Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
M ár amennyire képes vagyok rá, magamról szeretném írni a hibák lajstromát, hogy sértődés ne essék, mert hiába a színházért dühöngök, s nem ellene, oly könnyű és kellemes ezt félreérteni, a panaszt oktalan vádaskodássá degradálni. Magamról Írnám a rosszat, bár polcomon az elriasztó példa, „Fejes Endre: Gondolta a fene“ színház és drámaírást elemző szubjektív monológja, melyben bevallottan hangosan tépelődik s nem kívánja kizárni tévedéseit sem — mégis inkvi- zíciós mosolyokba alig burkolt ellenvéleményeket ébresztett. volna. A tetszett, nem tetszett, jó volt, rossz volt vízválasztóját a közönség is megérzi. A kritikusnak, még ha botcsinálta is, többet kell ennél mondania. Honnan aszociáljon, ha felkészületlen? Más lehetőség nincs, mint hogy utántanul, pontosabban utánolvas. Kapkod! Annyit tud, hogy vannak „jó fejek“, színházi szakemberek, akiktől illik idézni. Ez a vak tyúk módszer azután vagy talál, vagy nem. Szerencsésebb eset, ha a „kritikus“ a későbbiekben utántanul, da most már valós értelemben. Pár év alatt esetleg bejárja az elérhető színházakat, jókat is, rosszakat is, színházi esztétikával foglalkozik, sőt mindössze (3 flekk á 50—70 Kős tiszteletdíjért) hetekkel a bemutató előtt már előre készül a szerzőből, darabból, témából, az addigi sajtó- visszhangból. A kritikus tehát nem kis anyagi ráfordítások árán meglesi Krakkót és Pécset, Bukarestet és Prágát, miközben a legritkább esetben találkozik az általa bírált színészekkel. (Ezen a hiányérzeten még az sem segítene, ha valamennyi színházzal foglalkozó szakember felsőfokú szakképzettséggel rendelkezne — de enyhítene a traumán.) Az ilyen kritikusra már a megszállottság jelzője dukál, s meg is LÉPÉSEIM 1978. X. 8. Mintha tépelődni sem volna sikk ... Mintha a baj esetleges felismerése, szubjektív diagnosztizálása nem járna nagyobb kínnal, mint maga a hiba elkövetése. A színházak halála a „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve“ arisztokratikus ferencjózsefi magány és bezártság szimptómájával kezdődik. A színházkrltika szeretve, szeretetlenül részese a színházi alkotások megformálásának, amolyan kibernetikai visszajelzés, indoka a korrekciónak és részese az alkotói gyötrelmeknek, így a színházkritika küldetése és értékelhetősége sosem egy jelenség — a bemutató —, hanem a folyamat, a színházkultúra minőségi változásainak ve- tületében értelmezhető. A színház, színpadi produkció a legtotálisabb művészi, s ezen keresztül ideológiai hatás fegyvere. Gondolkodásunkat, szinte valamennyi érzékelő képességünk által, komplex hatás érheti. Némi túlzással mondva: a színház filozófikus gondolkodást teremt, teremthet. A színházkultúrától, mint társadalmi jelenségtől, elválaszthatatlan a kritika. Ha a színházzal szemben — mivel a leghatásosabban társadalmi gondolkodásra irritáló művészet —- maximálisak az elvárásaink, nem lehetnek kisebbek a kritikával szemben sem. Színházkritikánk viszont három évtized alatt kiérdemelte valamennyi őt ért szidalmazást. Ha most a kritika egy-két hibájáról, akkor saját hibáimról fogok szólni. Abból indulok ki, hogy a színházkultúra — mint már hangsúlyoztuk — komplex jelenség, s hibái nem pusztán egy részleg hibái — például a kritikáé, történetesen az általam írt kritikáé — hanem valamennyi részlegében — dramaturgia, rendezés stb. — kimutatható a hiba, negatívum. Az első általános hiba — így a kritikáé is — a felkészületlenség. A szakmai felkészületlenség, idegen szóval: dilettantizmus! Valljuk be, ha fáj is. Első színházkritikám háromhónapos újságírói munkám után íródott, kín-keservesen. A színházat nézni s megkönnyezni valóban szerettem. A színikritikuskodás jmbertásos álma is ott lebegett előttem. De addig szakmai irodalmat csak véletlenül lapoztam, s kritikát sem olvastam többet, mint amit tíz ujjamon megszámolhattam kapja „jóindulatú“ mosolyok kíséretében. Lukács György a század első felében azzal magyarázta a magyar drámairodalom elmaradottságát, hogy drámaíróink s irodalmunk művelői általában mentesek a filozófiai műveltségtől. Drámairodalmunkat szemügyre véve, erősen élhet bennünk a