Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-16 / 29. szám
1978. VII. IB. N ROUSSEAU GYERMEKE! Mind az ötöt lelencházban neveltette: gyakorlati pedagógus volt. Igaz, bokros elfoglaltságai közepette nem nagyon érhetett rá gyereket nevelni: volt inas, lakáj, segédlelkész, házitanító, követség! titkár, botanikus, zeneszerző, hangjegymásoló és újfajta hangjegyrendszer feltalálója. Sőt, Heinrich Gusztáv 1905-ben megjelent Egyetemes Irodalomtörténetének tudós Haraszti Gyula tollából származó tanulmánya szerint ügyködött mint „metsző“ is, noha azt, hogy miféle metsző volt és mit metszett, nem árulja el a méltatás. Volt kálvinista, római katolikus — ezt is stílusosan csinálta: kamaszfővel és a genfi városi hatóságokkal némi örökletes nézeteltérésbe keveredve, elkóborol szülővárosából, egy római katolikus plébános házában talál menedékre, s a derék papa beajánlja egy szép, fiatal özvegyhez, mellesleg egy főrangú miniszter kitartott szeretőjéhez, aki — ugyancsak mellesleg és ugyancsak stílusosan — eretnek lelkek katolizá- lásával foglalkozik; illatos ágya fodrai közt avatja be a fogékony ifjút a gyakorló katolikus vallás égi misztériumaiba és még gyakorlóbb, de korántsem égi szerelem forró rejtelmeibe. Olyan alaposan, hogy — nem tudni, a lelki vagy a testi lángolások következtében: előbb-utóbb minden lángolás elernyeszt és hamvaszt — Rousseau a papnevelde kemény és puritán fekhelyével cseréli fel az illatos párnák rej tekét. Bele is betegszik; illetve azt képzeli, hogy súlyos beteg — élete során nem ez a legelső s korántsem a legutolsó rögeszméje; szerencsére, mert egy-két konok rögeszméje a későbbiek során majd modern világunk s egy új irodalmi korszak alappillérévé válik —, s visszamenekül a szép Mme Warens üdvözítő karjai közé. Csakhogy a szépasszony azóta már új ifjú lélek üdvözítésével foglalkozik, és Rousseau — visszatér a kálvinista hitre. Időközben megismerkedik Diderot-val és a francia enciklopédistákkal, de megismerkedik egy sereg divatos szépasszonnyal és a szépasszonyok divatos irodalmi szalonjaival: igazán nem csoda, ha nem ért rá gyerekneveléssel bíbelődni. Még nősüléssel sem: tizenkét esztendőbe telik, amíg időt szakít rá, hogy házasságra lépjen gyermekei anyjával, a nagyúri dámák szalonjainak parfümös emléke után oly üde konyhaillatot árasztó Theré- sie Levasseurrel, ezzel a „rút, szellemtelen és intrikáló nőszeméllyel, akit Rousseau vendéglőbeli szolgálóból tett gazdasszonyává..." — lásd a már idézett Egyetemes Irodalomtörténet idevágó fejezetét. Ma már nehéz lenne kinyomozni, milyen autentikus forrásmunkák alapján vetődött a szigorúan tudós irodalomtörténet lapjaira szegény Levasseur Teréz külcsín- és belbecs-ábrázolásának ez a kevéssé hízelgő, tömör néhány vonása, az azonban bizonyos, hogy Rousseau viharos ellentmondásokkal teli életének ez a családi epizódja következetesen, szervesen és dicséretesen hozzátartozik ahhoz a képhez és valósághoz, amely — szerető és kevésbé szerető szülői házak ellenére — az élet kemény és mostoha lelencházaiban nevelkedett utókor gyermekeit és azok számos ivadékait avatta Rousseau valódi gyermekeivé. Mi vagyunk Rousseau gyermekei. Diderot és a Nagy Enciklopédia, Voltaire és a Candide, Rousseau és a Társadalmi szerződés, az Emilé, az Értekezés és a Nouvelle Héloise, sőt — közvetve — még a V állomások -örökösei is. Ezért talán illendőbb és méltóbb lett volna a megemlékezés sorait a testőr-írók felvilágosodásának, Goethe Wertherén, Kármán József Fanniján, Eötvös József Kart- hausiján át a forradalmár Martino- vicsékig, a plebejus Batsányiig, az agitátor Kazinczyig ívelő, máig érő jelenvalóságával kezdeni: „Lám, alig néhány hete temettük el szegény Voltaíre-t, s immár Rousseau-tól búcsúzunk ...