Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-03 / 49. szám
ereíem a tudományos- fantasztikus filmeket. Ezzel a személyes vallomással kell kezdenem, több okból. Először, mert tudom, hogy nem állok egyedül ezzel a vonzalmammal, hiszen oly sokan és sok szór kérdezik: miért nem lehet belőlük többet látni a mozikban. A személyes vallomás másik oka: remélem, hogy inkább elhiszik, ha a továbbiakban e műfajról nem csak jót mondok. Ha ez, mint műfaj, egyáltalában létezik. Mielőtt itt abbahagynák az olvasást, sietve megpróbálom megmagyarázni, mire gondolok. Természetesen vannak olyan filmek, amelyek nem a múltban, s nem a jelenben játszódnak, s persze nem is a mesék birodalmában. Ámbár ez utóbbi eset... De hagyjuk még a mese kérdéseit. Vannak tehát olyan filmek, amelyek a jövőben játszódnak, mégpedig úgy, hogy a majd kialakuló létfeltételeket a jelen tudományos felfedezéseire, mint alapra építik, s képzeletben ezeket a felfedezéseket „fejlesztik“ tovább, lehetőleg a tudományos gondolkodás módszereinek és logikájának megfelelően. Ez tehát az, amit köznapi nyelven tudományos-fantasztikus filmnek fa science fiction rövidítéseként sci-finek) szoktunk nevezni. Mi az mégis, ami nincs? Például az, hogy a tudományos felfedezéseket képzeletben „meghosszabbítsuk“ és így alakuljon ki a jövő képe. Ha valóban így lenne, akkor csak elegendő tudósra és számítógépre lenne szükség, hogy pontosan kiszámítsuk, mit hoz a jövő. Amit azonban ma esetleg észre sem veszünk, az holnap meghatározó jelentőségűvé válhat a tudományban, s amit ma fontosnak tartunk, az holnap jelentéktelenné válhat. Ami nem azt jelenti, hogy ne lehetnének — részletkérdésekben — zseniális megsejtéseink, de a jövő — egészében — bizonyára másmilyen lesz, mint ahogyan azt ma el tudjuk képzelni. Akkor mégis mire jó a sci-fi műfaja? Három dologra. Az előbb már szó esett a meséről. Van egy fajtája a tudományosfantasztikus filmnek, amely nem más, mint felnőtteknek szánt mese, amelyben a hét törpe, meg a Hófehérke mi vagyunk, a hétköznapi emberek, a gonosz mostoha, vagy a herceg és a csodák pedig a Földön kívüli lények, bolygók és technikai trükkök. A másik jajtá ja a sci-finek az egyszerű kalandfilm. Itt nem gengszte rek vagy cowboyok állják útját a jó embereknek, hanem űrbéli lények, nem lovon vagy autón, hanem űrhajókon vágtatnak a szuperemberek, hogy végül győzedelmeskedjenek. Van aztán egy harmadik fajtája, amely tulajdonképpen az emberi kapcsolatokról akar szólni, s mivel a jövő emberi kapcsolatai kiszámíthatatlanok, valójában a ma viszonylatai jelennek meg ezekben a művekben, csak éppen szokatlan környezetben, s ezért érdekesebbek, hatásosabban tudnak szólni rólunk, mai emberekről. Ta Ián mondani sem kell, hogy ez a fajta sci-fi a legjobb, legigényesebb változata a műfajnak, ha egyáltalán e harmadik típust valami különálló műfajnak kell tekinteni. Hiszen itt műről van szó, gondolatokat, emberi kapcsolatokat ábrázoló műről, amelyben csak másodlagos, hogy a környezet valami szokatlan, elüt a múlttól és mai hétköznapjainktól. (Érdekes, vonzó példája volt ennek Tar- kovszkij SOLARIS című kitűnő filmje], A hálón tehát alig ma rád fenn valami, hiszen az első típust joggal a mesefilmek, a másodikat a kaland-, a harmadikat pedig az értékes műalkotások kategóriájába sorolhatjuk. Bár megjelenési formájukban kétségtelenül bizonyos fan tasztikus elemek dominálnak. Ezek önmagukban is vonzóak lehetnek — nekem például tetszenek. BERNÁTH LÁSZLÓ PhVUCSHfM X mMíWími Beszélgetés Iszhak Find bolgár színésszel Magam előtt látom ... Középmagas, kopaszodó, talpnyaló és ravasz előrelátó. Egy ökológiai intézet igazgatóhelyettese — később igazgatója. Kikönyökölte magának... A nála nagyobb tekintélyű kollégáit ugyanis nem volt könnyű félretaszítania. A jól átgondolt, hamis vádak viszont elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy