Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-17 / 38. szám
Nyolcvan nap leforgása alatt négy futószámban állított fel világcsúcsot a kenyai Henry Rono (CSTK-felv.) Henry Rono kenyai atléta nyolcvan nap alatt körülszaladta a világot és a legfontosabb távfutószámokban négy fantasztikus világrekordot állított fel: Április 4., Berkeley, 5000 méter: 13:08,4 perc, Május 13., Seattle, 3000 méteres akadályfutás: 8:05,4 perc, Június 11., Bécs, 10 000 m: 27:22,5 perc, Június 27., Osló, 3.000 m síkfutás: 7:32,1 perc. Henry Rono jó néhány kenyai futótársával együtt a Washingtoni Egyetemen tanul. A Washington Egyetem csapata tehát verhetetlen a távfutószámokban. A főiskolás sajtó dühöd- ten támadja is emiatt őket. Hogy csak „idegenek“ segítségével képesek győzni. A „Pác—8“ verseny beharangozójában például így írt az Eugene- Register Guard rovatvezetője: „A hazaiaknak csak akkor lenne bármi esélyük, ha a verseny Kenya valamiféle nemzeti ünnepére esne vagy Ronót elvinné a razzia.“ Az Eugene-ben megrendezett verseny akadályfutó számában Rono a világcsúcsnál jobb részidőkkel haladt a cél felé. Ügy féltávon aztán John Chaplin, a washingtoniak edzője integetni kezdett egy törülközővel, s még be is kiáltott Ronónak, hogy lassítson. — Nem akartam, hogy világrekordot fusson — magyarázta —, Eugene nem volt méltó erre. Rono a nandi törzs tagja, akárcsak szobatársa, Joshua Kimeto, vagy nagy példaképe, a kétszeres olimpiai bajnok Kipcsoge Keino. 1953-ban született Kiptaragon falucskában. Hétéves korára árván maradt. Édesapja traktort vezetett, tárcsás ekét vontatott. Az egyik fordulóban egy kígyó mászott fel a vezetőfülkébe. Az idősebb Rono hátrahőkölt, leesett a traktorról és az eke tárcsái valósággal darabokra vágták. — Már tizennyolc éves is elmúltam, amikor futni kezdtem — meséli Rono. — A középiskolában futballoztam és röplabdáztam. 1971-ben aztán híre járt, hogy Kipcsoge Keinóval az élen néhány híres atléta látogat el a szomszéd városba. Még sosem láttam Kei- nót, én is elmentem. A stadion zsúfolásig megtelt, hát a bemondó megkérte Keinót, nyújtsa fel a kezét, hogy megismerhessük. Nem beszélhettem vele, mert nagy tömeg vette körül. A háromezres világrekordot követő napon Helsinkiben futott háromezer akadályt. Több mint tizenegy másodperccel elmaradt a saját világcsúcsától; 8:16,8-at futott, s ez bárki mástól nagyszerű eredmény lett volna, ö azonban bocsánatot kért a közönségtől. Egy svájci újságíró taxin távozott a stadionból. Nemsokára egy csapatra való fekete bőrű atlétát pillantott meg. Melegítőben futottak a járdán, így tették meg a jó tízkilométernyi utat a stadiontól Otaniemiben levő szállásukhoz. A riporter megkérte a sofőrt, haladjon néhány percig a futók mellett. Az óra 20—22 kilométeres átlagot mutatott; az egyórás futás világrekordjának tempóját! És Rono a társaság közepén kocogott. Tényleg nagyon fáradt lehetett. Pihent. Arról pedig, hogy miért hiányzik az első két foga, így beszélt: — Törzsi szokás nálunk, a nandik- nál. Gyakori betegség a szájzár, ilyenkor aztán a résen, szívószál segítségével még mindig tudunk táplálkozni. És ilyen módon több hely marad a sok kellemetlenséget okozó bölcsességfog számára. Én például jő tizenöt esztendeje nem jártam fogorvosnál. És még világcsúcsokat is fut a tetejébe. Egyébként mindent elvisel. A kölni nemzetközi versenyre például a következő menetrend szerint érkezett. Szerda délelőtt tíz óra. Rono elindul szülőfalujából, Kiptaragonból. Egy barátja viszi Nairobiba, a repülőtérre. Nyolcórás autózás, öt óra várakozás a repülőtéren, majd kilenc- órás éjszakai repülőút Londonba. A Heathrow repülőtéren két óra 35 perc várakozás a kölni csatlakozásra, öt perccel déli tizenkettő előtt Rono végre Kölnbe érkezik. És este 7:41,5 peres eredményt ér el háromezren. — Olyan fáradt voltam — mondta az öltözőben —, hogy futás közben majdnem elaludtam. Hát igen. Henry Rono „aludva“ is csak kilenc másodperccel futott gyengébbet a világrekordjánál. Néha pihenni is kell... „No de, uraim! Ennyi pénzt értem?!