“ Voltaire és Rousseau — két ellenpólus, akik különös módon ellentétjeikben is egyek s akaratlanul is szövetségesek. (Eltekintve attól, hogy Voltaire királyok kegyence s még börtönéveiben is az élet dédelgetett rosszcsontja volt, míg Rousseau egész életében kényeskedő önérzettel, megbántott érzékenységgel és francia négyesbe illő, finomkodó léptekkel iparkodott belopakodni a szellemi — és anyagi! — előkelőségek köreibe; egyik rossz májú francia történetírója szerint „Jean Jacques egész életében megtakarította ellátása költségeit: lépten-nyomon meghívatta magát vendégségbe“, hogy 66 éves korában nyomorogva, magára hagyatva és egy abszolút üldöztetési mánia tetőfokán — de változatlanul egy könyörületes nemesi birtok hajléka alatt — haljon meg). Voltaire és Rousseau — szikrázó jégcsap és önemésztő láva, ellenfelek és fegyvertársak. Rousseau mélységes megbotránkozással, a jólnevelt ember felszisszenő felháborodásával és az erényapostol finnyásságával ostorozza Voltaire léha fintorait; Voltaire Rousseau gondosan felépített filozófiájának alaptételét veszi célba, egyetlen alkalmat sem mulasztva el, hogy mérgezett fullánkokkal ne böködje Rousseau érzékeny pontjait: „Vissza a természethez? Ön arra ösztökéli az embert, hogy négy- kézlábra álljon!“ Voltaire kérkedve tagadja, támadja, gúnyolja a fennálló társadalmi rend előre elrendeltetett harmóniáját — Rousseau egyszerűen letörli táblájáról mindazt, amivel addig kenetteljesen telefirkálták. Mindketten egyet akartak: megingatni a létező, immár tarthatatlan világrendet. Még abban is egyek lettek, hogy mindkettőjük számos, a maga idejében korszakalkotó munkája közül sokat ma már csak a kegyelet és az irodalomtörténet tart számon; a könyörtelen idő Rousseau műveit — műveit és nem tanait — talán még jobban megszelelte, mint Voltaire szapora köteteit. De Voltaire gondolatvilága él, s Rousseau-nak nem létezik egyetlen műve sem, amelynek egy-egy vakító eszme-villanása ne világítana bele a mába. Rousseau, csakúgy, mint Voltaire, nem a műveiben, hanem művei hatásában, eszmei-villanásai és alaptételei hatósugarában él tovább. Természetesen minden tétel fokozható, túlozható és elferdíthető, és ez is Rousseau követőin mérhető le a legszembetűnőbben: a magyar felvilágosodás tiszta lelkű romantikusai közül a testőr írók, Martinovicsék és Kazinczyék értették meg a legvilágosabban, hogy Rousseau romantikája következetes forradalom, s az irodalom szintjén talán éppen Csokonai, a „magyar Russzó“, aki „ember és polgár“ óhajtott lenni (és ez nem is kevés!), ismerte fel ennek a forradalomnak a lényegét, míg Ányos Pálék, minden köteles és kiérdemelt kegyeletünk ellenére is, Rousseau szenti- mentalizmusának fellobbanását, lángolását s az ezt követő, elmaradhatatlan búsongó hamvadást követték nyomon, vélvén, hogy ez a forradalom — romantika. (Szerb Antal éppen a tVissza a természethez! félrehallott jelszavával és Ányos Pállal kapcsolatban állapítja meg szelíd kö- tekedéssel: „A bagoly huhogás, árny suhogása meg sem ijeszti Ányost; megszokta és éjfél felé várja is már.) Rousseau, forradalmár, dialektikus gondolkodó; minden tézise antitézist jelez és sugall, hogy megteremtse az összegező szintézis feltételeit. Miközben féltő sikongásokkal elvet mindent, ami az embert elvonja „természetes“ életmódjától (D’Alambert-hez írott levelében sápítozva tiltakozik a színházak létesítése ellen — vajon mit szólna ma a televízió időt emésztő képernyőjéhez?), fáradhatatlanul lerója adóját mindennel szemben, amit ostoroz: üldözi a színházat és vígjátékokat ír, ellenzi a zenét és operákat szerez, s hogy kereken elvethesse a tudományokat, természetesen egy kivételesen felkészült és sokoldalúan képzett tudós vértezetében lép a küzdőtérre. A tézis—ellentézis felépítés nemcsak egy-egy művén belül, hanem különböző művei következetes párbeszédében is érvényesül. Émilejének patetikus és sokat idézett első mondatát — Minden jó úgy, ahogyan az Alkotó kezéből kikerül; minden elfajul az ember kezei között — nehéz lenne elfogadni, ha nem tudnánk, hogy a Társadalmi szerződésben ugyanez a Rousseau írta le a forradalmi eszmék egyik legtömörebb, legklasszikusabb mondatát: „Az ember szabadnak született, de bilincsekbe verték, fel kell szabadítani.“ S hogy a rousseau-i gondolatvilág és a szellemi forradalom előkészítésének folyamata teljessé váljék, olvassuk el az Értekezés az egyenlőség eredetéről és alapjairól az emberek között néhány mondatát: „A polgári társadalmat voltaképpen az az első ember alapította meg, aki egy telket bekerítve ki merte mondani: Ez az enyém!, és megfelelő számú együgyű embereket talált, hogy ezt el is higgyék. Mennyi vétektől, háborútól és gyilkosságtól óvta volna meg az emberi nemet az, aki a cövekeket kitépve vagy az elkerítő árkokat betömve, így kiáltott volna embertársaihoz: Ne hallgassatok erre az ámítóra! Elvesztetek, ha feleditek, hogy a gyümölcs mindenkié s a föld senkié!