Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-24 / 52. szám
ÚJ szú 18 78. XII. 24. A járást pártbizottság irodájának tagjai, a járási szovjet végrehajtó bizottságának dolgozói és a Komszomol aktivistái éjjel-nappal szolgálatban voltak az állomáson. Fogadták a vonatokat, irányították a kirakodást, gondoskodtak az emberekről és arra törekedtek, hogy ideiglenesen elhelyezzék őket a helyi lakosok házaiban. Ügy mondom, gondoskodtak az emberekről, mivel az érkezők sehol sem akartak akárcsak egy percre is lehorgonyozni. Siettek a sztyeppére, és az emberi hangok zűrzavarában szovhozuk nevét kiáltozták: „Mari- novszkiji“, „Atbaszarszkiji“, „Dnyep- ropetrovszkij!“, „Baumanszkij!“. Meg kellett őket győzni, megmagyarázva azt, hogy az első csoportokat már a szovhozokba irányították, azok aratnak, vetnek és a továbbiak számára szálláshelyeket'építenek, és amíg azok nem készülnek el, az újoncoknak ott nem akad munka. Azt is megmagyarázták nekik, hogy a folyók kiléptek a medrükből és most egyszerűen veszélyes az ott-tartózkodás. Az embertömeg feje fölött transzparensek lobogtak: „A szovhozokba, a szűzföldekre akarunk menni!“ Az Atbaszarhoz hasonlóan az Isim folyó jobb partján fekvő gazdaságokba a műszaki berendezést és az embereket továbbra is traktorokkal és tehergépkocsikkal szállították. A folyó által kettészelt járás bal oldali parton elterülő részének szánt műszaki berendezés pedig az árvíz miatt helyben maradt. Bűn lett volna parlagon hevertetnl és ezért a járásban úgy döntöttem, hogy ezt a technikát ideiglenesen használják fel a jobb parti kolhozokban, szovhozok- ban, gép- és traktorállomásokon. Egyszer azonban eltűnt az egyik traktoroszlop. Később kitudódott, hogy Vlagyimir Csekavin, a traktoros brigád vezetője, amikor hírét vette a döntésnek, éjjel riadóztatta a fiúkat és a traktorokkal eltávoztak. A fiúk, még mielőtt a Komszomol megbízásából a Krasznaja zarja kolhozba mentek, brigádot hoztak létre és traktoraikkal együtt érkeztek meg. Vaszilij Filippovics Makarin, a járási pártbizottság titkára, a „szökevények“ nyomába eredt. Az Isim partján rátalált a traktorokra és a magára maradt Vlagyimir Csekavinra. — Hol a többi lázadozó? — Mindjárt itt lesznek. / — Miért lázadoznak? — Miféle lázadás ... Kiknek szánták ezeket a traktorokat? A Krasznaja zarja kolhoznak. Ott fognak tehát szántani szűzföldet, ahol ezt előírták nekik. Csak rátalálunk valamilyen gázlóra I Akármennyire igyekezett is a járási pártbizottság titkára észhez téríteni a brigádvezetőt, nem járt sikerrel. Közben elérte a partot a többi gépesítő. Köztük fel-feltűnt a helyi öregek deres körszakálla. Az egyik öreg a vita hallatán Makarinhoz fordult: — Ej, ej, titkár, miért szapulod ezt a fiút? Magad tehetsz róla! Miért nem küldted a traktorokat korábban? Hát nem tudtad, ha sok a hó, nagy árvíz lesz? A-kazahok a fiúknak megmutatták a gázlót és megnyugtatták őket, hogy ezen a helyen az Isim folyónak kemény, köves a medre. A traktorosok csakhamar átkeltek gépeikkel a bal partra. Még aznap dolgozni kezdtek a kolhozban. Utánuk a gázlón átjutott a technika további bal parti szovhozokba, a Dnyepropetrovszkijba, a Ma- rinovszkijba és a Baumaniba ... Vaszilij Filippovics még akkor is nagyon izgatott volt, amikor — újra átélve — elmondotta nekem ezt a történetet. Mégiscsak kockázatos dolog volt ez. Maga a „lázadás“ nem is bőszítette fel. Hiszen ebben megnyilvánult a szívósság, a találékonyság és a bátorság. Mellesleg mondva. a „szökevények“ esetét követően ezen a helyen megszervezték a kompszállítást a bal partra. Atbaszar lakói minden dereglyéjüket- vízre bocsátották. összeállítottak belőlük két kompot, amely egész tavasszal és nyáron a bal partra szállította az embereket, gépeket, üzemanyagot és élelmiszert. Ez valóban emlékeztetett a fronton tapasztalt találékonyságra. Azokban az években a szűzföldeken annyi ehhez hasonló példát ismertem meg, hogy lehetetlen mindahányat felidézni. Atbaszarból Makarin társaságában távoztam. Nem siettünk, egyik gazdaságból a másikba látogattunk, az egyik brigád után a másikat kerestük fel. Első ízben láttam tavasszal a ka-, zah sztyeppét és gyönyörködtem benne. A