Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-10 / 37. szám
/ asszony kisfiam, olt már formá- 5s kiabá- , minden z idegei, degeiben mindent lékezeté- iket vagy fogom sk a feEL , de egy- Feneke- t névben, it, de es- inyörgés, egyen ez ;yen fér- :a, hogy salád, az a szere- ;gá ment se mocít, mert és mert ' csak ez éti meg. >me előtt, toghatná, 5bb. jele kell cérnába, eérnaszál llágba. paszthat- lert úgy lágot ké- Szerezni í, ki tud- nagyobb a, elfojtiször is, inik elő, indulója, g, pedig t mélyé- est is a ; banda a [tornászt, ;oló nad- 1 hasára, zandálba g. Eziist- é mezte- magasba emelve, újra meg újra meghajlik a négy égtáj felé. Ekképpen érkezik el a kötélhez, mely a sátor magasából lóg alá. Akkor a zenekar egyszeriben elhallgat. — A magadéról bezzeg sohase feledkezel meg! A tű fokán már keresztülment a cérna, de az ordítástól megint kifüződött. Nem tudja meg tán soha az asz- szony, hogy az ő szava volt-e az oka, vagy a férfié, hogy a szál kiszaladt a lyukból. — A rosseb egyen meg, hát mikor hagysz már békén! És kis időre csendesség támad; talán mert még a férfinak is sok volt ez a kirobbanó átok, vagy mert az asszonynak ez a dühös kitörés már utolsó menedéke volt. És akkor a légtornász fölemelte acélizmú karját, fortélynak nyoma sem látszott rajta, és ő megbámulta a kéz tövét szorító, berakásos és pikkelydíszes, fényes, fekete csuklószíjat, amint megvillant, akárcsak egy pillanattal előbb a ráhulló fényben a tű. És a rezesbanda, a fület hasogató zene, megint előjött. És már ő ez a férfi, a testhez simuló tűzlobogású nadrágban, és abban az aranyos szandálban; de az arca az övé, az az ő ötéves arca. A sátortető alatt összegyűlt emberek az ő temérdek erejét bámulják. Meghajol négyfelé, bejön, egészen a porond közepéig. Ott áll már a kötélnél, amely a magasból lóg alá. Felemeli a kezét: nem csalás, nem ámítás; mindenki megnézheti acélizmú karját. A szeme sarkából is látja a fényesen csillogó pikkelydíszt a csuklóján. A zenekar elhallgat, és bele is kezd azon nyomban egy andalító dallamba, hogy azzal kísérje majd a felfelé mászó férfit. Megragadja a kötelet, egy perc még, és a magasba lendül. Hallja a tapsot, ezer meg ezer arcot lát, és köztük a legélesebben Arturóét . meg az Asszonyét; ünneplőjükben feszítve ők is neki tapsolnak. Kezét szorosan rákulcsolja a kötélre, indulna fölfelé. És a cérna, mely már átbújt a lyukon, kisiklik belőle. És akkor, nem tudja honnan, egy hatalmas pofon tör be a cirkuszba, végigsüvít benne, és mindent elsodor. A cirkusz millió darabra tört, s ő ott fekszik most a porond fűrészporában, apró gyermektestét rázza a zokogás. PÄL FERENC fordítása M ihályt két nő szerette: az édesanyja és Kálmán Virág, egy nemrég végzett gyógyszervegyésznő, úgy is, mint a férfi kollégája és tisztelője. Mihály ugyanis gyógyszervegyész volt, sok, majdnem végigérlelt, befejezett találmány — ahogy ő nevezte: kitalálás birtokosa, harminckét éves koráig tartó sikertelenséggel. Ezt a fordulatot azért rögzítjük, mert ő maga is végnek és kezdetnek szánta, nulla pontnak, amely az új időszámítás kezdete. Mihály életében az emberiség új történelme. Mert születésnapjának hajnalán határozta el, szakít a kispolgári gátlásossággal, erőt gyűjt új, merész vállalkozásokhoz. Elhatározta, és a puha dohánybarna félhomályban Kálmán Virágnak szavakba foglalta: igen, édes, a * legteljesebb mértékben elfogadom nézeteidet, a tehetség nem más, mint magatartás, mégpedig megfelelő magatartás. Virág, a maga szőkeségében, olyan volt a félbarna-félszürke, de már színe- ződő hajnalban, mint egy majdnem napsütötte sövény. Okos, szürkésbarna szemében megcsillantak az első fények pettyei. — Nem opportunizmusra, nem is érveid föladására beszéllek rá, te, komoly egyéniségem, csak azt szeretném... értsd meg, tehetséges vagy, tisztességes vagy, emberi ember vagy, miért ne érvényesülj, ha nem is érdemed szerint, de legalább valamennyire... Ki vizsgálná ebben a szárnyat nyito- gatő félhomályban egy biztató mondat belvilágát? Mihály átadta magát a felszabadító gyanútlanságnak és annak a jő érzésnek, hogy nem kell ellenkeznie sem Virággal, sem önmagával. — Ezen sok múlik — lehelte a lány a férfi borzongó mellére a biztatást, miközben szavainak lendületét valamiféle részvét lassította. — Mert mi történik, mondd? — vitatkozott egy teljesen leszerelt ellenféllel, akit most csupán testének jóleső zsibbadtsága foglalkoztatott, egy éjszaka sokféle emléke, egy szép női test sokféle változata. — Igenis, mi lesz, ha elmégy? Felmutatod a képedet, körülhordozod ezt a tiszta és érintetlen arcot, az érdeklődés minden jelével belenézel a főigazgató szemébe, a várakozó szeme közepébe, leszurkolod ezt a kötelező és régen óhajtott obulust, aztán fölszívódol, eltűnsz a balfenéken: — így ostromolta a fiatalembert, aki már rég megadta magát, és szórakozott gyönyörűséggel kereste a meggyőző erőt a leány egészen más pontjain. — Ennyit oda kell vetni a hiúságának, és akkor mi van? Föladtad az elveidet, a koncepciódat, a vegyületek találkozásába vetett hitedet? És azzal együtt, 'hogy nem adsz föl semmit, ikite- szed magad annak a kockázatnak, hogy netán téged küldenek Addis Abebába, téged szállásolnak el egy kondicionált levegőjű luxushotelban, és úgy élsz, mint egy amerikai milliomos vagy egy magyar külkereskedelmi bonyolító . . . A fiatalember lehunyt szemhéja mögött megjelent egy sugárzó sárgásfehér tabletta, egy csodálatos antibiotikum, amelynek injekcióértékű változatát ő dolgozza ki, és a messzi Afrikában látott egy aranybarna, mandulametszésű női szemet, amelyből lassan kioldódik a láz sárga foltja, és boldogan néz sza- badítójára, a nagyszerű magyar doktorra, miközben fénysurranású ventillátorok dúlják szét kékes szikrázásé haját! Döntött, éspedig véglegesen: elmegy a főigazgató előadására, felmutatja eddig érintetlen arcát, megmártózik a pofafürdőben, ahogyan Kálmán Virág oly összefoglaló tömörséggel jellemezte ezt a társadalmi aktust, ezt a tudomány és tanulmányút érdekében való csodatételt, amikor egy arc kiúszik a homályból, s a jelentéktelen fiatalemberből figyelemre méltó fiatalember válik. Vagyis hogy elmegy, ennyivel tartozik saját tehetségének és az okos, gondoskodó szerelemnek, amely emblémáján Kálmán Virág nevét viseli. így következett el egy zaklatott munkanap után az este, amikor Mihály kilép a kispolgári gátlásosság ringjéből, és megjelenik azon a bizonyos helyen. Megjelenik, körülhordozza magát — mert annak a szférának külön műszavai vannak. Egész nap ezzel a gondolattal kínlódott, mivel a morális ingatagságtól nem olyan könnyű megszabadulni. A hajnal puha félhomályából kibontakozva, az utca és a laboratórium ridegen megvilágított környezetében, ahol a vonalak pontosak és érzelem nélküliek, ahol kioldódik a lélekből a láz, szívből az emelkedettség, agyból a gőzös ambíció — igen, ott nehéz töretlenül kitartani a szokatlan elhatározás mellett. Az ellenkező előjel mellé állni! ... Mihály is félóránként döntött: egyszer a pofafürdő mellett, majd meg ellene, az ingadozás törvényei szerint. Ám a munkaidő vége felé a bizonytalanság finoman homályos síkja mögül átvilágított Virág szőkesége, a gyengéd intelem, hogy nemcsak a hajnal gubancos fényeiben, de itt a józan délután mérnökien pontos körülményei között is ki kell tartania adott szava mellett. Mert most is kötelez a boldogság igénye. Hazament, néhányszor végigradírozta arcát a villanyborotvával, inget váltott, s a friss fehérnemű kellemesen lehűtötte átforrósodott testét, de ugyanakkor pofacsontján kicsattant a lámpaláz piros- sága. Elszántán, sötéten maga elé nézve ezt a szót ismételgette: körülhordozom ... körülhordozom. Ezt a tiszta homlokot. Ezt az érintetlen arcot. A főigazgató szeme közepébe nézek, igazság- osztó szememmel a közepébe! A díszterem, ahová a mennyezetig érő ajtón belépett, ünnepélyes volt a kristálycsillárok szikrázva hulló hegyes fényében. A borpiros szőnyeg, a vállig érő sötét faburkolat, a csoportokba verődött egyakolbeliek önkínálgató zsivaja — mindez sötét izgatottsággal töltötte el Mihályt. A pulzusa szemlátomást szaporább, a pofacsontja még inkább tüzel. Ezt már a küszöbön érzékelte, fölfoghatatlanul rövid idő alatt, és egyszerre az egészet. Hátratekintett, mint aki gondosan kémleli a visszavonulás lehetőségét, de ekkor puha félhomály