Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-10-08 / 41. szám
SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PÁRTJA KÖZPONTI Bt ZOTTSÁQÁN AK NAPILAPJA 1978. X. 8. VASÁRNAP Xl/41 BRATISLAVA XXXI. ÉVFOLYAM 278. SZÁM ÁRA 1 KORONA Tudom, sokaknak kedves évszakuk az ősz, bár a köztudatban a hanyatlás, az elmúlás, a reménytelenség jelképévé merevedett. A költők — különösen a szimbolisták — legalább annyiszor megénekelték, mint a tavaszt. „Ö, kedves, ránk, tekint, / zeng az ősz megint“ — mondja József Attila Ősz című versében, tárgyilagosan tudomásul véve a „nagy enyészetet“, hogy másik, azonos címet viselő költeményében nosztalgiával idézze vissza a nyarat, mert oly kegyetlen hirtelenséggel távozott: Batyuba szedte rongyait a nyár, a pirosító kedvű oda már, oly váratlanul, ahogy érkezett. Bizony, mostanában, legalábbis itt, a Kis-Kárpátok lábalnál nemigen időz túl sokáig a nyár — akárha kizárt volna bennünket kegyeiből az idő — s ráadásul (az áldásosztásnál) életet (erőt, vidámságot) adó kincséből, a nap aranyából is fukar kézzel merít... Sajnálhatjuk-e, ha éppen csak átsuhan falvainkon, városainkon, mint holmi futóvendég? Dehogy! Sőt, inkább szegődjünk a költő cinkosaivá, aki nem alázko- dik a sietség s a hűtlenség előtt, hanem — némi fájdalommal bár, de — szemébe nevet a nyárnak és csúfondárosan utána dobja rongyait. Mert ne higgyük, hogy csak a nyár az egyetlen évszak, hogy csak a nyár az Élet, az Erő, hogy csak a nyár szolgálhat derűvel, örömmel, optimizmussal és szépséggel — az ősznek is megvan a maga varázsa, sajátos hangulata, s legalább olyan gazdagon megrakott batyuval érkezik, mint a nyár; tovább itt marad és nem fukarkodik ajándékaival. Szépségre áhítozunk? Hallgassuk meg, teszem azt, Vivaldi Négy évszakénak őszi tételét, mindjárt megtelik szívünk melegséggel, a harmónia gyönyörével! Vagy Vivaldiénál fenségesebb zenét akarunk? Menjünk ki az őszi erdőre és hallgassunk bele a legnagyobb zenekar, az erdő ezerhúrú muzsikájába. Higgyük el Szabó Lőrincnek: „A szó szegény! Szemem lezárul. (...) Ringass, titok, a nagy zenében, / mint érzékeim zsonganak.“ Ha jó a fülünk és szívünk fogékony a finom szépségekre, a hegedűn, oboán, fuvolán, hárfán, és még egy sor más hangszeren túl olyan hangszerek ámulatba ejtő hangjait is fölfedezhetjük az emberen felüli fenséges polifóniában, amilyenek ember alkotta szimfóniában aligha lelhetők fel. .. Pedig sokra képes immár az ember! Költő és festő — igazi művész — képes csak kifejezni, elmondani, láttatni mindazt a gyönyörűséget, amellyel az ősz, ez az olykor derűs és vidám, olykor szomorkásán mélázó, néha borongős kedvű, morcos és zord, de mindig kegyes „öreg“ megajándékoz bennünket, szüntelenül elégedetlen, sokra vágyó, önző és telhetetlen embereket. Hát mondd, ember, aki örökre csak „tehetséges“ epigonja lehetsz a Nagy Természetnek, vajon van e nemednek oly nagyszerű piktora, mint Október, a zúzmarabajuszú Mester, akinek már palettája is kápráztató eleven szivárvány. És gondos, bőkezű Gazda is az ősz. Hombárba, hordóba, kádakba, szilkékbe gyűjti, amit egész évben megtermett a föld. Hogy az embernek ne kelljen hiányt szenvednie élelemben. „Szeptember — szedj ember!“ — mondja egyik régi szólásmondásunk. És az ember el is veszi a természettől, amire szüksége van. És milyen sajátos illata, hangulata, ízei vannak az ősznek! Mindez ott rejlik a színekben tobzódó falevélben, a folyópartok nedves fövényében, a reggeli párában, a dércsípte kökényben, az aranyló szőlőbogyó- han és az új bort iszogató aggastyánok ifjodó ereiben. Babits Mihály is valami ilyesmit írt egykor: „Van szüret minden őszben! Idd a bort sajtold a szöllő véradó húsát és táncos lábbal könnyedén tipord, mert minden lázban van még ifjúság. Szüretre hívlak! fogd fel a csuport, fogd fel a mustot, mely a kádba forr!“ Így súgsz és táncolsz bennem 6 kohold, oly könnyű lábbal, mint a könnyű bor. Nem, nem az enyészet, nem a halál évszaka az ősz, hanem egy nagy titok, egy nagy Csoda — az őserejű átváltozás, a nagy metamorfózis ideje. Vagyis semmi sem hal meg, csak más, új formát, formákat ölt. Nem hal meg a tavasz, nem hal meg a nyár, és az Élet sem hal meg. A szőlőbogyő, melyet a tavasz szült, a nyári nap melege érlelt, ősszel lesz édes musttá, hogy tüzes, életet, erőt adó nedűvé érlelje a tél. És azután újra kezdődik minden ... És a szerelem se hal meg ősszel! Az őszben úgy élnek tovább az ifjabb évszakok — a tavasz és a nyár —, mint gyermekében a testét vesztett szülő. Ne vessük hát meg az őszt! Vajon az őszapó nem épp olyan kedves madár-e mint a csalogány? Tán a krizantém rútabb a rezedánál, s a kardvirág kevésbé pompás, mint a liliom? KÖVESDI JÄNOS Őszi metamorfózis Prandl Sándor felvétele
