Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-10 / 37. szám
% Hazatérő A szülőföldnek a vándorban kell, a vándornak a szülőföldből kell élnie távollétében is. Az ember közeledik gyermekkora tájaihoz, az erődbe igyekszik, melynek oltalmát élvezte valaha. Oltalmát élvezte, de elhagyta. A szabadság, a megismerés lehetőségei hívták, vagy a kényszerűség vitte rá — egyre megy. Most a megtett út próbáitól fáradtan, de önmagát bátorító — ezért megbocsátandó — hetykeséggel megáll az erőd kapujánál, és az idő vájta apró hasadékokon át kémleli az ismerős utcát, tornyot, fákat, udvarokat. Az emberek! Rádöbben a visz- szatérő vándor, hogy közülük már csak tulajdon véreit, a hajdan megszokott szomszédokat és néhány mindhalálig-barátot ismer meg, s hogy már az ő arcvonásaikban is valami fárasztó, megfoghatatlan idegenség bujkál. És ami visszarettentő: ők is így látják a hazatérőt. Erről árulkodik fürkésző tekintetük, minden átmenet nélkül szögletessé váló mozdulataik. Nem lép közéjük. Nincs bátorsága. Körbejár a fal mentén, amely elképzelt ugyan, de keményebb a bazaltnál. Körbejár. Százszor, ezerszer. Kémleli az idegen ismerősöket, idegen rokonokat. Végül megnyílik a kapu, átvánszorog a küszöbön, vérei ölére hajtja fejét, s amíg megpihen, újra visz- szatér a gyerekkor, otthon érzi magát. De az utcára többé nincs mersze kimenni. Megvárja a sötétséget, lopva távozik, lopva tér vissza ismét. Pedig tudja: a szülőföldnek a vándorban kell, a vándornak a szülőföldből kell élnie — távollétében is. BARAK LÄSZLÖ , A helikopter és a farkas Hőmező, történelmi táj — felülnézetben. És egy mozgó folt; valami, ami élet. Kamera követi, közeibe hozza. Egy farkas, halálfélelemben. Nőin titkolhatja remegését, vacogását. Fut, menekül, rejtené életét, bújna, nincs hova. A végtelen fehérség, kölyökkorának játszótere, élet iránti szerelmének szülőföldje is mintha ellene fordult volna, nem ád búvóhelyet, se egy bokrot, se egy fát, tenyérnyi mélyedést sem, amelyben legalább áltathatná magát, hogy megmenekül, nyugtathatná csak egy pillanatig a megfeszült bordák mögött zakatoló szívet. A helikopter könyörtelen, űzi, követi, kering fölötte. Játszadozik vele, mondanám, kicsit megkínozza, megalázza, megfélemlíti, hogy többé se ő, se utódja, se társa ne legyen bátor — mint volt öröktől — megtámadni, gyomrába nyelni az ártalmatlant, a békeszeretőt, a természetvédőt, az állatbarátot, a stb.-barátot. Csakhogy — jól láthatón — nem babra megy a játék. Tudja, érzi ezt — még mindig a megmenekülés reményében — a cikcakkban futó farkas is, látja, amit én már korábban észrevettem, amikor ujjongó embergyűrűből emelkedett a gép, hogy a kamera mellett golyószóró is mered a föld felé. Már a világnagy légcsavar megrémítette, amely most kavarja körülötte a havat, szórja szemébe, és ha lejjebb ereszkedik, úgy érzi, mintha le akarná kaszálni. Hóié vagy könny folyik a szeméből? Lenne már vége a filmnek, vagy hagyná békén ez a helikopter a farkast — akitől magam is féltem egykoron, sízés közben a Nagyhegyen, behavazott bodrogközi földeken féltem, hogy előbukkan valamelyik galagonya bokor mögül. Pedig nagymama, amikor mesélt nekem, farkaskomának nevezte őt. És most itt van, felülnézetben, halálfélelemben a hómezőn. Már nem fut. Egyetlen és utolsó lehetősége: a támadás. Az élet szerelmének minden erejével ront a gép ellen. Fölugrik a magasba, egyszer, kétszer, háromszor — hatalmas ősi hittel: hogy elérheti a gépet, egyetlen harapással végez vele, átfogja a