Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-10-01 / 40. szám

irodalmi legenda azt beszéli, hogy Firduszi, a perzsák nemzeti költője, fél életén át dolgozott nagy hőskölteményén, a Sah-námén. Közben az a remény vigasztalta nagy szegénységében, hogy a gazdag jutalom, amit az uralkodó ígért, nyugodt és békés öregkort biztosít majd neki. De az uralkodót időközben megszállta a legveszedelmesebb ördögök egyike, a takarékosságé, és Firduszinak sokkal kevesebb jutalmat adott, mint amennyit megígért. A megbántott és csalódott költő a kapott tízezer ezüstpénzt felosztotta egy fürdőszolga és egy sörbetárus közt és elhagyta a hálátlan országot. Egy másik legenda úgy tudja, hogy a sah követei éppen akkor fordultak be a város kapuján a megígért nyolcvan- ezer ezüstpénzt hozó öszvérekkel, amikor a szembejövő öszvérek éppen Firduszi holttestét hozták ki.

Perzsia messze van és Firduszi nagyon régen élt; hogy igaz-e a legenda, nem tudjuk; de mint minden legenda, ez is olyasmit mond el jelképes formában, ami mint igazság él az emberek tudatában. Kifejezi azt az általános meggyőződést, hogy a költő és a pénz nincsenek jó viszonyban egymással és nagyon is hajlamosak arra, hogy elkerüljék egymást. Főképp a pénz a költőt; de ha a pénz nem kerüli el a költőt, akkor a költő kerüli el a pénzt és szétosztja fürdőszolgák és sörbetárusok közt.

Az ilyen általános igazságok rendszerint csak okkal-móddal igazak. Mindenesetre számos kivétel van, amely megerősíti a szabályt. A költői és általában a művészi életforma-csakugyan nehezen egyeztethető ösz- sze a gazdasági tehetséggel; művész és pénzember ritkán volt valaki egyszemélyben. (De azért erre is akad példa.) És a kétféle tehetség nehezen összeegyeztethető voltából még nem következik, hogy a költő szükségképpen ügyetlen minden pénzügyi dologban, hogy a pénzzel okvetlenül hadilábon áll.

Voltak költők, akik kitűnően megállták a helyüket a gyakorlati életben, anélkül, hogy ezzel költészetükön csorba esett volna. A világirodalom óriásai között talán a legjobb illusztráció maga Shakespeare. Ameny- nyire a személyét körülvevő titokzatosság voltaképp nem olyan nagy, mint általában gondolják, Ssakespeare kitűnő üzletember volt. Hiszen színházi karrierjét igen alacsony rangban kezdte, a hagyomány szerint a közönség lovait őrizte előadás alatt, vagyis a mi fogalmaink szerint ruhatáros volt — és később már főrészvényese volt annak a színháznak, ahol játszott és ahol a darabjait játszották. És pályájának zenitjén búcsút mondott a színpadnak. Utolsó művében, a Vihar-ban, saját személyének jelképes megtestesítője, Prospero, összetöri a varázspálcát, amellyel az elemeknek parancsolt; Shakespeare is összetörte a művészet varázspálcáját, eladta az őt illető színházrészt és visszavonult szülővárosába, kis birtokot vásárolt és gazdálkodással töltötte — valószínűleg — utolsó éveit. Csaknem megdöbbentő az a hideg nyugalom, amellyel Shakespeare otthagyta a művészet küzdelmeit és diadalait és visszavonult, mint egy kispolgár az üzlettől, mikor már eleget keresett. Az emberből, mikor megöregszik, kitörnek az ősei — Shakespeare gazdálkodó és kispolgár lett, mint apja és valamennyi elődje.

