Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1978-09-24 / 39. szám

A háború után elmentünk Luhba. Prosek bácsi ezzel fogadott:

— Egyet mondok, kettő lesz belőle. Annyi itt a csuka, mint a nyű. A csuka már nem rabol fent a -víz színénél, mint azelőtt, és a halászok nem tudnak rőla.

így hát a papával áthajóztunk csu- kázni a szigetre.

A pedzővel, azaz csaknem tojásnagyságú úszóval való csukafogás viszonylag könnyű, de izgalmas fog lalatoskodás. Órákig is várhatsz, míg a nagy úszó lemerül, és mikor végre megvan, elfog a remegés, vagy kiver a veríték. Valószínű, ugyanis, hogy nem valami sneci harapott rá, ahogy a kis halat hívják, hanem egy usque tizenöt kilós hal.

Nyolc csukát vittünk haza akkor, azon az első napon. Híre ment, mint mikor valaki vargányát vagy áfonyát talál az erdőn. Egész sereg halász vonult ki. Csukaparadicsom volt akkor a Berounka Skyjétől Bránovig. Apám- több mint százat fogott ki a szabadsága alatt, én hatvannégyet. Némelyik igen jó húsban volt, akkor még nemigen dúskáltunk az enni- és füstölnivalóban, jó húsban kellett lenniük, ha a krivokláti heh tes majdnem két kiló olvasztott zsírt adott az egyik csukáért, a kri- vokláti trafikos meg száz cigarettát a másikért, a mama ugyanis füstölt, mint egy török. Ja, és ha jól megnézzük, sikerült megszabadítanunk a folyót a vad csukáktól; szóval tulajdonképpen kifosztottuk. A folyóban csak a nagyobb, dörzsölt csukák maradtak, meg a bugyiik, a csukagyerekek, azokat senki sem fogta, hacsak nem volt rabló az illető.

És akkor került sor egy amolyan jellegtelen napon a Luhban lakó Vlkék és a mi, főleg az apámból és belőlem álló családunk közötti kiíratlan mérkőzésre. Prosek bácsi akkor nem jöhetett velünk, valahogy nem jól érezte magát. Vlkék közül főleg Adolf és Franta horgászott,

mindketten a vasútnál dolgoztak. Adolf a fűtőházban, Franta a smí- chovi könyvelőségre járt be vonattal, tíz kilométert tett meg gyalog a vonatig, télen-nyáron, harminchárom éven át! Valami fantasztikus dolog volt ez. Gyakori fagyok, hótorlaszok, záporeső. Az egyik legnagyobb sportteljesítmény volt, évtizedeken át zajlótt. Elvégre erdős, vízmosásos, dimbes-dombos vidéken, keskeny ösvényeken járt. Mindig azt hittem, hogy a Vlkék nem szeretnek bennünket, de évek múltán kiderült, kivált mikor már nem horgásztunk náluk, hogy szeretni szeretnek, csak a begyükben vagyunk, mondván, hogy ezek a prágaiak beszemtelen- kednek a kertjükbe, azaz a folyója kba.

Hogy el ne felejtsem, Adolfnak, ott Luhban, volt, és most is van, egy Maria nevű gyönyörű felesége, és az nagyon tetszett nekem, akkor tizenhat éves fiúnak. Felül mindene olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és az nem megvetendő. Ezekkel a Vlkékkel léptünk szorítóba.

Túdtuk, hogy a Vlkék ragyogó horgászok. Gyerekkoruk óta ismerték a folyót, tudták, hol milyen mély, azt is megtudták mondani, körülbelül hol lapul a csuka prédára lesve, olyan gyakran voltak a víznél, hogy tudták, melyik van felpaprikázva, és melyik az óvatosabb. De a papának mindez smafu volt, és szél- tében-hosszában híresztelte, hogy kiporoljuk a feneküket.

így hát még sötétben nekivágtunk, elcsónakáztunk majdnem a Brtvé- rétig, ahol a legszebb csukásöblökben és -forgókban keringett lassan a víz; csakhogy nehéz volt ott akkoriban a horgászás, mindent sűrűn benőtt a fű meg a magas csalán. Talán nem is horgászás volt az már, hanem robot. Délután azt mondja az apám:

— Befejezzük. — És hozzátette: — Ma megmutattuk a Vlkecskéknek.

Nem voltam benne egészen bizonyos. Három csukánk volt, csak egyet lehetett nagyobbnak nevezni, a másik kettő nem volt se nagy, se kicsi, olyan közepesek. Leeveztünk a folyón a révig, és mindketten arra gondoltunk, mit foghatott Adolf és Franta. ,

Mikor kikötöttünk az akác alatt, apám jelentőségteljesen így szólt:

— Eredj, kérj kölcsön egy kocsit!

Tátva maradt a szám:

— Minek a kocsi, apu?

Az én apukámmal nemigen lehetett ellenkezni.

— Mondom, eredj kocsiért! A csukáinkat ma kocsin szállítjuk haza — mondta jelentőségteljesen, és már csak amúgy félhangon tette hozzá, mintha maga se hinné olyan nagyon: — Súlyosak.

Szóval elmentem a kocsiért. Amolyan lajtorjás szekerecske volt kis rácsokkal, de azért elég nagy, hogy alig lehessen észrevenni benne a csukákat. Éppen csak azt a legnagyobbikát tolta kissé hátra apám, hogy kilógjon a farka. Nem tudom, miért jött rám az ellenkezés, de határozottan kijelentettem:

— Én ezt a kocsit nem fogom húzni. Legalábbis Luhon át nem! — Tulajdonképpen csaknem kiabáltam, és eszembe jutott, hogyan áll majd a kapuban Maria asszony.