légcsavaros halál nyakát és addig szorítja, amíg élete nem lehet újra az övé, csak az övé. Don Quijote-i mozdulatok. A golyószóró csöve lassan csapzott életére irányul, mely a következő pillanatban fölbukfencezik. És a fekete-fehér képernyőn piros folt marad. ☆ Semmi jelentősége annak, barátom, hogy később volt egy álmom: a farkasnak sikerült... BODNÁR gyula Várkastély az utcán Bizony, nem a Kárpátokban, ahogy az Verne Gyula regényében szerepel. Az épülő kisváros, majdnem a Latorca partján, első pillantásra takaros régi házaival és néhányemeletes lakótömbjeivel az ország keleti részén szerénykedik. Látszatra olyan, mint a többi. Vagy mégsemPl Forduljunk csak vissza! Bástyafokot láttam? A gépkocsivezető megnyugtat — igen. Csúcsíves, keskeny ablakok, lőrések, bástyák. Mindez frissen vakolva. Már csak a felvonóhíd hiányzik, várárokkal, hogy a modernkedő várúr gőgös büszkeségében elégülten tetszeleghessen e gazdasági felépítmény esztétikai remekművének legtetején. Aztán eszembe jut egy hathengeres faló, damaszkuszi kardpenge villámhárítónak és a két kőkorszaki szaki a kártyapartiba. És lám: a kerti törpéből kerti óriás lett. Menekülünk e káprázat elől, de alig teszünk ötszáz métert, látjuk, a sarkon hatalmas kastély terpeszkedik. Mentiéig? Gyermekotthon? Óvoda? Nem! Családi ház. A sofőr mosolyog. Csak bámulok e gazdagság láttán — és szégyen- kezem. Mert jóval esztétikusabb és hasznosabb dolgokat is építhetnénk ezzel az erővel és ezen a pénzen. Igaz, akkor nem épülhetnének olyan csiricsáré kerítések, amelyek kihívóan és gőgösen jelzik: ha tetszik, ha nem, ez az én váram. MOLNÁR LÁSZLÓ Fiatalok versei korai tál földjeinkre horgoltad o kopárság mintáit felettünk feketén vezényelt varjúezredeké a világ - barázdált homlokú napszámosok - kezünk az eke szarvára fagyva ajkunkon a dér fehér virágai MOLNÁR IMRE egyedül (Veled) így, egyedül látom a reggelek táguló tereiből, azt, amit Te nem is sejthetsz. Látom a levegő magányát, s hogy felette égi karámból hajnalonként koszorúarcú állat indul a dérré vált fák csontjait melengetni. Gondolataid - gyökérrendszerek terméketlen asszonyok mélyén - mégsem hagynak el. Szellő Izük, tükör testük sejteti a lábunk előtti part sebhelyeit. Felettem a föveny bokrai összehajtott kezek. Ujjaik átszövik egymás riadt árkait. Arrébb nádasok suhognak, legelők fürödnek a szélben. Enyém itt a homok, a víz, s ha elindulok innen, lábnyomomban utánam szökik a folyó ... ui. (később) Barátom! Talpalnak mögöttünk az évek keményen Sovány kezekkel kéregetnek, o mellettünk imbolygó fák. KISS PÉNTEK JÓZSEF Félelem bőröd világít rám vádlón a sötétben dóliakertek ringnak a szemedben szállj ki belőlem hullj ki már ezüstfejű emlék Asszony-Jóanyám MÁZIK ISTVÁN I. változat IV. változat Itt a hazám, abrosznyi ország. Hegycsúcsok metszik az ég azúrját. Az asztalon butykosban a bor, miért jajong, ha forr? Itt az anyám, ráncok futnak halvány homlokán. A lombok alatt lépkedő szoknyák tizenhárom fodrát leollózták, hogy csupaszok legyünk újra __Ö, de a halál se viga sztal azokért, akiket szeretünk Ha azt mondod: ember, vagy igazság, nehezebb szavakat szólsz a malomkőnél. Ha azt mondod: ember vagy, s igazság súlyosabbat mondsz a halálnál. Könnyeid törlőd, vigaszt nem találsz, hisz naponta elsüllyed egy-egy csatahajó. Egyikünk sem hunyja le szikrázó szemét, amíg ez így megy, mert van saját, igaz tengerünk, mely bágyadtan zöldell, lágyan a hajnal piros keblére dőlve .. . Andrássy Tibor: FŰZFÁK 1978. IX. 10. 14