Voltaire, a XVIII. század félelmes tollú nagy felforgatója, öregkorában szintén földesúr lett az irodalommal keresett pénzéből. Komoly és bölcs földesúr volt Ferneyben, a genfi tó mellett, a környező falvak jótevője, ű is kitűnően tudott a pénzzel bánni; talán túlságosan is jól. Merész spekulációi (ma a valutakihágások közé tartoznának) csúnya ügyekbe keverték, botrány tört ki körülötte és ezért kellett elhagynia Nagy Frigyes porosz király udvarát.

Shakespeare és Voltaire nagy neve mellé harmadikul odacsatolhatjuk Arany Jánosét, akinek, mint ismeretes, szintén kitűnő érzéke volt a pénz és a gazdálkodás iránt. A pénzt ő is azért gyűjtötte, hogy idővel földet vásároljon magának. Ami az ő esetében egészen természetes: földműves ősök sarja volt és mindegyre visszavágyódott a földművesi élet ősi rendjébe. Tervét nem sikerült valóra váltani, mert mire a pénz együtt volt, a beteg, gyenge szemű, testben- lélekben megtört költőben már nem volt elég erő, hogy a birtokkal járó fáradságot magára vegye. De gazdálkodásának eredményeképpen nagy vagyont hagyott fiára.

Voltak nagy írók, akik képzeletüket, merészségüket és lendületüket átvitték az üzleti élet területére is. Ezek nem jártak jól, mert más fantázia kell az alkotáshoz és más a pénzszerzéshez. Honoré de Balzac egyike volt az elsőknek, akik a regénybe bevezették a pénz fontosságát, a pénz vágyát, a pénz körül keletkező lelki problémákat. Mert a pénz szenvedélyét tapasztalatból mélységesen ismerte. Fiatal korában gyorsan meg akart gazdagodni és mikor látta, hogy az írói alkotás mily kevéssé jövedelmező, nagy kiadói vállalkozásba fogott. De az ironikus sors gondoskodott róla, hogy minden fordítva sikerült, mint ahogy tervezte. Üzleti vállalkozásban nemcsak az ő pénze úszott el, hanem a hozzátartozóié is. Balzac visszatért az irodalomhoz; és csaknem egész életén át emberfeletti erővel kellett dolgoznia, hogy írói munkásságának jövedelméből kifizesse az adósságokat, amelyeket pénzszerző kalandja révén halmozott fel. Mikor adósságaitól megszabadult, elvette a nőt, akit szeretett és nyugalmas életet kezdett, nemsokára meghalt. A század másik regényíró-óriása, Charles Dickens szintén fantázia-gazdag üzletember volt, bizonytalan tőzsdei spekulációk áldozata lett, és őt is csak irodalmi műveinek jövedelme mentette meg. Végeredményben talán mégis jobb, ha az írő megmarad az irodalom mellett, pénzügyi szempontból is.

A legtöbb költő nem hitte magát üzleti tehetségnek és nem bocsátkozott merész vállalkozásokba — de ha statisztikát állítunk össze, valószínűleg az derülne ki, hogy a többség nem volt könnyelmű, hanem ellenkezőleg, jól tudott a pénzre vigyázni. Különösen az lenne meglepő, hogy nem is a szelíd lelkű, álmatag költők voltak az igazán takarékosak, hanem a szélsőséges vérmérsékletű, szenvedélyük és lelkesedésük által elragadott költők között akadnak igazán takarékosak.

így például Lord Byron, aki szerelemben és gyűlöletben nem Ismert határt, aki a romantikus féktelenség legfőbb irodalmi ábrázolója volt, vagyona kezelésében józan, okos, sőt néha már magas társadalmi helyzetéhez nem is méltóan takarékos volt. Igaz, hogy amikor a szabadság szent ügyéről volt szó, nem takarékoskodott, a görögök szabadságharca nagyobbára az ő költségén Indult meg. Hasonlóképpen takarékos természetű volt Victor Hugo, a másik nagy romantikus is. A mi költőink közül az erő és pusztulás csodálatos énekese, Berzsenyi Dániel, ez az önemésztő hangú, rombolóan gazdag érzelmi világú ember nevezetes a takarékosságáról. Nádfödeles házban lakott, a legegyszerűbb körülmények közt, pedig jómódú földesúr volt, és nem tudta rászánni magát, hogy