tavaszi sztyepp számtalan színben pompázott. Az árterület vize kékesen csillogott, másutt a nap bearanyozta a szagos, zsenge füvet. Tuli- pánkelyhek nyíltak és a zöld mezőkön itt-ott feketélletek az első ízben felszántott föld négyzetei. Azon a szép, napsugaras napon azonban egy gondolat nyugtalanított. A földeken végzett munkát figyelve észrevettem, hogy a feltört ugar négyzetein sehol sem vetettek. Csak a már korábban felszántott földeken folyt a vetés. Eszembe ötlött az őslakosok mondása, hogy itt ez mindig így volt. Csak a következő évben vetettek. A firtatással nem siettem, de az egyik brigádban nem egy újonnan jött, hanem egy helyi traktorostól megkérdeztem: — Mikor fognak vetni a szűzföldeken? Júniusban? — Ki vet júniusban? — rám csodálkozott. — Mindenki kinevetne minket. Nálunk úgy mondják: Ha itt a június — a vetésnek befellegzett. Visszatérőben Atbaszarba, Vaszilij Filippovics hallgatott. — Nincs beszámolni valója? — kérdeztem tőle. — Vajon miről? — Hiszen mindent látott. Kitűnt, hog^ az atbaszari járásban azon a tavaszon nem szándékoztak vetni. Miért? Makarin megmagyarázta. A szűzföldeken a feltört ugart ősidőktől fogva csak a következő tavasszal vetették be, mivel a legkorábban júniusban szántottak. És miért ilyen későn? Azért, mert ezt megelőzően a parasztot elfoglalta a vetés. Két munkával, — a vetéssel és a szántással — egyidejűleg nem birkózhatott meg. S amikor már volt ideje a szűzföldhöz, a vetésnek nem volt már értelme. A föld kivárta az új tavaszt, majd megadta az első, rendszerint jó termést. így alakultak ki az ősrégi hagyományok, a begyökeresedett nézetek és az avitt előítéletek. Az at- baszariak hosszasan fontolgatták, gondolkoztak az eljárásról és végül úgy döntöttek, hogy az első évben nem vetnek. Meg kell mondanom, hogy erről% ad^ig is sok szó esett. Megbeszéléseket folytattam komoly tudósokkal, átrágtam magam rengeteg anyagon és a'datcn, amelyek a szűzföldeken már jóval annak előtte kutatómunkához látó expedícióktól származtak. Erről majd még említést teszek. A következő, 1955-ös év termése érdekében azt terveztük, hogy minél több földet felszántunk éppen júniusban, mivel a szűzföldnek, valamint az ősszel felszántott földnek is-késő nyári vagy őszi szántása éppúgy nem célirányos, mint a júniusi vetés. Ezt a tudósok megindokolták és mi ezzel terveinkben számoltunk. A szűzföldet azonban az első tavasz áprilisában és májusában nem a következő évnek, hanem még annak az évnek a terméséért szántottuk fel! Erről meg kellett győznünk az embereket. Hallgatagon érkeztünk a városba, a gondolataink foglalkoztattak. Makarinéknál vacsoráztam. A felesége, Feodoszja Kuzminyicsna, készítette kedvelt húsos táska után megittunk két pohárkával. Az egyiket a szűzföldeken végzett munka sikerére, a másikat a háziasszony egészségére. Vaszilij Filippovics azon az estén fáradhatatlanul kérdezősködött: — Mondja, valóban meggyőződése, hogy ez a vidék az ország legnagyobb magtára lesz? — Hát mégis kételkedik? — Igen sokat küszködtünk ezzel a földdel... — Márpedig nekem, Vaszilij Filippovics, ez nemcsak a meggyőződésem, hanem büszke is vagyok arra, hogy részt veszek ebben a munkában. Nagyon jól megértettem ezt az embert, és bele tudtam magamat élni gondolatmenetébe. Egyike volt azoknak a régi hélyi dolgozóknak, akiket helyesnek tartottunk le nem váltani, és posztjukon hagyni annak ellenére, hogy a munka méretei igen megváltoztak. S nem követtünk el hibát. A nagy események csak kezdetben lepték meg kissé őket. Makarin — a járási pártbizottságok sok ezer titkárának, a legalsóbb fokon a legnehezebb pártmunka dandárját végző nagyszerű embereknek egyike — is ilyen volt. Ebben a teljesen csendes, isten háta mögötti kisvárosban, a nap perzselte sztyeppén élt és dolgozott s élete folyása is lassú, zavartalan volt. Csakhogy azután beköszöntött 1954 és a kisváros epicentruma lett a szűzföldek megművelésének, amit figyelemmel követett az egész, ország. Makarin becsületére legyen mondva, hogy egészséges paraszti észjárása és kitartása volt, rá tudott tapintani a dolgok lényegére, s ez lehetővé tette számára, hogy higgyen az új mű sikerében és maradéktalanul