megnyerje a miniszter szimpátiáját, s ami ennél sokkal fontosabb volt számára — a támogatását. — Irina Aktasevával és Hriszto Piszkovval, a Napszúrás című film rendezőivel sokáig törtük a fejünket, milyen tulajdonságokkal is ruházzuk fel ezt az embert, őszintén megmondom, nehezen ment, mert nem akartunk egyértelműen negatív hőst faragni belőle. Hetekig kerestem a figura jobbik énjét, míg rájöttem: Dragíjevet olyannak kell elfogadni, amilyen. Közöttünk is vannak, akik csak a saját előléptetésükkel törődnek ... Sopronban, a Csontváryról készülő film forgatásán beszélgettem Iszhak Fincivel, a karrierista Dragijev életre keltőjével. Napközben szinte lehetetlen volt a közelébe férkőzni. Csak a szerepe izgatta. S amíg a rendező a következő jelenet beállításán dolgozott, ö mozdulatokat improvizált, vagy a szövegét mormolta. Ha belefáradt, csendesen félrevonult és előhúzta hegedűjét. Máskor a harmonikáját akasztotta a vállára. Hosszú, vékony ujjai spanyolos ritmusokat csaltak elő a hangszerből. Érdekes egyéniség. Amikor úgy érezte: feszült vonású, „csontváryas“ az arca, még a fotós kérése elől is ki akart térni. „Csodálom Csontváryt...“ (Mankovics Ferenc felvételei című filmben is láthattuk. Milyen emlékek fűzik ehhez a szerepéhez? — Hosszú út vezette a filmhez és a színházhoz? — Meg fog lepődni: nem! Az általános iskola hetedik osztályában egy barátnőmmel elhatároztuk: színészek leszünk. Mindkettőnknek sikerült... Ha nem így lett volna, biztosan muzsikus lennék. — Ügy tudom, a Szófia Színház tagja. Előtte hol dolgozott? — A főiskola elvégzése után, 1960-ban a Vidám Színház szerződtetett, ahol főleg humoros szerepeket alakítottam. A legszebbet Valerij Petrov Amikor a rózsák táncolnak című darabjában kaptam. Huszonhét évesen egy hatvan körüli embert játszottam. — A Szófia Színházban, gondolom, drámákban és tragédiákban láthatják a nézők. — És vígjátékokban... Bulgakovnak, Shakespeare-nek és Dürrenmattnak természetese njobban örülök. Kilenc évig éppen eleget „fkomolytolandodtam“ a Vidám Színházban. — Iszhak Fincit néhány éve a Villanegyed — Először talán a filmről szólnék, amelyet hibái ellenére is nagyon szerettem. Eduard Zahariev alkotása a mindennapok kisebb-na- gyobb előnyeinek megszerzéséért folyó harcot ábrázolta. Egy tipikus papucsférjet kellett eljátszanom. Igazi szatirikus-komikus szerep volt — kissé felszínesen megírva. Ezért is adtam hozzá a figura belső érzéseit. De ha már Zahariev nevét említettem, aki a legjobb bolgár rendezők egyike, hadd mondjam el; játszottam még egy filmjében: A mezei nyúlok összeszámlálásában. A szellemes szatíra egyszerű története egy kis faluban játszódik, ahová én, a területi hivatal embere azzal a megbízással érkeztem, hogy összeírjam a falu határában fellelhető nyulakat. A feladat és elsősorban önmagam fontosságának tudatában nagy ügybuzgalommal és szilárd hajtha- tatlansággal fogok hozzá a munka végrehajtásához, s egyszerre csak azon veszi észre magát a néző, hogy az ártatlan nyúlszámlálás abszurd színjátékká vált. Tulajdonképpen ebben a filmben játszottam az első kedvemre való szerepet. — Milyen nehézségekkel szokott megküzdeni munka közben? CARLOS SAURA ES A SPANYOL 01 HULLÁM Bár Spanyolországban a filmművészet szinte egyidős a filmművészet megszületésével, a nemzeti filmgyártás a harmincas évek közepétől mégis messze elmaradt a nemzetközi élvonaltól. Nem kétségtelen, nem tőkében volt hiány, hanem a Franco-rezsim egyházi befolyás alatt álló cenzúratörvényével a kommencializmus irányába terelte az alkotói törekvéseket. fuan Antonio Bardem és Luis Be langa fellépése hozott némi változást az ötvenes években, ök ketten jelentették alkotásaikkal közel egy évtizeden át a világszínvonalat. Szatirikus és drámai munkáik egyfajta virágnyelven igyekeztek feltárni a valóságos helyzetet. Hátat fordítottak mind az üres, dema.