verseskötetét, amelyet az egész ország türelmetlenül várt, a saját költségén kinyomtassa. A legmeglepőbb példa Ady Endre. Ady Endre egészségével, tehetségével, éjszakáival és életerejével sose takarékoskodott, bohém volt és két kézzel szórta el drága energiáit a semmibe, korai sírja felé rohanva. De, amint Ady Lajos részletesen megírja könyvében, a pénzzel tudott bánni. Mindig tudott magának pénzt szerezni, és — ami még különösebb — meg is tudott tartani mindig annyit, amennyire szüksége volt.

Ügy látszik, a romantikus természetű, szenvedélyes, képzeletükben elmerült költők éppen a pénz területén „kompenzálnak“, itt akarják megmutatni a világnak és önmaguknak, hogy mennyirfe józanok, fegyelmezettek, hogy „olyanok, mint más ember.“ A költőre nem jellemző, hogy vadul szprja a pénzt. Könnyelmű embereket sokkal inkább lehet találni a pénzvilág nagyjai közt, azok közt, akik igazán ismerik a pénz értékét és ezért könnyen el tudják dobni maguktól, mert tudják, hogy olyan nagyon sokat úgysem ér. A költő számára a pénz legtöbbször titokzatos és ellenséges valami; éppen ezért fél tőle és csínján bánik vele, legjobban szereti lakat alatt tartani a veszedelmes fenevadat, mint Arany János.

De természetesen azt sem lehet mondani, hogy a költők pénztelenségéről szóló legenda alaptalan. Tudjuk, mennyi nevet lehetne mondani a legnagyobb írók sorából; olyanokét, akiket állandó anyagi gondok fojtogattak. Vagy nem tudták megkeresni a pénzt, amire szükségük volt, vagy nem tudták megtartani, vagy sem megkeresni sem megtartani nem tudták. Hazai irodalmunkban inkább azok nevezetesek, .akik nem tudták megtartani. Ezeknek az előkelő névsorát nem kisebb ember nyitja meg, mint Balassi Bálint, a magyar lírai költészet megalapítója és első nagy művelője. Jelentékeny örökölt vagyonával, földbirtokaival oly rosszul gazdálkodott, hogy teljesen elszegényedett, idegen országba kellett mennie és kereskedéssel foglalkoznia, ami akkor egy földesúr számára még sokkal nagyobb süllyedés volt, mint ma. Azt lehetne mondani, ő volt az első bohémtermészet a magyar irodalomban; de a bohémet a városi élet keretei közt tudjuk csak valahogy elképzelni, és Balassi Bálint városi életet nemigen élt, versben megénekelt bécsi kalandjait nem számítva. Az igazi bohém csak akkor jött el, amikor a magyar nagyváros kezdett kialakulni. Budapestnek vagyis inkább Pest-Budának első híres bohémja Kisfaludy Károly volt. Amint tudjuk, előkelő és gazdag család sarja volt, de ebből nagyon kevés anyagi előny származott rá. Atyja nem szerette, igen fukaron bánt vele és minthogy Kisfaludy Károly ebbe sehogy sem tudott békésen belenyugodni, kitagadta. Kisfaludy nagy színpadi szerző lett. Ű volt első írónk, aki ismerte a közönségsikert és a népszerűséget. írótársainak büszkesége és a pestiek kedvence volt. Pénze mégsem volt. Az irodalmi legenda meg- emlékszik a pókról, amelyet a költő nagyon szeretett és legyekkel táplált; á pók állandó nyugodt és békés jelenléte azt látszik bizonyítani, hogy Kisfaludy Károly lakásában nem sokat takaríthattak. Annyi kétségtelen, hogy amikor meghalt, a korviszonyokhoz képest óriási adósság maradt utána.