gyanú, hogy nemzetiségi kulturális életünk is hiányolja a filozófiai műveltséget. A művészetek és a velük kapcsolatos ténykedések mindenkori célja a moralitás; különösen igaz ez a mindig ideologizáló színház esetében. Ha a moralitás mögött nem lelhető filozófiai felkészültség, idillikus lesz az etikánk. Az idill pedig elrugaszkodik a realitásoktól, hazug, reménytelen távlatot kínál. Jaj annak a színháznak, kitikának stb., amely az idillt hajszolja s életében, fejlődésében nélkülözi a valós távlatot. Kétszeresen jaj annak a kulturális életnek, amely idillbe fulladó célokat kerget. Mert az idillhez nem kell más, csak egy kis lazítás, egy kis neokispolgárizmus, egy kis majmolása a Nyugatnak, a konzumerkölcsnek ... Idézzük föl Lenint: a szocializmus az észben kezdődik! Sajnos, az az érzésem, hogy ezt nem tudatosítjuk eléggé. Színházkritikánk lebegő, bizonytalan tudatosságot sejtet. Mert fejlődésünket önmagunk lassítjuk, ha eddig nem látott és eléggé meg nem dicsérhető eredményeink dacára, nem dobog bennünk a mindennapi nem elég! Nemzetiségünk, ez a háromnegyed milliós népcsoport csak akkor élhet igazán, ha adni tud a világnak, s adni csak akkor tudhat, ha lázas akarással elégedetlen önmagával, ha az élet — jelen esetben a színházi kultúra — valamennyi területén a legkisebb feladatokban sem vállalja az idill perspektíváját. Függelék: Filozófiai műveltség. Helvétiusról kevés, ha csak annyit tudunk, hogy nem svájci aprópénz, hanem francia filozófus. Tudnunk kellene, ha már idézzük őt, hogy gondolatainak haladó vetülete hogyan kapcsolódik, kapcsolódhat a mi világképünkhöz. A marxizmus — saját filozófiánk — klasszikusainak ismerete sem elég, hanem a világkép rendszerét kell alkalmaznunk, oly természetesen s oly gyakran, mint az egyszeregyet. gAgyor péter „HÁLÁTLAN színház, i9! &£ 1 H ^ I# II KI liCII IMI ■ If I. fl I U y la I |\ Ifi a Tallózás a Korunk színházi számában A mostanit megelőzően az 1973/9-es számában foglalkozott a kolozsvári Korunk terjedelmesebb összeállításban a színjátszással, a romániai magyar színjátszás és drámaírás sajátosságaival, gondjaival és lehetőségeivel, a romániai magyar színházi kultúra és szín házi gondoskodás sarkalatos kérdéseivel. Míg az öt évvel ezelőtti összeállítás — Kántor Lajos bevezető esszéjének jellemző címe szerint — a romániai magyar színjátszás akkori színvonalát és lehetőségeit vizsgálta, addig a mostani összeállítás írásai valamilyen, módon az ugyancsak Kántor Lajos bevezető esz- széje által föltett „Hálátlan színház, hálás publikum?“ — kérdésre keresik a választ. Hadd emeljünk ki belőlük az alábbiakban néhány gondolatot és észrevételt, amelyet a csehszlovákiai magyar játékszíni kultúra és drámaírás háza táján is érvényesnek és időszerűnek találunk. Első olvasásra is szembetűnő ezekből az írásokból az önmaga elé szigorú esztétikai mércét állító szilárd etikai gondolkodás, az esztétikai és az etikai egymástól elválaszthatatlan egysége. Bizonyára nem a véletlen, hanem a tudatos szerkesztői meggondolás rendezte egymás mellé közvetlenül az összeállítás legelején a színház kapcsán is az emberi méltóság gondjairól, függvényeiről szóló Sütő András, a nyolcvan évvel ezelőtt született Federico Garcia Lorca és Gáli Ernő esszéit. Sütő, Gáli Ernőt idézve, a sajátosság méltóságáról, Lorca a magatartás méltóságáról, Gáli pedig, Sütő András drámáiról szólva, egyén és közösség méltóságáról beszél. Sütő András Csipkerózsikát ébreszti: mindazt, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának (értsd: a sajátosság méltóságának — T. L. megj.) alkotó eleme. Az önmagával és a közösséggel szembeni felelős esztétikai és etikai igényesség mondatja Marosi Péterrel is, hogy „nincs pusztí- tóbb betegsége egy nemzetiségi kultúrának az esztétikai frazeológiába bújtatott teljes esztétikai igénytelenségnél“. Ö az „önmagát viszonylag autonóm munkaterületnek tekintő“ dramaturgiát, a sajátosan romániai magyarnak nevezhető dramaturgiai gondolkodást hiányolja a romániai magyar színházi életben: „Vannak ünnepelt romániai magyar drámaírók és drámák; színészek, rendezők és drámai színházak; van tiszteletreméltó színművészeti főiskolánk, előadókkal, nevelőkkel; vannak megtűrt színikritikusaink és színikritikáink; vannak szorgalmas dramaturgjaink, de nincs — dramaturgiánk.