnagy jelentése, aki ugyanazon az éjszakán szállt partra a hídfőben, mint Kunyikov. Ezt írta: „Jelentem, hogy az első rohamcsoportban a halottak száma egv fő, a sebesülteké hét. Közülük az SZK(b)P tagjelöltje egy halott, a sebesültek közül az SZK(b)P tag jelöltje négy fő, sebesült komszomolista két fő, sebesült pártonkívüli egy fő. A parancsnokság által kitűzött első harci feladatot végrehajtottuk. A csoport politikai-erkölcsi állapota kitűnő.“

Helyénvaló itt megemlíteni, hogy a Nagy Honvédő Háború frontjain hárommillió kommunista halt hősi halált. És azt is, hogy a háború éveiben ötmillió szovjet hazafival bővültek a párt sorai. „Kommunistaként akarok harcolni!“ — e legendássá lett szavakat hallottam majd minden ütközet előtt, s annál gyakrabban, minél hevesebb harcok dúltak. Milyen kiváltságokat kaphat valaki, milyen jogokat tud nyújtani a párt közvetlenül a halálos összecsapás előtt? Csak egyetlenegy privilégiumot, egyetlenegy jogot, egyetlenegy kötelességet: elsőként indulni rohamra, elsőként rohanni a tűzbe.

Partraszállás előtt az osztag esküt tett. A kommunista Kunyikov mindenkit felsorakoztatott egy kis térségre, újra emlékeztetett rá, hogy a vállalkozás életveszélyes, és figyelmeztetett: ha valaki úgy véli, hogy nem képes elviselni a megpróbáltatásokat, nem köteles részt venni a partraszálló hadműveletben. Olyan parancsot nem adott, hogy az ilyenek, mondjuk, lépjenek ki. Nehogy megszégyenüljön valaki is, ezt mondta:

— Kérem, hogy pontosan tíz perc múlva újra sorakozzanak fel. Aki nem biztos magában, ne álljon be a sorba. Őket majd azzal küldjük vissza az egységünkhöz, hogy a tanfolyamot elvégezték.

Amikor az osztag újra felsorakozott, mindössze két ember hiányzott.

Még most, évtizedek elmúltával sem lehet meghatódottság nélkül olvasni a tengerre szállás előtti ünnepélyes eskütételt. „Harcba indulva — hangzott a szöveg —, esküszünk a Hazának, hogy lelkesen és bátran fogunk cselekedni, nem kíméljük életünket az ellenség feletti győzelem érdekében. Akaratunkat, erőnket és vérünket népünk boldogulásáért áldozzuk, teérted, hőn szeretett Hazánk. Egyetlen törvényünk van csupán: az előnyomulás.“ (Folytatjuk)

L. I. Brezsnyev ezredes, a 18. hadsereg politikai osztályának vezetője {jobb] szélen ül) és P. A. Stahanovszkij alezredes, a 18. lövészhadtest politikai osztályának vezetője (középen ül), a 107. önálló dandár politikai munkatársaival; 1943 májusában