Kisfaludy fiatalon halt meg, irodalmi vezérsége tetőfokán. Családja sem volt, és a szegénységet úgy látszik, jókedvvel viselte. Sokkal megrázóbb irodalmi vezér elődjének tragikus szegénysége, Kazinczy Ferencé. Kazinczy jövedelmét, ami egyébként sem volt túlságosan nagy, könyvekre, postára, metszetekre és az irodalom pártfogására költötte. Nagyszámú családja egyre növekvő szegénységben élt. Ismerjük Kölcsey megdöbbentő szavait, amelyeket Kazinczy halálakor tartott akadémiai emlékbeszédében mondott és amelyek ma, száz év múlva is megrémítik a magyar írót és el kellene hogy pirítsák a magyar közönséget:

„Ah láttam én ezen kínokat! mert tanúja valék álmatlanul töltött éjjeleinek; tanúja valék a fájdalmas eljajdulásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelem a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgései közt vonaglik.“

A világköltészetben talán Paul Verlaine,, a nagy francia szimbolista költő volt az, akit leginkább példának lehet felhozni a költők szegénységére. Verlaine a bohémek csoportjába tartozik, talán a legbohémebbek közé. Abszintivó, csavargó volt, a társadalmi keretek közé beilleszkedni nem tudott, élete szegényes külvárosokban, menedékhelyek és kórházak közt oszlott meg, alkoholmámorban és a mámort követő keserű bűnbánatban. Közben pedig egyre írta áttetsző finomságú verseit, amelyeken egyáltalán nem lehet megérezni az alkohol és a nyomor szagát, mindenről beszélnek ezek a versek, csak költőjük nyomoráról nem. Ez a hallgatás a hősiesség egy fajtája. A mi költészetünkben Csokonai Vitéz Mihály tudott volna sokat mesélni erről a hallgató hősiességről.

Szabad-e a költőnek egyáltalán a pénzről beszélnie? A költők általában úgy gondolták, különösen a régebbiek, hogy a pénz nem versbe való. Pénzről írhat a regényíró — meg is teszi, Balzac ilyen irányú frontáttörése óta egyre nagyobb mértékben — de a lírai költő nem. „Ne, Múzsa, lantod reszkető húrjára Ne jöjjön semmi durva, semmi rút.“ — énekelte egykor Kölcsey. A pénz a legjellegzetesebben prózai, és nem költői dolog, a köztudatban is. Pedig ha a költőnek az a hivatása — aminthogy csakugyan az a hivatása —, hogy művészi formát adjon az ember tudatában végbemenő érzelmi folyamatoknak, akkor nemcsak hogy szabad a pénzről beszélnie, hanem szinte azt is lehetne kérdezni, vajon szabad-e pénzről nem beszélnie. Hiszen ha statisztikát lehetne csinálni arról, hogy mi fordul meg az

Szerb Antal

ember fejében, bizonyára az de hogy a mai kor emberének legalát den második gondolata a pénz kör gondolatainak legalábbis a fele, h nem a háromnegyede vagy még t£ bad-e hallgatni erről a költőnek, < egészét akarja formába önteni?

A kérlelhetetlen őszinteségű Ad úgy gondolta, hogy nem szabad. A is hangot kell adni. De senki sem m< hogy az ő költészetének zúgásába dolog volna a pénz; hiszen nem a dók kékében jelenik ott meg, han gyötrő kín, emésztő szerelem, rias; vedély, tiszta költészet. A Harc a Ai című versre gondolunk, amelyben hatalmas mitológiai látomásban v a Mammon-istennel, a Disznófejű Ni Ebben a versben üti meg azt a amely később egy egész ciklust ti Vér és Arany kötetben. Vajon miéi pénz, az arany oly mérhetetlenü Ady Endre szemében? Felel rá a cil adó verse: Mi Urunk a Pénz.

Ha elfutnak a gyér aranyok, Fölséges, nagy úri magunkból, Istenem, be kevés marad.