“ — kiáltott fel elképedve Paul Breitner, az NSZK volt válogatott labdarúgója, amikor fülébe jutott, hogy a Cosmos ötmillió márkát is adna érte, ha New Yorkba menne futballozni, ötmillió — két lábért! Ez több mint őrület — írták a világ sportlapjai. Lehet, hogy igazuk van ... Eleinte csak elmosolyodott az ember, amikor olvasta, hogy a Bayern-vezetők annak idején azt üzenték a Cosmos kétmilliós Beckenbauer-ajánlatra, hogy ennyiért fessenek maguknak egy Beckenbauert. Aztán gondolkodni kezdett az egyszerű földi halandó: hová fog ez vezetni? És a kérdésre nem tud választ adni. Annál is inkább nem, mert már Szaud-Arábia gazdag olajmágnásai is beálltak a „játékba“. Évekkel ezelőtt teljes csapatokat akartak vásárolni (Bayern, Ajax), de igyekezetük nem járt sikerrel. Most viszont sikerült venniük néhány világhírű futballistát. Köztük van a bajuszos Roberto Rivelino, az öregedő brazil sztár, akiért állítólag hétmilliót!!) dollárt fizettek az arab sejkek. Hát így állnak a dolgok a labdarúgás körül... A futball fcommercia'lzálása olyan méreteket öltött világszerte, hogy a nyugtalanító pénzügyi kérdésekkel az Európai Labdarúgó Szövetség is kezd foglalkozni. Ugyanis csaknem minden oldalról aggasztó hírek érkeznek: csökkenő nézőszám, eladósodott klubok, bírósági perek, óriási ,belépési“ összegek stb. Az UPI hírügynökség nemrégen felmérést végzett néhány európai országban, hogy megállapítsa: hány labdarúgóklubnak aktív a pénzügyi helyzete. A felmérés eredménye megdöbbentő volt: Angliában 22 klub közül mindössze hatnak, Belgiumban kettőnek, Franciaországban 20 közül egynek, Olaszországban kettőnek, az NSZK-ban hétnek és így tovább. Nincs tehát ország, ahol a klubok fele ne lenne ráfizetéses. Egy kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy anyagi csőd kerülgeti a világ labdarúgását. Angliában például, ahol a profizmus mentes az olaszországi és a dél-amerikai zűrzavaros viszonyoktól, elegendő egy gyengébb idény, és kész a katasztrófa. A szigetországban valamikor egy élvonalbeli futballista 20 fontot keresett hetente, míg most magasabb fizetése van, mint őfelsége Erzsébet királynő miniszterének. Az anyagi veszteségek évről évre növekednek, s az eladósodott klubok választhatnak: vagy eladják jobb játékosaikat és rendezik „szénájukat“, vagy kölcsönpénzen újabbakat vásárolnak, hogy lépést tartsanak az angol „futballplutokráciával“ (előkelőséggel). Skóciában sem rózsás a helyzet, habár a skót klubok határozottan jobban állnak, mint szegény „rokonaik“, az írek és a walesiek. Skóciában például csak a Celtic és a Rangers „önellátó“, mivel meglehetősen magas nézőszámmal dicsekedhetnek. Átlagban 35 000, illetve 33 000 néző tekinti meg a Celtic és a Rangers hazai mérkőzéseit. Az NSZK-ban, ahol évekkel ezelőtt „gazdasági csodáról“ beszéltek, any- nyira rosszabbodott a helyzet ilyen tekintetben, hogy a Der Spiegel című hetilap nyíltan megírta: a szövetségi ligában szereplő 18 klub adóssága eléri a 14 millió márkát, és egyes klubok csak úgy menekülnek meg a feloszlástól, hogy teljesen vagy részlegesen elengedik adóhátralékaikat, illetve újabb kölcsönöket vesznek fel. A válság okait nehéz megtalálni. Lehet, hogy Seelernek van igaza, aki kijelentette: „Túl sok pénzt fizetnek manapság egy átlagjátékosért...