Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-03 / 49. szám
H ová jutnak ezen az úton? — nap mint nap ez a kérdés vetődik fel az emberben, olvasva, hallva a kínai külpolitika legkülönbözőbb megnyilvánulásairól szőlő híreket. Ezek világossá teszik: már régen nem valamiféle kommunista mozgalmon belüli vitáról, a szocializmus építésével, az imperializmus elleni harc módszereivel, a nemzeti felszabadító erők irányvételével kapcsolatos megítélésbeli különbségekről van szó. A pekingi vezetés mind gátlástalanabbá lép fel a béke, a haladás erői ellen szerte a világon, arra ösztökéli az imperialisták szélsőséges, hidegháborús erőit, hogy tanúsítsanak — úgymond — keményebb magatartást a Szovjetunióval, más szocialista országokkal szemben. Különös megdöbbenést váltott ki világszerte a hős vietnami nép elleni kínai provokációk sorozata. SZÍVÜNK szerint Ma már a NATO stratégiája is kezd rájátszani erre a kínai politikára. Luns, a NATO főtitkára a legnagyobb megelégedéssel szólt arról, hogy a pekingi politika olyan úton jár, amely „a kínai—szovjet kapcsolatok további kiélezéséhez vezethet“. Alexander Haig tábornok, a NATO európai haderőinek főparancsnoka pedig olasz lapoknak adott nyilatkozatában nem kisebb elégtétellel állapította meg Kínáról: „ ... bizonyos értelemben máris az Atlanti Szövetség tizenhatodik tagjának számít“. S hogy a kínai vezetés ma már mindezt nem érzi szégyellnivalónak, az világosan kiderül például Ju Csan kínai külügyiminisziter-'helyettesnek a római 11 Popolóban megjelent nyilatkozatából. „A múltban — mondotta — a kapitalista országok támadták Kínát. De úgy hisszük, ezek az országok már nem fenyegetnek bennünket — és mi sem őket.“ Még egyértelműbben kiviláglik ez Teng Hsziao-ping nyilatkozatából. Egy hivatalos nyugati delegációnak atra a kérdésére, hogy Kína a jövőben együttműködhetne-e a NATO-val, a The Economist című brit lap szerint így válaszolt: „Szívünk szerint már szövetségesek vagyunk.“ Az idézett nyilatkozatok nem csupán kölcsönös óhajokat fejeznek ki. Elárulnak egyet és mást a Kína és a NATO közt érlelődő kapcsolatok tartalmáról. A NATO ki akarja használni a pekingi vezetők szovjet ellenességét a maga agresszív céljaira. A kínai vezetők pedig — miközben saját terveiket szövik — azt remélik, hogy szolgálataikat megfelelő támogatással honorálják. VERSENYFUTÁS A „KÍNAI ÜZLETÉRT“ Politikai együttműködésük megnyilvánulásai közismerteik. Szinte nincs a világon olyan terület, és nincs olyan válsággóc — legyen szó a Közel-Keletről, Afrika szarváról vagy Dél-Afrikáról —, ahol Kína, a lényeget tekintve, ne a NATO hidegháborús köreivel lépne fel azonos irányban. A NATO pedig megértéssel kezeli Kína Vietnam- és Laosz-ellenes expanzív politikáját. A Szovjetunió, a szocialista országok közössége ellen irányuló fegyverkezési hajsza fokozásának szorgalmazása, vagy bármiféle leszerelési megállapodás megakadályozása terén teljesen egybecseng a NATO szélsőségeseinek és Kína mai vezetőinek a hangja. A nemzeti felszabadító mozgalmak ellen — különösen ott, ahol e mozgalmak egybefonódnak a társadalmi fejlődés szocialista irányával — szintén szaporodik egybehangolt, vagy legalábbis párhuzamos állásfoglalásuk, sőt, cselekvésük. A gazdasági kapcsolatok gyorsuló ütemű erősödésének is sok ténye vált köztudottá. E kapcsolatok építése önmagában természetesen nem kifogásolható. De jelen esetben a szocialista országok ellen irányuló politikai és katonai kapcsolatokra épülő ösz- szefonódásról van szó. Kína és a Közös Piac között ez év elején öt évre szóló kereskedelmi egyezmény