Tegnap még borzasztót vétkezett.

Ki szent Személyünket leszólta,

S ma félénken fogunk kezet.

Másként néznek ránk az asszonyol Gyötrődünk, szökünk s mérföldekre Árasztjuk a koldus-szagot.

A pénz Ady Endrének és a költői Iában nem azért kellene, hogy z élvezhesse felhalmozódó gazdagsá még csak nem is azért, mert a pén: amellyel az ember magasabbrend vásárolhat magának. Igaz, Ady ének' hogy az ő yachtjára vár a tenger tanulmányában megsiratja Petőfi hogy ilyen nagy költő volt és még yachtja a tengeren, de valószínű maga is éppoly kevéssé érezte a yi nyát, mint Petőfi Sándor. A köl pénzre költői önérzete miatt van s Dosztojevszkij a Siheder című reg fiatal hőse elhatározta, hogy olyan lesz, mint a Rotschild; De amikor eg a nagy vagyon, titokban fogja tarts milyen gazdag és épp olyan eg fog élni, mint addig. Miért? Mert e a pénz tudata, az a tudat, hogy ki saját erejéből ekkora vagyont gyű írók esetében is ilyesmiről van s: sorban nem a pénz és az általa m< hető biztonságérés és örömök kelle nem az a tudat, hogy képes volt ezt megkeresni, mégpedig a tehetségé: keresni. Ha a pénz örökségképpen v. kép hull az ölébe, akkor már nem érdekes. Csak az irodalmi úton pénz. Erre az író nagyon büszke, g számon tartja minden még oly cse védelmét is, és számon tartja azt ki keres többet nála és mennyivel

Mert sajnos olyan világot élünk az embereket többé-kevésbé aszeri meg, hogy mennyi pénzük van, és í munkáját is aszerint becsülik, hogy keres vele. Az író sem tudja magát a közös szemléletmód alól. Nem vé az ellen, hogy a társadalom őt is ] nek arányában becsülje. Ha nem ke keveset keres, úgy érzi, hogy pén gében a társadalom ítélete fejeződ ez még a szegénységnél is sokka masabb: úgy érzi, hógy kevésre az irodalmat általában és az ő mi külön is. Ez utóbbi a fájdalmasabb, nak pénztelenségében nem is az fá hogy a bankigazgató többet keres, hanem az, hogy egy másik, nála tel lenebb író többet keres. Sokat szol szólni az írók irigységéről nem is alaptalanul. De nem szabad éli hogy amikor egy író féltékeny a n nagyobb keresetére, akkor nem a ] a pénzen megvásárolható dolgokal tőle, hanem a közönség kegyét, ami író nagyobb keresetében jut kifeje; amit az a másik író esetleg egyálta érdemel meg. Mert az írónak mindéi kell tapasztalnia, hogy az írói jt nem áll semmiféle arányban az ír séggel és a mű komoly irodalmi é Gyönge, dilettánsok, akik egy sz pillanatban eltalálják, hogy mi ke a közönségnek, százszor többet k mint az igazi írók.

Az igazi tehetségnek felül kell em az ilyesmin, szokták mondani, be ki művészi önérzetével és a hozzáértői résével. Igen, csakhogy az igazi tel a társadalom tagja és nem vonhatja ki magát a társadalom ítélete alól. keserednék el, mikor azt kell látn egy dilettáns egy véletlenül jókor lettel rengeteget keres, és attól k közönség a dilettánst sokkal nagyob tartja, mint őt, mert a közönség a sadalom embere: azt tiszteli jobl többet keres és meg van győződ: hogy az a legtehetségesebb író, al többet keres. Az amerikaiak ezt ré és bevallják és könyveik és színe legfőbb hirdetése abból áll, hogy i mennyit keresett rajta a szerző.

Hát ezért volt fontos Adynak a pé írta csodálatos pénz-mitológiáját, fontos a pénz még a költőknek is.