Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-22 / 43. szám
\ Nagy Október új korszakot nyitott: a viA lág forradalmi megújhodásának, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek a korszakát, amelynek középpontjában a munkásosztály áll. Bármely területét vizsgáljuk is a modern társadalmi létnek, akár a társadalmi-gazdasági és a politikai viszonyokat, akár az ideológiai és a kulturális tevékenység körét, azt tapasztaljuk, hogy végső soron mindenütt erősödik a munkásosztály befolyása, szilárdulnak pozíciói, s ugyanez vonatkozik élcsapatára, a kommunista pártra is. Nem véletlen, hogy éppen a munkásosztály szerepéről szóló marxista—leninista tanítás körül bontakozott ki különösen éles eszmei-elméleti harc a tudományos kommunizmus művelői és e tanítás minden rendű és rangú ellenfelei között. A munkásosztály világtörténelmi küldetése, forradalmi átalakító és alkotó szerepe mindenekelőtt a társadalmi termelés rendszerében elfoglalt helyéből következik. A munkásosztály mint a társadalom legfőbb termelőereje, egyúttal korunk legaktívabb társadalmi-politikai ereje is. Amikor Lenin elemezte, milyen körülmények és előfeltételek szükségesekahhoz, hogy növekedjék a munkásosztály vezető szerepe, a munkásosztálynak mind politikai érettségét, mind az ország gazdaságában betöltött helyét vizsgálta, s velük összefüggésben elemezte, miképpen növekszik a munkásosztály élcsapatának befolyása a társadalmi fejlődésre. / Abban, hogy a munkásosztály vezető erőként lép fel, szerepe van annak is, hogy forradalmi társa- dalomátalakitó és -építő tevékenységében támaszkodik a kultúra, a tudomány és a technika összes vívmányaira, mert „elsajátította" a korszerű kultúrát, mert „el van szánva és képes arra, hogy ezt a kultúrát megvédje, minden vívmányát megőrizze és tovább fejlessze". Lenin hangsúlyozta: a munkásosztály ereje abban rejlik, hogy képes maga köré gyűjteni a dolgozó tömegeket. Ennek a képességnek az alapja a „proletariátusnak valamennyi dolgozó gondolkodásmódjához való közelsége", s az a tekintély, -amely a munkásosztály szervezettségéből és fegyelniezettségéből, a kizsákmányolás minden formája ellen és az emberiség jobb jövőjéért vívott harcának hagyományaiból fakad. A történelem igazolja, hogy a tudományos szocializmus helyesen ismerte fel a munkásosztály minőségi és mennyiségi növekedésének törvényszerűségét. A XIX. század közepén a proletariátus még elsősorban néhány európai országban összpontosult. Ekkor létszáma nem haladta meg a 10 milliót, ám a XX. század elejére már körülbelül 30 millióra duzzadt. Századunk hatvanas éveiben a nemzetközi munkásosztály több mint félmilliárd embert számlált. A szocialista országokban 160 millió, a nyugat- európai államokban 105 millió, Észak-Amerikában, Japánban, Ausztráliában és Oj-Zélandon mintegy 110 millió, a latin-amerikai országokban több mint 50 millió, az afro-ázsiai államokban mintegy 120 millió munkás élt. A Szovjet Tudományos Akadémia Nemzetközi Munkásmozgalmi Intézetének számításai szerint a 70-es években a munkásosztály összlétszáma már meghaladja a 600 milliót. A munkásosztály konszolidálódásának folyamata sokféle formában és dialektikusán fejlődik a különböző országokban, s végeredményben a kommunista pártok vezetésével a munkások szervezettségének, tudatosságának és összefogásának növekedéséhez vezet. A forradalmi proletariátus mind határozottabban szembeszáll az egységbontó erőkkel, azokkal, akik megpróbálnak éket verni a dolgozók közé, meg akarják bénítani akaratukat és energiájukat, gyengíteni hitüket a béke eszméinek diadalában. A különböző országok munkásosztályának fejlődési folyamatát a különféle antikommunisták és revizionisták hibásan, metafizikusán