“ Többen osztják a volt kitűnő labdarúgó véleményét. Hogy ki a hibás? Azt mondják, elsősorban a klub vezetői, akik kidobálják a százezreket, a milliókat, és aztán csodálkoznak a dolgok elfajulásán, a nézőszám csökkenésén. Hogy mennyire fonák helyzetek uralkodnak, azt a Bécsi Rapid esete is bizonyítja. A nagy múltú osztrák együttesnek 28 szerződéses játékosa van, és a klub havi kiadása eléri a 480 ezer schil- linget. Ez nem is csoda, hiszen a vezetők sok esetben csak azért vásárolnak drága pénzen játékosokat, hog azokat ne az ellenfél igazolja le. A Rapid néhány évvel ezelőtt úgy menekült meg a teljes felbomlástól, hogy az egyik bank több millió kölcsönnel „kedveskedett“ a híres bécsi klubnak. Rémítő számok jönnek Olaszországból is. Kettő kivételével mind a 16 első- és a 20 másodosztályú klub ráfizetéses. Ennek ellenére az olasz futballisták keresnek a legjobban Európában. Emellett Olaszország az egyetlen ország kontinensünkön, ahol nem csökkent a nézőszám. Az egyik külföldi újságíró nagyon frappánsan Sophia Lorenhoz hasonlította a jelenlegi nyugati labdarúgást, amikor azt egy kis túlzással csillogó nyomorúságnak nevezi. Mintha a híres olasz film- színésznő zafír nyakéket, drágagyöngyökből kirakott karórát és hermelin bundát viselne, és alatta semmit, mert nincs pénze ruhára, fehérneműre. Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában, az NSZK-ban a gazdag mecénások mentik meg a klubokat a teljes csődtől, ők gondoskodnak róla, hogy csillogjon a csapatok „hermelin bundája“. Csehszlovákiában is voltak kísérletek a hatvanas évek végén a nagy külföldi klubok utánzására. Utánozni — ez azt jelentette, hogy az egyedüli üdvözí- tést a nagy pénzekben keresni. Ezek a deformációk aztán megsértették a gazdasági, erkölcsi és nevelési egyensúlyt. A jobboldali opportunista sportvezetők sovinizmusa, hozzá nem értése, a labdarúgőgyakor- lat hiányos ismerete az értékek elértéktelenedését eredményezte. Labdarúgásunkban két fajta számok léteztek: az egyikről nyilvánosan beszéltek, mert megfeleltek a „normáknak“, a másikról viszont csak suttogtak, mert jogtalanok voltak. Pedig hát társadalmi eszközökről volt szó. Egyébként nálunk is csökken a nézőszám, így a klubok deficittel zárják az esztendőket. Ennek több oka van. Egy teljesen nyilvánvaló: kevés néző — sok kiadás. Figyelembe kell vennünk az utazással járó költségeket (repülőgép), az étkezést, a szállást, s nem utolsósorban játékosok és az edzők anyagi juttatásait. Ezeket a kiadásokat az egyesület és a patronáló üzem fedezi, ám leggyakrabban a patronáló üzem és a pártoló tagság áll a háttérben. Tehát nálunk is költséges az élvonalbeli labdarúgás, bevételek távolról sem fedezik a kiadásokat. Tény, hogy a nézőszám csökkenését a televízió is elősegítette, ám a szurkolók „elhidegülését“ más tényezők is meggyorsították: magasabb életszínvonal, az ifjúság szórakozásának sokrétű lehetősége, a nézők elkényelmesedése, a meghosszabbított jégkorong- liga konkurrenciája, a mototurisztika stb. És nem utolsósorban a népszerű játék színvonala, az eredmények, a kudarcok, a gólok. TOMI VINCE Index- 48(197 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszerkesztő: Dr. Raboy Zoltán CSc. Helyettes főszerkesztők: Szi^a István ás Csető János. Szerkesztőség: 893 38 Bratislava, Gorkého 10. Telefon: 309, 312-52, főszerkesztő: 532-20, titkárság: 550-18, sportrovot: 505-29 gdzdasági.gyek 506-39- Távíró. 092308, Pravda — Kiodávállalot Bratislava, Volgogrodská 8. Nyomja a Pravda, az SZLKP nyomdavállolat — Pravda, 02-es Nyomdaüzeme. Bratislava. PROBANYOMAS. Hirdető, iroda: Vajonského nábrezie 15. II. emelet, telefon: 551-83, 544 51. Az Úi Sző előfizetési dija havonta — a vasárnapi számmal együtt — 1470' korona. Oj fzó v°s4rnapi számának külön előfizetése negyedévenként 13,— korona. Terjeszti a Postai Hírlopszolg álat. Előfizetéseket elfogad minden postai kézbesítő. Külföldi megrendelések PNS Üstrednó expedíció tlaíe, Gottwaldovo námestie 48/VII. A SUTI regisztrációs száma: 5/2. M A(£Af <fOD LASSAN rum