“ Holott „A huszadik század második felének humán kultúrájára egyre jellemzőbb az az igyekezet, hogy ne csak rácsodálkozzék, hanem mind nagyobb elméleti következetességgel újra meg újra rá is kérdezzen a kor szellemi alkotásaira“. S „a dramaturgia pedig a színház önismeretének és önbírálatának a nélkülözhetetlen fóruma“. Kocsis István okosan gondolkodó jegyzete színház és dráma viszonyát — örök egymásrautaltságát és viszályát — állítja elénk sarkalatos kérdésként, majd az öntörvényű drámai hős, az öntörvényű drámai helyzet mellett téve hitet megkísérli megfogalmazni, hogy milyennek is. kellene lennie „1978 nélkülözhetetlen drámájának“. Ügy véljük, hogy a csehszlovákiai magyar színjátszásra is érvényesen szól Boér Ferenc, amikor a romániai magyar színházművészet jelenlegi helyzete fölött meditálva az elharapózó rutin, az eijellegtelenedés, a könnyebbik ellenállás veszélyét jelöli meg intő jelenségként. A „jól megcsinált darabok“, az „ügyes munka" helyébe fokozottabb mértékben az újat, hasznosat, előrelépést jelentő kísérletekre való felelős és rugalmas reagálásnak, századunk legfontosabb elmélet- és formarendszerei tanulmányozásának, a mozgáskultúra és beszédtechnika terén mutatkozó önbírálatnak, az elmélyültebb művészetpedagógiai tevékenységnek kell lépnie. Szőcs István írása színház és közönség viszonyát, a színházi szórakozás és szórakoztatás kérdéseit boncolgatja. Érdemes hosz- szabban idéznünk belőle, mivel következtetései — a Magyar Területi Színház néhány újabb produkciója alapján — nálunk is időszerűek és figyelmeztetők: „... igen sok színházi ember, megrettenve ettől a nagy szórakoztatás-követeléstől (t. i. a közönségtől — T. L. megj.), nem-színházi szórakoztatással próbálja megtölteni a színpadot. Elsősorban szórakoztató zenével, tehát a '■»mulatság« egy formájával, aztán nem a cselekményből következő, nem azt szolgáló látványosságokkal: cirkusszal, akrobatikával, egyfajta motorkerékpárversennyel és vízibalettel és társadalmi-közéleti pletykával, a jobbik esetben évődéssel, amit — kabarénak nevez... (Ilyet is láttunk tavaly a Magyar Területi Színház egyik bemutatóján — T. L. megj.) A színházi szórakoztatás megtagadása elidegeníti a színháztól a közönséget. I...) A nem-színházi szórakoztatással való elárasztása azonban — elrontja a közönséget. Kell { ... j mert leszoktatja a színházi élmény befogadásához szükséges szellemi feszültségről. Ahol nincs cselekmény, ahol nincs bonyodalom, ott nem nyilvánulhat meg a néző ítélőképessége, ott nem gyakorolhatja nézeteit, nem igazolhatja életismeretét, nem juthat el a felismerésekig, nem rendülhet meg a végzet, a sors működésén. ... ahogy a kenyérből nem hiányozhat az a csipetnyi só, úgy a színházi élmény sem élvezhető valamennyi szellemi izgalom nélkül.“ A summázással, azt hiszem, valameny- nyien egyetértünk: „a színházi szórakoztatás csak a néző felemelése útján valósulhat meg“. Rokon témájú és hangvételű írásában Bölöni Sándor nehezményezi, hogy a hat közül egyik romániai magyar színháznak sincs birtokában „komoly tudományos apparátussal készített, felmérésre alapozott szociográfiai munka, amely a nemzetiségi színjátszás és a közönség kapcsolatáról megbízható információkat nyújtana“, majd a jó minőségnek szélesebb utakat nyitó, egy, a kultúra és nevelés összes felelős tényezőjének támogatását masszívabban hasznosító közönségszervezés fontosságát és időszerűségét bizonygajta. Az összeállítás valamennyi írásának ismertetésére nem vállalkozó tallózásunkat Is lezárva, hadd tegyük ehhez hozzá, hogy ilyen szociográfiai munka a komáromi Magyar Területi Színháznak sem áll rendelkezésére, s ilyen közönségszervezést, amilyet Bölöni Sándor említ, bizony mi is csak melegen üdvözölhetnénk. TÖTH LÁSZLÓ TAKÁTS EMŰD rendezte a 80. születésnapiát ünneplő Egri Viktor A Gedeon-ház című színművét, amelyet az idei hazai magyar színházi évad első ősbemutatójaként pénteken este adott elő a Magyar Területi Színház komáromi társulata Gyökeres György felvétele v. t