értelmezik, hamisan magyarázzák mind a jelenkor társadalmi mozgató- erőit, miíid a munkásosztály összetételében megfigyelhető változásokat. Vannak olyan liberális-polgári ideológusok és jobboldali opportunisták, akik azt szeretnék bebizonyítani, hogy a munkásoknak és a tőkés „menedzsereknek" azonos a társadalmi helyzete. A „baloldali" revizionisták viszont a lumpen proletár és a deklasszált rétegeket sorolják a munkásosztályhoz. Amazok valójában megpróbálnák a „technokrata" burzsoázia befolyása alá rendelni a proletariátust, emezek viszont a lumpenproletariátus, vagy a „világ-falu" — tisztesség ne essék — „vezetőszerepét“ igyekeznének megalapozni... Mindkét nézet hívei kisebbítik az ipari munkásosztály forradalmi küldetését és mindkettő ellentmond a történelmi törvényszerűségek tudományos értelmezésének. A marxisták—leninisták a proletariátust mindig is fejlődő és dinamikus osztálynak, élenjáró forradalmi osztálynak tekintették. Korunkban természetesen figyelembe kell venni, hogy a munkásosztály helyzetében és társadalmi . szerepében elvi jelentőségű változások történtek azáltal, hogy a tegnapi kizsákmányoló rendszer elnyomott proletárjai több országban az új társadalom vezető osztályává léptek elő. A munkásosztály — diktatúrája révén — erős, szocialista államszervezetet alakított ki, meghódította a műveltség magaslatait, és tudatosan formálja a történelmet; a kommunista párt vezetésével, tudományosan megalapozott terv szerint építi a szocializmust és a kommunizmust. Minél nagyobbak és szembetűnőbbek korunk e legdinamikusabb, élenjáró forradalmi osztályának eredményei, minél erőteljesebben hat a nemzetközi eseményekre a kommunista mozgalom és világnézete, tudományosan megalapozott politikája, annál mé- ' lyebb a burzsoá ideológia válsága, annál nagyobb / a zavar a különféle antimarxista és opportunista „teoretikusok“ táborában. Ezért a tudományos kommunizmus ellenfelei kénytelenek mind gyakrabban hangot váltani és manőverezni. M egpróbálnak kitérni az elől, hogy objektiven vizsgálják a munkásosztály fejlődésének irányzatait, a munkásosztály történelmi szerepét. Az osztályviszonyok elemzése helyett mesterségesen előtérbe állítják és abszolutizálják az emberek közötti olyan — a marxizmus—leninizmus szemszögéből nem osztályjellegfl — különbségeket, amilyenek például az egyes szakmák, vagy a munka- és az élet- körülmények jellegéből adódnak. Az ilyen teoretikusok kiforgatják a lenini osztálymeghatározást, vulgarizálják a társadalmi munkamegosztás tudományos értelmezését, s így próbálják bizonyítani, hogy az osztálykülönbségek „örökre" szólnak, sőt „antago- nlsztikus ellentmondások" után kutatnak a fejlett szocialista társadalomban is, noha ott ilyenek nincsenek. Az élet azonban határozottan rácáfol a tudományos kommunizmus ellenfeleinek mesterkélt tételeire. A Szovjetunióban végbemenő folyamatok elemzése azt mutatja, hogy a fejlett szocializmus szerkezetében bekövetkező fontos változások fő iránya: az osztályok és rétegek közeledése, a társadalom szo- ciál'S egyneműségének fokozódása. A szocialista érdekek és a munkásosztály kommunista eszményeinek alapján szilárdul a- társadalom szociális és politikai egysége, erősödik szellemi és erkölcsi összeforrott- sága. Teljesen tarthatatlannak bizonyult a tudományos kommunizmus ellenfeleinek az a próbálkozása is, hogy úgv tüntessék fel, mintha napjaink tudományostechnikai forradalma a munka szellemi összetevőinek szükségszerűen erőteljesebb hangsúlyozása folytán a társadalmi fejlődés perifériájára szorítaná a munkásosztályt, más osztályokat és csoportokat pedig előtérbe állítana. Az antimarxisták, mint ismeretes, arra számítottak, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozásával az anyagi termelésben csökkenni fog a kizárólag fizikai munkát végzők aránya. De ha ebből valaki a munkásosztály „gyengülésére" vagy „feloldódására" következtet, tudatosan meghamisítja a valóságot, figyelmen kívül hagyja a munkásosztálynak a szellemi alkotásban való eredményes részvételét. A modern tudományos-technikai forradalom, ezen belül a munkás tevékenysége szellemi tartalommal való telítődésének törvényszerű növekedése nem gyengíti, hanem ellenkezőleg: tovább szilárdítja a munkásosztálynak mint a társadalom fő termelőerejének és vezető társadalmi-politikai eremnek a helyzetét. Tömegeket foglalkoztató, „hagyományos" szakmák sorában változik meg ugyanis a munka jellege, s olyan új szakmák jelennek meg, amelyek elsajátítása egészében növeli a munka szellemi tartalmát. A rohamos tudományos-technikai fejlődéssel, az egyre összetettebb társadalmi termeléssel mind több lesz az olyan munkás, akinek tevékenységében összeolvadnak a szellemi és a fizikai munka jellegzetességei. A munkásosztály tevékenységének további általános intellektualizálódása tehát a tudományostechnikai forradalom törvényszerű vonása a fejlett szocializmusban. A társadalmi fejlődés dialektikája, hogy a tudományos-technikai forradalom fontos mennyiségi és minőségi változásokat hoz a szocializmus termelőerőiben, egyszersmind tartalmasabbá teszi a munkát, előmozdítja a munkások műveltségi szintjének emelkedését, aktivitásának fokozódását, a győztes munkás- osztály társadalmi vezető szerepének további növekedését. A munkásosztály további növekedése és általános fejlődése, újabb sorozatos sikerpi, a fejlett szocializmus megannyi világtörténelmi vívmánya korunk legfontosabb, feltartóztathatatlan irányzatai közé tartozik. Minél tovább halad a munkásosztály történelmi küldetésének megvalósításában, minél erőteljesebben hat a világ társadalmi-gazdasági és politikai életére, minél világosabban felismerhetők a munkások seregén a gazdasági-technikai, tudományos, társadalmi és politikai fejlődés fontos minőségi és mennyiségi változásai, annál nyilvánvalóbb lesz a különféle proletárellenes doktrínák csődje. Tény ugyanis, hogy a munkásosztály tevékenysége és energiája viszi előbbre a modern civilizációt: amidőn a munkásosztály eredményesen fejleszti az új iparágakat, elősegíti a tudomány vívmányainak mind hatékonyabb gyakorlati alkalmazását, új városokat épít, utat nyit a világűr térségeibe. K orunkban törvényszerűen növekszik a munkás- osztály forradalmi élcsapatának, a marxista— leninista pártoknak társadalmi és történelmi szerepe, növekszik a kommunisták tudományosan megalapozott politikájának hatékonysága. Terjed a szocializmus eszméinek befolyása a dolgozó tömegek körében szerte a világon, és szilárdulnak a Szovjetunió és a szocialista közösség más országainak nemzetközi állásai. J. LIBINA (APN) MUNKA KÖZBEN A prágai Klemen! Gottwald-hid pankráci hídfőjénél épülő Kulturális palota az egyik legnagyobb jelenlegi prágai beruházás. A prágai Magasépítő Vállalat dolgozói az épület acélszerkezetének 75 százalékát már összeszerelték. Két hatalmas, 80 tonna teherbírású daru segítségével két 150 tonnás acéltömböt helyeztek el, ezek fogják tartani az épület tetőzetét. Rövidesen befejezik a 3100 személy befogadására alkalmas fűcsarnok építését is. A prágai Prűmstav dolgozói vasbetonból föld alatti garázsokat építettek, 300 személyautó és 60 autóbusz számára. A hatalmas épület alapterülete 34 849 négyzetméter. A képen: Ivan Dévát (baloldalt), és Ladislav Dévát, a brnói Ingstav dolgozói szerelőmunka közben (Felvétel: J. S^bek — CTK) I ' ■ ■ v-.'X-Aí;-- : yjE* Ij ' I I I 1 I f | i I iÉ’ Éj ff I I | I ' napjaink világában