- góg jobboldali propagandának, mind a szórakoztató hollywoodi filmek divatjának. Stílusuk a realista hagyományokat újította fel és felhasználta az eizensteini forradalmi szemlélet és az olasz neorealizmus eredményeit. A spanyol új hullám, amely nagjában a hatvanas évek elején jelentkezett első alkotásaival, kiszélesítette a frontot. Bardem és Berlanga — mint előőrsök — nyomában Spanyolország és a Francorezsim léte és a diktatúra elleni egyre inkább érlelődő ellenzéki szellem hozta létre a fiatal művészeknek ezt a csoportosulását, amely hozzálátott a belső világ feltérképezéséhez. E nemzedékből mind formai tekintetben, mind mondanivalójával különösen a ma 47 esztendős Carlos Saura magasodik ki. Pályáját önállóan 1959-ben egy rövid produkcióval kezdte (Völgy- katlan]. Az új hullám másik neves képviselőjével, Mario Camussal lépett „szövetségre“, s közösen írtak forgatókönyveket. Játékfilmjük: A csavargók, a következő esztendőből — közös munka. A figyelem azonban igazán csak 1964-ben a Banditasirató című kosztümös kalandtörténettel terelődött rá. Alkotóként Luis Buhuelt (aki akkoriban emigrációban élt Mexikóban] vallja mesterének. A kosztümös kalandos Banditasiratóban, még inkább a cselekményre helyezte a hangsúlyt, de későbbi munkái: A vadászat, a Hűtött mentalikőr és a hetvenes években készült s nálunk is vetített Anná és a farkasok már elsősorban részletező lélekrajzával, a miliő érzékletes kidolgozásával, mesteri légkörteremtő erejével vált igazán emlékezetessé, alkotója ezzel futott be a nemzetközi élvonalba. Modern stílusú, biztos technikájú művész, aki részint a cenzúra miatt is szívesen él a jelképek eszközeivel. Bár műfaja a kamaradráma, kitört a műtermek börtönéből és szívesen alkalmaz külső felvételeket, amelyekben számára a spanyol tájnak különös a jelentősége. Kevés szereplőt mozgat, s nem egy alkotásában felesége, Charles Chaplin leánya, a sokoldalú, vonzó egyéniségű Geraldine Chaplin játssza a főszerepet. Az Anna és a farkasok után, amely a spanyol valóság eléggé bonyolult, szimbolikus ábrázolása volt, újra meg újra a mind elviselhetetlenebbé váló anakronisztikus spanyol hétköznapokat örökítette meg. Áttételesen jelezve ezzel az egész életforma, a túlhaladott tradíciók, a társadalmi elkülönülés, az erkölcsi felfogás ellehetetlenülését. Filmjei fő értéke, hogy hozzájárultak az idegenforgalmi Spanyolország hamis legendájának szertefoszlatásához. A szabadabb légkör remélhetőleg hozzájárul majd művészete további kiteliese- déséhez. Ä. P. — Legtöbbször az okoz gondot, hogy fölöslegesen nehezítem a feladatomat. Ha köny- nyű a dolgom, én akkor is nehéznek képzelem. Biztosan azért, mert általában nehezen tudom megvalósítani az elképzeléseimet. — Érdekel, mit tart a színészi munka legfontosabb tényezőjének? — Azt, hogy minden alkalommal mást csináljak, újat hozzak — és jobbat. — Mit gondol, eddig sikerült? — Dehogy is ... — És mit tesz ilyenkor? — Magamba zárkózom és elgondolkozom: hol, mivel rontottam el. A kevésbé jó eredmény rettentően el tud szomorítani... Az is iszonyúan zavar, ha a barátaim nincsenek velem megelégedve. — Milyen rendezőtípus áll a legközelebb egyéniségéhez? — Az olyan, aki nemcsak a színészt, hanem önmagát is gyötri, csakhogy elérje, amit akar. — Huszárik Zoltán Csontváry-filmjében a címszerepet játssza. Mi a véleménye róla? — Otthon van egy Csontváry-albumom. Szófiában vettem. Belelapoztam és megfogott a képek különös hangulata, színösszeállítása. És ez a szerep... még közelebb hozta őt hozzám. Csodálom Csontváryt, mert teljes odaadással dolgozott. Szerintem ez lehetett az oka annak, hogy egészen az őrület határáig fajult az alkotókedve. — Januárban befejeződik a film forgatása. Otthon milyen munka várja? — Nyolchónapos filmezés után nagy örömömre ismét színház következik. G. SZABÚ LÁSZLÓ 14 ÚJ SZÓ SC I-FI A VÁSZNON
