Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-12-03 / 49. szám
járt őrségbe is a szovjet katonákkal. Volt egy Leica márkájú fényképezőgépe, és a szovjet katonáknak tetszett a fényképezkedés. — Hogyne emlékeznénk! — mondja. — Erre a főhadnagyra is, meg a többiekre is. A tanácskozást azonban folytatják. Anna Lavrincooá, a hnb titkára kísér bennünket tovább, hogy a megsárgult fénykép nyomán rátaláljunk Rúzskára, azaz az egykori Jaruskára. Takaros sarki ház a Melanikéké. Sajnos, senkit sem találunk otthon. A szomszédasszony azonban mindent tud. Megözvegyült, és azóta sokat utazik ismerőseihez, rokonaihoz. Különben teheti is, hiszen már nyugdíjas. Megmutatjuk neki a fényképet. — Hogyne emlékeznénk! — mondja. — Olyan kedves, szinte még gyerekember volt a főhadnagy. Még lab- Jakov Lipkovics — jobboldalt az első — katonáival dázott is jaruskával... Magam is látHOGYNE EMIEKEZNENK! Egy megsárgult fénykép nyomában Hajókürt búgása hallik a Labe felől. Ballagunk a frissen aszfaltozott járdán, kanyargós, falusi házsorok előtt. Mögöttünk az épülő üzletház. Ott javában dolgoznak. Kopácsolnak, mintha vers ritmusára vernék a szöget. Előttünk, a jobbra forduló országúton kerékpározó fiatalember megáll az útkereszteződésnél, és mert az előbb megkérdeztük, megmutatja, hogy merre menjünk a hnb irodaháza felé. Azután fütyörészve elsuhan mellettünk, folytatja útját visszafelé. Csak kedves dallamú fiittyögésének hang foszlányait hagyja reánk, s a bizonyságot, hogy jó helyen járunk. Ez tehát Obfiství, a Prága környéki, ezer lakosú község. Itt élt Bed rich Smetana, a zeneszerző, itt írta Az eladott menyasszony vígopera zártszámos formaképleteit, a cseh nép dalok és néptáncok szellemében fogant zenemű kottasorait. És ebben a községben élt Svatopluk Cech, a költő. Egykori házában találunk rá a helyi nemzeti bizottság irodájára. Miért jöttünk ide? Leningrádban, a Kasztyor (Tábortűz) pionírlap szerkesztőségében találkoztunk Jakon Szalamonovics Lipkovics orvos-íróval. Éppen új regényének vázlatán dolgozott, hazánkhoz fűződő emlékeit felidézve készült regényének megírására. Kezébe került egy megsárgult fénykép, melyet átadott nekünk. — Ha ott még emlékeznek ránk — szólt —, a fénykép nyomán keressék meg az emlékezőket, barátainkat... És elmondta a fényképhez fűződő emlékeit. Diák volt a második világháború idején. Édesapja pályáját választotta: orvosnak készült. A háború azonban rákényszerítette, hogy a diákéletet egyenruhás katonaélettel cserélje fel. Egészségügyi szolgálatot teljesített a körülzárt Leningrádban, majd a Dnyeper vidékére vezényelték. Onnan vonult az előrenyomuló Ukrajnai Front egységeivel egész Berlinig. Onnan Ribalko marsall hadseregével vonult Prága felé. Akkor már főhadnagyként. — Számomra ott, abban a Prága környéki falucskában ért véget a világháború — emlékezett. — Ott hosz- szabban állomásoztunk. Kedves falu. A mi gépkocsink egy zootechnikus udvarán állt. A kislánya Rúzska. Tudják, úgy örültem a békének, vágytam a dolgos hétköznapokra, hogy egyszer kölcsönkértem édesapja polgá ri ruháját, és lefényképeztettem magamat a kislányukkal... És sorra idézte emlékeit. Elmondta, hogy az első napokban az ő alakulatuk főzött