Apám rám nézett, valamin gondolkozott, talán azon, hogy felpofozzon-e, vagy ihkább kivegye a kocsiból a csukákat. Láttam, hogyan járja az a mély tekintete a környező domboldalakat, és azon tűnődik, amint az már szokása a legtöbb apának, különösen a zsidó apáknak, hogy mikor büntette meg az élet a feleségével és mikor a gyerekeivel. Aztán odament a kocsihoz, ideadta a botokat, és nekiállt egyedül. A kocsi billegve-ugrálva elindult a köves

ösvényen a luhi házak között. Soha még olyan rövidnek nem tűnt nekem az az út. Szinte repültünk a kocsival, pedig a lelkem mélyén azt kívántam, bár csak örökké tartana az út Adolf Vlk házáig, vagy ha nem, legalább egész életemen át. Közben meg szörnyű lassan kellett haladnunk, mert apámnak, távolról megpillantván a két kiváló horgászt, Adolfot és Frantát, minden nyilvánvaló igyekezete ellenére rogyadozni kezdett a térde.

Odaértünk takaros házacskájuk elé.

Szemem csak Marián függött, valóban ott állt a küszöbön frissen vasalt fehér pruszlikban, keresztbe font karral. Arcán megvetés; óriási megrázkódtatás volt ez számomra; Felocsúdtam, és szemem a porolójukra tévedt.

Öt csuka lógott rajta dróton, öt nagy. Három abból a fejedelmi, hosz- szú zöld fajtából, a két sárgás pedig olyan kövér volt, mintha külön a Vlkék számára hizlalta volna fel őket a Sima-szikla vízimanója.

Apukám ebben a pillanatban megbotlott, csaknem elesett, és megállt, hallottam, hogy mélyet sóhajt. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott. Csend, mély csend, nem is volt mit mondani. Aztán fordult, és rekedten azt mondta:

— Segíts, nehéz.

Sajnáltam a papát, a kocsi akkor minden bizonnyal mérhetetlenül nehéz volt neki. Nem szóltam semmit, megfeledkeztem Maria asszonyról, a kocsira felraktam a horgászbotokat, és kezdtem kifelé tolni Luhból hegynek fel. Elvégre egy család vagyunk, közösen kell húznunk az igát. Lehor- gasztott fővel baktattunk, és tudtuk, hogy a némán figyelő Vlkék aznap, apám kifejezésével élve, kiporolták a fenekünket.

HAP BÉLA fordítása

Jordan Popov:

Megfojtom Desdemonát

Otelló szemében gyűlölet csillant. Hirtelen mozdulattal Des- demona fölé hajolt és összeszorított fogai között bősz haraggal sziszegte:

— Halj meg, hitszegő asz- szony!

Azzal megragadta a nyakát és fojtogatni kezdte.

Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Otelló egy pillanatig habozott, de a telefon szüntelenül csörömpölt, és így végül felvette a kagylót.

— Itt Otelló beszél! — üvöltötte bele. v

— Üdv, Otelló. Itt Rodrigo. Azonnal gyere ki a kikötőbe. Üj karavellát bocsátanak vízre ...

— Nem tehetem — felelt zordan Otelló.

— Miért nem?

— Megfojtom Desdemonát.

Rodrigo sokáig nem felelt,

csak lihegése hallatszott a kagylóban, azután ezt mondta:

— Én persze nem szándék- szóm beavatkozni a magánéletedbe, mégis mutatkoznod kellene az emberek között. Várnak ...

— Hadd várjanak! — harsogta Otelló, azzal ledobta a kagylót és megint Desdemona felé fordult. — Halj meg, hűtlen asz- szony, halj meg! — sziszegte és megint torkon ragadta.

Ekkor megint megszólalt a telefon.

Otelló kelletlenül lefejtette ujjait Desdemona torkáról, és felvette a kagylót.

— Te vagy az, Otelló? Itt Jágó. Sürgősen szükségem van rád.

— Bocsáss meg, most nem érek

rá. Tudod, éppen megfojtom Desdemonát.

— Engedd meg, de más a szót rakozás és más az üzlet. Itt pénzről van szó ...

— Egy megveszekedett vasat senr adok! — üvöltötte Otelló, és lecsapta a kagylót. — Mit zaklatnak folyton! — jajdult fel panaszosan. — Az ember lélegzethez sem jut, folyton sürög- forog, százfelé szakad... Tulajdonképpen mit is akartam ... Ő, megvan, Desdemona ...

És megint nyakon ragadta hitvesét.

— Óvatosan,^ elrontod a frizurámat — mordult rá Desdemona.

— Halj meg, álnok asszony!

Ekkor megint csörrent a tele

fon.

— Ad-' isten, pajtás, itt Cas sió beszél. Öltözz fel hamar, vegyél magadhoz pénzt, és sattyogj le az áruházba.

— Nem tehetem, öreg fiú. Éppen a feleségemet készültem megfojtani...

— Desdemona nem szalad el előled, az import gépkocsivédőhuzat azonban nem vár meg.

— Jő, akkor rohanok — felelte Otelló, és úgy, ahogy volt, kiszaladt az utcára.

— Mennyire romlanak az erkölcsök — állapította meg búsan Jágó. — Bezzeg Shakespeare Otellóját az égvilágon semmi sem tudta eltéríteni a szerencsétlen Desdemonától, ez az alak pedig fogja magát és elmegy,'hogy holmi vacak védőhuzatért tolakodjon!...

GELLÉRT GYÖRGY FORDÍTÁSA

Jindrich Vlach felvétele

HOGYAN lIKönttK KG HMKIIH