ennek szentelje nem köznapi tehetségét. Kérésemre a következő nap reggelére a járási pártbizottságra meghívta A. V. Zaudalov, I. G. Lihobaba és G. J. Tutyikov szovhozigazgatókat. Eljött Kazahsztán 1955 továbbá Sz. K. Galuscsak, a járási szovjet végrehajtó bizottságának elnöke, Rahim Kajszarin, a helyettese és más elvtársak. Újra mindent megvitattunk, figyelmesen meghallgattam őket és a zárszóban ezt mondottam: — Helyes, hogy a nagy feladattal olyan tüzetesen és körültekintően foglalkoznak. Mégis, gondolkodjunk el azon, hogy mi a vita tárgya. Vajon a magángazda, bármennyire is törekvő volt — ahogyan akkoriban mondani szokták, — feltörhette-e az ugart olyan gyorsan, amint azt most mi megtehetjük? Természetesen nem. A mankós- vagy a legjobb esetben a Bucker-ekével májusban is felszánthatta földeeskéjét, de a rögöt már nem volt mivel felmorzsolnia. így tehát várt csaknem egy évet, vagy akár tovább is, amíg a nap, a víz és a fagy elmálasztotta a göröngyöket. Vajon hasonlíthatjuk-e magunkat ehhez a parasztemberhez és átvehetjük-e keserű, kikényszerített tapasztalatait? Ügy hiszem, hogy nem. A mai technika segítségével két-három nap alatt vetésre kész, puha, porózus talajjá változtathatjuk a felszántott szűzföldet. S még ugyanabban az évben elnyerhetjük munkánk jutalmát, így tehát döntsék el, hogy mi felel meg maguknak jobban. — Mit döntsünk el, már régen megmondtam, hogy vetnünk kell! — he- veskedett Zaudalov. — Nos, akkor vessenek! — A helyzet ugyanis az — nincs itt szó arról, hogy ne engednék vagy tiltanák ezt nekünk, de úgy mondják: Vigyázzatok, ne hibázzátok el a lépést, hiszen nem vagytok itteniek, ezl a talajt nem ismeritek. S az ember akaratlanul is kételkedni kezd. — Mindent bevetünk, amit csak felszántottunk — biztosított Makarin. — Meggyőzött bennünket. Nyilván kissé túllőttünk a célon. — Jól van ez így. De tudatosítsanak még valamit — tettem hozzá. — Elhangzottak itt — hogy úgy mondjam — agronómiái és műszaki érvek, viszont szó sem esett a dolog politikai oldaláról. Pedig nekünk a szűzföldeken számolnunk kell a gabona jelenlegi elvetésének nemcsak a lehetőségével, hanem a szükségszerűségével is. Ez nemcsak gazdasági szükségszerűség, hanem politikai kérdés is. Hadd tudja meg ismét az egész világ, hogy mi kommunisták képesek vagyunk a legrövidebb időn belül a legnagyobb feladatok elvégzésére is. S ezen túlmenően, emberi szempontból is fontos, hogy a szűzföld minden dolgozója még ez idén lássa munkája gyümölcsét. IV. Az emberek néha felteszik a kérdést, ki volt a szűzföldek megművelése gondolatának atyja? Véleményem szerint már maga a kérdés is helytelen, mivel elkendőzött kísérlete annak, hogy pártunk és népünk kimagasló művét valaki előrelátása és akarata javára írják. A szűzföld megművelése a kommunista párt nagy gondolata, amelynek megvalósítása — történelmi kategóriákban gondolkodva — elősegítette csaknem egy csapásra a fejlett gazdálkodás és magas fokú kultúra országrészévé változtatni hazánk kihalt, néptelen, de gazdag keleti sztyeppéit. Ismeretes, hogy már a múlt században megkezdődött Kazahsztán, Nyugat-Szibéria és a Távol- Kelet nagy kiterjedésű vidékeinek betelepítése az európai Oroszország szegényparasztságával. Ez különösképpen intenzívvé vált a nagy szibériai vasútvonal felépítése után. Közismert az is, hogy ennek mi lett a következménye. A cári Oroszország föld- nélkülieinek milliói családostul elindultak Kelet felé, az „ígéret fbldjé- re“, kétségbeesetten, de mégis remélve, hogy itt földre és boldogságra találnak. Zsúfolt tehervagonokban, bricskákon és szekereken igyekeztek oda. Az áttelepülök ezrei pusztultak el út közben. Nem bírták ki a hosszú, szenvedéssel teli vándorlást, az éhséget és a betegségeket. A történelem erről a drámai korról számtalan tanúbizonyságot hagyott ránk. Gondoljunk például Sz. V. Ivanov festőművész Az áttelepülő halála című alkotására. A családfenntartó parasztember a kopár sztyeppén, út közben, el nem érve, meghal. Mi lesz az özvegyével, gyerekeivel? Rendszerint ez a szívszorongató kérdés sejlik fel bennünk, ha erre a figyelemre méltó képre tekintünk. IFolytatjuk) Leonyid lljics Brezsnyev: SZilIFOLI.