aláírására került sor. A NATO-országok szinte versenyt futnak a „kínai üzletért“. De nem csupán a busás profit reményében készek eladni a modern ipari technológia sok vívmányát, s — pekingi kérésre — hajlandók fogadni a kínai diákok és műszakiak ezreit és tízezreit, hoigy elméleti és gyakorlati kiképzésben részesítsék őket. EGYMÁSNAK ADJÁK A KILINCSET Számos területen a katonai együttműködés is kibontakozóban van — alapvetően Kína hadiiparának és hadseregének korszerűsítése terén. A NATO-országok magas rangú tábornokai és fegyverkezési szakemberei, a NATO egykori és jelenlegi kulcspozíciókat betöltő vezetői, hírszerzést irányító parancsnokai szinte egymásnak adják a kilincset Peking- ben. A házigazdák — a nyugati polgári sajtó egybehangzó jelentései szerint — hangoztatták: „nagy érdeklődést tanúsítanak az irányítható rakéták technológiája, a rádiólokációs eszközök és harckocsik iránt, s érdekli őket, miként juthatnának hozzá ezek gyártási eljárásaihoz“. A kínai katonai küldöttségek ugyancsak egymás után teszik „tájékozódó utazásaikat“ a NATO-orszá- gokban. A delegációk kölcsönös látogatása alkalmával részben korszerű fegyverek vásárlásáról volt szó, részben — s ez legalább olyan fontos a kínai hadiipar számára, amelynek technikai elmaradása a világ- színvonaltól a „kulturális forradalom“ éveiben fokozódott — licencek, eljárások vásárlásáról. Emellett a kínai katonai vezetőknek lehetőségük nyílt Nyugaton a NATO-tagállamok katonai vezetési, szervezési és egyéb tapasztalatainak tanulmányozására is. A négymilliós létszámot meghaladó három kínai haderőnemnél olyan, a NATO-ban érvényes egységes parancsnoki rendszer kialakítására törekedtek, A kínai fegyveres erők sorozatosan megsértik a Vietnami Szocialista Köztársaság határait, hajóik behatolnak a vietnami felségvizekre, megtámadják a halászhajókat. Képünkön egy vietnami halász a harmincöt éves Vu Dinh Phuc látható, akit az egyik támadás során a kínai provokatőrök megöltek (CSTK — VTK-felvétel) amely' lehetővé teszi pontos együttműködésüket a korszerű háború körülményei között. CÉLOK ÉS REALITÁSOK A párhuzamos fellépésre való törekvés a közös ellenségnek nyilvánított Szovjetunió és a szocialista országok közössége ellen, ma már aligha szorul bizonyításra. Bizonyos fokig más kérdés azonban, hogy melyek Kína és a NATO együttműködésének reális lehetőségei. A NATO-nak az erőviszonyok megváltoztatásában bízó hidegháborús körei abban a reményben készek segíteni a kínai katonai potenciál modernizálásában, hogy a szocialista országok, a Szovjetunió katonai erejének nem kis részét éppen Kína segítségével köthetik le. Csakhogy e számításoknak két nagyon is elgondolkoztató tényező mond ellent. Az egyik, a kínai gazdaság elmaradottsága a hadsereg helyzetében akkor is tükröződik, ha annak van atombombája és rakétafegyvere. Óriási befektetésre és nem kevés Időre van szükség ahhoz, hogy a mindössze 170—180 dollár egy főre jutó nemzeti jövedelemmel, az analfabetizmus határán mozgó több százmilliós tömeggel, az elavult ipari és mezőgazdasági technikával rendelkező mai Kínát korszerű gazdasági és katonai színvonalra emelhessék fel. Ráadásul a Nyugat nagyarányú fegyverszállítása csak még bonyolultabbá teheti e hatalmaknak nem csupán a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatait, hanem ellenérzéseket kelthet a többi ázsiai országban is, amelyek amúgy is veszélyeztetve érzik magukat a kínai nagyhatalmi ambíciók és terjeszkedés miatt. A másik tényező az, hogy a NATO-hatalmak előbb-utőbb maguk is szembe kerülnek ilyen kérdésekkel: vajon a