a lakosoknak, hogyan szervezték meg az addig illegálisan működő nemzeti bizottsággal karöltve a közigazgatást, a romok eltakarítását, milyeh gondossággal segítettek a község lakosai a sebesült szovjet katonák ápolásában. Elbeszélése során szinte láttatta az embereket. Arcvonásokról, jellegzetes mozdulatokról szólt, de a nevekre nem emlékezett. — Régen volt. Befejeztem tanulmányaimat, azután a Távol-Keletre vezényeltek. A kislányt is valahogyan másként nevezték, de a nevéből alakult ki a becézés, hogy Rúzska ... Nehéz volt nekünk kimondani a község A megsárgult fénykép nevét is. Valahogy ob-bal kezdődött... Keressék meg őket, azt a családot, írjanak róluk, ide Leningrádba ...! És most itt vagyunk. A mélníki járás helységnevei között kutatva találtunk rá Obfistvi község nevére. De vajon jó helyen járunk-e? Éppen most ülésezik a községfejlesztési bizottság, laroslav Landa elnököl. A helyi nemzeti bizottság elnöke, Jana Kreisíngerová már elmondta, hogy az üzletház építése, mely a Z-akció egyik feladata, jó ütemben halad, bár *a 3,5 millió koronás értékű létesítmény felépítése a lakosok számához viszonyítva nem könnyű. félbeszakítják a tanácskozást. Kézről kézre jár a megsárgult fénykép. Jaroslav Landa kétséget kizáró biztonsággal állapítja meg: — Ez itt a Melanik kislány, Jarus- ka. Férje Lensk^ mérnök. Ez a felvétel Melanikék udvarán készült. Nincs mit csodálkozni, hiszen ő készítette. Annak idején fiatalemberként a felkelés résztvevője volt. Gyakran tam, amikor lefényképezték őket... Az a fiú úgy, de úgy örült annak, hogy már béke van. Azért is öltözött át a fényképezéshez. És megadja Jaruska, azaz Lenskyné mélníki címét. — Hogyne emlékeznénk a felszabadító szovjet katonákra! — mondják a Lensky család tagjai, és csodálkoznak is a kérdésen, hiszen a nagyapa, Milán Lensky a város felszabadulás utáni első csehszlovák városparancsnoka volt. Közben megtudjuk, hogy a férj, Lensky mérnök a Csehszlovák Hajózási Nyilvántartó Vállalat alkalmazottja, felesége, Rúzska-Jaruska a mélníki hajógyárban dolgozik, egy számítógép kezelője. És megmutatjuk a fényképet. — Hogyne emlékeznék! Ez a válasz. Érdeklődéssel nézegetik a fényképet Rúzska-jaruska gyermekei is. Jarka, a 21 esztendős orvostanhallgató, Igor, a másodikos gimnazista. — Hány éves voltál akkor anyu? — Nyolc. Rúzska-jaruska emlékezik: — Nyolcéves voltam és mi, gyermekek mindig ott játszottunk a katonák körül. Kedvesek voltak hozzánk. És ő, a főhadnagy, amikor lefényképeztek minket, azt mondta, hogy ha majd annyi éves leszel, mint most én, eljövök érted. Persze nevetett. Körben ül a Lensky család. Beszélgetünk, emlékek elevenednek fel. A nagymama, a férj is elmondják, hogy kikkel találkoztak, kik ismerősök, barátok még ma is az egykori szovjet harcosok közül. — Érdekes — mondja Rúzska-jaruska —, Leningrádban él, és én már kétszer is jártam ott- azóta ... S láthatatlan szálakon száll az emlékezés a hangulatos Labe menti falu, Obfiství felé, a három évtizeddel ezelőtti múltba és a távoli, de ma már nem is olyan messzi Leningrádba. Mi pedig írjuk levelünket: Drága Jakov Lipkovics! Hogyne emlékeznének rátok az ismerősök, a barátok. Felkerestük Rúzskát. Sok szeretettel gondol