“ A szintézis világos, és az elvetett mag kikelt: mi vagyunk Rousseau örökösei. Még akkor is, ha ékesszólása olykor fejfájdító — betegesen tartott tőle, s nem is alaptalanul, hogy nem értik meg: önfeledten, megszállottan vitette, sodortatta magát bőbeszédűsége csapongó hullámain —, még akkor is, ha új Héloise- ában az erkölcsbíró átlátszó álarca alól kétségtelenül az öregedő férfi sóvárgó erotikája és a kapuzárástól rettegő, mohó szexualitása szenveleg (de még ezzel is forradalmasított: ő kezdte „szalonképessé“ tenni az irodalomban az erotikát), még akkor is, ha Vallomásain átüt a „sötét hatalmaktól rettegő, kóros önimádat és öndicsőítés — betegesen fél attól is, hogy kétségbevonják az őszinteségét; betegesen s önmagamutogatóan őszinte kívánt lenni: „Olyan vállalkozásba kezdek, amilyenre még nem volt példa, és amelynek véghezvitele nem talál majd utánzásra. A magamhoz hasonlóknak akarok bemutatni egy embert a természet teljes igazságában, és ez az ember én leszek“ — majd Istenhez fohászkodva, valósággal megszállott sikolyban tör ki: „Ám leplezze le előtted mindenki sorra a szívét ugyanilyen őszinteséggel, mint én, és akkor mondja, ha meri: én jobb voltam, mint ez az ember." Ehhez az őszinteséghez és ehhez a jósághoz azután mindvégig hű marad, s hogy még „jobb“ legyen, olyan vétkekért ostorozza magát, amelyeket el sem követett, s hogy még* meggyőzőbb legyen, elhalmozza olvasóját kitalált „őszinte“ igazságok egész garmadával. „Igazi művész volt — írja róla Szerb Antal —, még azt sem hallgatta el, ami nem is volt igaz." Igen, Rousseau-n szabad mosolyogni is: a termést learató kései nemzedék tisztelgő mosolyával. Mert Martinovicsék vérrózsás eszméltetésén, eszmei és irodalmi forradalmaink alapozásán túl, Émile-je minden megmosolyogtató naivitása ellenére is ő rakta le az emberré nevelés és modern pedagógiánk alapjait, az öntevékenység és a politechnikai oktatás gyakorlati tételeit, ő figyeltetett fel a munka nevelő hatására és arra az élő igazságra, hogy a munka és csak a munka jutalma lehet a tudás, a szabadság és a szellemi függetlenség. Mi vagyunk Rousseau gyermekei. RÄCZ OLIVÉR A hatvanas évek elején-közepén jelentkező második Forrás-nemzedék komoly visszhangot váltott ki a romániai magyar irodalomban. Képviselői akkor a művészi érettség „különböző fokán“ vallottak az életről: létükről s a társadalomról. A fiatal írók és költők művészi eszközei egyénenként mások és mások voltak, erkölcsi magatartásuk sok tekintethen mégis megegyezett. Mit is akart valójában ez a nemzedék? „Olyan problémákat arccal felfelé fordítani, melyeken rejtve voltak a vonások, s tisztességesen szembenézni azokkal a kérdésekkel, melyek közt éltünk.“ — mondja Czegő Zoltán Gálfalvi György egyik interjújában. A nemzedék valamennyi tagja azóta már túl van a első, sőt a második, harmadik kötetén is. Közülük sokan érett költővé, íróvá váltak: fontos szerepet töltenek be a romániai magyar irodalmi életben. Az idő folyamán azonban útjaik Is szétváltak — elhagyták a kolozsvári egyetemet, elhagyták a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztőségét is. Néhány év után Gálfalvi György, aki maga is a Forrás-nemzedék tagja, Marad a láz? című interjúkötetében elsősorban azt kutatja, „hűek mara‘d- nak-e a nemzedéktársak egykori eszményeikhez", marad-e a régi hit. A tizenegy interjúalany (Czegő-Zoltán, Csíki László, Éltető József, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Király László, Kocsis István, Magyari Lajos, Mol- nos Lajos, Tömöry Péter és Vári Attila) vallomásából aránylag megnyugtató válaszökat olvashatunk ki. A nemzedéktársak hite töretlen, magatartásuk határozott. Legtöbbjük a művészi igény és a társadalmi hatékonyság egységének megteremtésére törekszik. Többen szóváteszik viszont a nemzedék összetartó erejének hiányát, a baráti kapcsolatok felbomlását, az írók egymástól távolodását. Gálfalvi interjúkötete az említetteken kívül egyéb szempontból is hasznos és tanulságos. Interjúalanyai olyan kérdésekről-problémákról is beszélnek, mint az író kötelessége és közösségi tudata; a múltidézés szerepe és fontossága; szülőföld és pro- vincionalizmus stb. A könyvet lapozgatva egy-két műhelytitokba is bepillantást nyerünk. Egy hasonló jellegű interjúkötet nálunk szintén nagy szolgálatot teljesítene. (Kriterion, Bukarest 1977) CSÁKY KÁROLY