hegemóniára törekvő pekingi vezetés hajlandó lesz-e a Nyugat számára kikaparni a gesztenyét? Amikor pedig megkísérlik ismét borotvaélre állítani a szovjet—amerikai viszonyt, a kínai vezetők arra számítanak, hogy nem ők keverednek háborúba a Szovjetunióval, hanem az Egyesült Államok. Alighanem így kalkulálnak: a nagyon elmaradott Kína akkor is a világ élvonalába kerülhet, ha a következő 20—25 esztendőben nem ő éri utol az iparilag fejlett országokat, hanem egy pusztító háborúban azok gyöngítik le egymást. A cél, hogy az ezredfordulóra Kína eljusson az iparilag legfejlettebb országok színvonalára, vagy akár csak meg is közelítse őket, még akkor sem látszik reálisnak, ha a kínai gazdaság fejlődését a következő negyedszázadban nem zavarnák meg a belső hatalmi harcok. Mert ha számításba vesszük is, hogy az elmaradottság szakaszában az iparosítás lényegesen gyorsabb ütemét diktálhatják, az iparilag fejlett országok sem maradnak a jelenlegi szinten. Mondjuk, például, ha Kínában minden a legkedvezőbb feltételek között megy is végbe, az legfeljebb azt teszi lehetővé, hogy néhány termelési ágazatban esetleg elérjék azt, amit a Szovjetunió a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején produkált. Viszont az előzetes elemzések szerint, 2000-re a Szovjetunió a hetvenes évek eleji termelésének legalább a négyszeresét állíthatja elő. AMIN ÉRDEMES ELGONDOLKODNI Az egyes ágazatok termelési szintjében történő kínai előrehaladás még kevésbé jelenti a gazdasági szint megközelítését. Hiszen Kína lakossága az ezredfordulóra egymilliárd 100 millióra növekszik, és az egy főre jutó termelés tekintetében aligha van reménye az elmaradás belátható időn belüli behozására. Nyilvánvaló — még ha az acél, a nyersanyag-kitermelés színvonalát jelentősen növelik is —, egészen más olyan országban a helyzet, ahol már messze előre jutottak nemcsak az ipar, hanem az infrastruktúra, a lakásviszonyok, a közlekedés, az úthálózat stb. kifejlesztésében, mint ahol mindez még nem épült ki. Arról nem is beszélve, hogy az emberi tudásszint más, ahol a környezet kultúrája sokoldalú, és más, ahol ezt még csak a következő generációk számára teremtik meg. Mindezzel összefügg, hogy a pekingi vezetés a nemzetközi ellentétek kiélezésére építi terveit, és nagyon is szem előtt tartja Mao Ce-tung útmutatását, miszerint Kínának „a hegyen ülő és a tigrisek harcát figyelő bölcs majom szerepét kell játszania“. Ez a számítás el kell hogy gondolkoztasson mindenkit, aki érdekelt a béke, a normális nemzetközi viszonyok fennmaradásában. Ami bennünket illet: mi nem Kína újabb kudarcaitól várjuk a kibontakozást. Ennek az országnak kiegyensúlyozott fejlődésre, elmaradásának lényeges csökkentésére lenne szüksége égető problémáinak megoldásához. Csakhogy ezt a kiegyensúlyozott fejlődést Kína mai vezetésének nagyhatalmi-nacionalista irányvonala és a nyugati tőke erre épülő kétes értékű segítsége nem biztosítja, ellenkezőleg, a fegyverkezés csak elodázza, sőt elmélyíti a belső ellentmondásokat. Az igazi alternatíva a békés egymás mellett élés, az enyhülés politikájának követése lenne, az együttes haladás a béke erőivel. Ez lehetővé tenné, hogy Kína biztonságban élhessen, és átcsoportosíthassa erőit a legfontosabbra: társadalma, népe életszínvonala felemelésére. VÄRNAI FERENC (Népszabadság) Felvételünk a tavalyi nagyszabású kínai politikai tisztogató akciók során készült. Csangszu közép-kínai városban, Mao Ce-tung szülőhelyén, közönséges bűnözőkként pellengérre állították az „ártalmas elemeknek“ nyilvánított embereket (CSTK — UPI-felvétel)