rád és egész családjával szívből üdvözöl. HAJDG ANDRÄS PETRIK JÓZSEF Rúzska és gyermekei (A felvételeket Jaroslav Landa és Hajdú András készítette) Az első komszomolista építkezésről Fém nélkül nincs modern technika. Acélsínek nélkül nem futnak a vonatok. Vas és acél nélkül nincs gőzgép, autó, nincsenek turbinák és repülőgépek sem. Fém nélkül nincs villamosítás. Elegendő mennyiségű fém nélkül nem győzhetett volna a Szovjetunió a fasizmus elleni háborúban. A forradalom előtt Ukrajnából kapta Oroszország a nyersvas háromnegyed részét. Amúgy is kevés volt. A szovjethatalom első éveiben újjáépítették az Ural kezdetleges, 17. században létesített kohóit, bár ott nem volt a kohóipar számára alkalmas szén. Ekkor láttak hozzá az urali- kuznyecki ipartelep, az új szén- és kohókerület létesítéséhez. Az Uraiból vasércet szállítottak a kuznyecki medencébe és ugyanaz a tehervonat szénnel megrakodva indult vissza az Uraiba. Azután az ötéves tervek idején, az Ural érceinek és a szibériai szénkészletek feltárásával új, nagy kohómüvek keletkeztek. Magnitogorszk. A Komszomol vállalt védnökséget a felépítése fölött. Lapos dombok fedik a látóhatárt, de nemsokára megpillantjuk Magni- togorszkot, a Szovjet—Ural dicsőségét, a világ egyik legnagyobb kohászati központját. Micsoda látvány! Óriási fekete kohók, nagy kémények, füstfelhők, fémvázak, vasbetoncsarnokok, a város utcái villamosokkal, autókkal teli. És amott az aránylag alacsony, 616 méter magas Mágneshegy. Sok százmillió tonna vasérc van benne. Lehordása óriási lépcsők formájában történik. Exkavátorok rakják a vöröses-barna mágneses vaskövet mindjárt a bányászás helyén vasúti csillékbe. Az ércmalmon és a dúsítógyáron megy át. Hatalmas kokszolók dolgozzák fel a kuznyecki medencéből és Karagandából származó szenet. Tízemeletes magasságú kohók olvasztják az ércet vassá, amely izzó, vakító folyam alakjában ömlik a ko- killákba. A Martin-kohók acéllá változtatják a vasat. Hatalmas hengerművek állítják elő a hengerelt vasárut. Amott a tó. Az Ural-folyón, a duzzasztógát mögött, nagy tó képződött, amelynek vizét az erőműnél, az olvasztókemencéknél, és sok más helyen hasznosítják. Ez Magnitogorszk, a Szovjetunió első, nagy ipari alkotása. Itt tanult a Komszomol építeni. Hol is? Az akkor még ember nem lakta sztyeppe közepén, ahol nyáron nagy a hőség és télen nagy a hideg. Csak a Mágnes-hegy állt, de a szovjet haza türelmetlenül várt a magnito- gorszki acélra. És a fiatalok megkezdték a munkát. A gyár már üzemelt, de várost még nem lehetett akkor látni. Kezdetben a kohászok, az acélöntők barakkokban, vagy máguképítette földviskókban laktak. Csak azután kezdték a város építését, amikor már útnak indították a szállítmányokat, a kohók termékét. Később azonban a földből kinövő telepek tömkelegében, amelyek a gyárat, az ércbányákat és a még épülőben levő erőművet minden oldalról körülvették, lassanként kibontakoztak a város körvonalai. Egyik lakónegyedet a másik után építették, egyenes utcák szorították ki a hevenyészve épített utakat, még parkokat is létesítettek. Tudjuk, értjük, hogy miért kellett Magnitogorszkot felépíteni. Fém nélkül nincs modern technika ... ALEKSZEJ JURIEV Ezért kellett!