ereszkedett a szeme elé, és ebben a félhomályban megjelent Kálmán Virág, világítva, mint egy kriptonégő —■ de azonnal el is tűnt. Néhányszor ökölbe szorította a kezét, s a mohaszerűen puha szőnyegre lépett. Ezután már nem is ő cselekedett, a szőnyeg vitte befelé, a borpiros sodrásba került. És éppen a központi csillár zuhogó fényei alá! „Gondolt a mandulaszemű etióp nőre, gondolj a négus fogadására, gondolj az injekcióértékű tablettára“ — szólt rá határozottan lelke mocorgó állományára. Lassan tájékozódni kezdett, mint egy klasszikus merénylő, egyeztette magában az elképzelt helyszínrajz és a valóságos díszterem viszonyát. Kereste azt a széket, ahová ellenállhatatlanul, senkit figyelembe nem véve lehorgonyozza izgatott testét, és vár, mint pók a légyre, míg belép a főigazgató, és a hatósugarába kerül. „Nem körülnézni“ — adta ki az utasítást a régi Mihálynak, a tegnapinak, de ez a tegnapi, a gátlásos, aki még nem szokta meg, hogy engedelmeskedjék a mainak, elkövetett egy súlyos hibát. Körülnézett. Arcokat látott, különböző nagyságú, megvilágított tányérokat, a tányérokon szemek pöttyeit és kifényesedett orrokat és egyforma kifejezést. A csodálkozás, majd az enyhe ítélet szigora rajzolódott ezekre az arcokra. Hogy ő, Mihály, akinek puritán együgyűségére eddig építeni lehetett, hogy ő itt áll, tülekedve és elvtelenül, a csillár iényzuhatagában! Micsoda kihívó viselkedés ez — mondták az arcok. Nem hunyorogva, bár a szokatlan érzéstől teljesen földúlva, szembefordult az arcvonallá tömörült ellenállással. Aztán kiszemelte a szükséges széket, pontosan az előadói asztallal szemben, megcélozta, betájolta. Az inge kezdett a melléhez tapadni. Elindult tehát a szék irányába, és közben átgázolt régebbi korszakain. Az elvei a bokájára gubancolódtak, mint a tapadós indák, ám ő erélyes léptekkel haladt célja felé, ki tudja, mióta, hány fényévem keresztül! Csa'k ügyelni, ügyelni, nehogy ez a nyüzsgő, habzó szájú banda megingassa elhatározásában. Az ő határozottságának Virág az ellenőrzőműszere. Igen, Virágnak, a saját nyugalmának tartozik ezzel. De mindjárt tapasztalnia kellett, a kiindulópont és az optikailag megfelelő zsöllye közé furcsa, kemény fal emelkedik, szabálytalan kövekből rótt természeti akadály. Nem is kövekből, arcokból rakódott ez a fal, kitágult orrlyukak nyíltak ezen a falon, félrecsúszott ajkak és ri-tkás fogsorok. „Hohó, kartársak, ez nem hitbizomány, papától örökölt nagykereskedés — szövegezte elszánt gúnnyal —-, a jelentés, a pofafölmutatás demokratikus jog, mindenki lehetősége“ — folytatta lendülettel, de kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert a gúny öngúnyba billent. „Demokratikus jog“ — motyogta félhangosan és fél-elszántan, amikor vállon ragadta egy kéz, d© olyan jókedvű baráti erély- lyel, hogy fölszisszent. — No, né, nécsak! — folytatódott a jókedvű erély, most már szövegben — nécsak, kit látnak szemeink! Mihály azonnal egyeztette a szorító kéz és a gömbölyű hang tulajdonosát. A törtetők galériájának egyik dísztagja. Elszánt tökfei, a gátlástalanság nagykeresztjének tulajdonosa az összes kardokkal — gondolta a fiatalember végső keserűséggel, miközben síkosán utálkozó pillantása végigcsúszott a rózsára borotvált arcon, és megakadt a finom kis bajusz fekete sövényén. — Te itt? Csak nem?! — most meg a lapockájára csapott irgalmatlanul. —■ Csak nem züllöttéi a pofafürdősök szektájáig?! — és ezzel Mihályba karolt. — Ez nem neked való tészta, édes fiam. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen idealista marha vagy, téged valóban érdekei a főigazgató előadása, mert szentigaz, abban a fényesre politúrozott rózsaszín dobozban elég jó az agyállomány. De a látszat! Csak nem keveredsz azok közé? Csak nem ülünk a kirakatba? És ezzel vidáman vonszolni kezdte Mihályt a dobogóval ellenkező irányba, a terem hátsó, homályba vesző traktusa felé, a teljes elhagyatottság zónájába. Mihály nyögdécselő tiltakozással szabadulni igyekezett a baráti kulcsolásból. Az egész műve összeomlóban, összeszorított foga között egy monológot szö- vegezett. „Persze, te hipokrata, te már körülutaztad a földet különböző kiküldetésben! Te már öt évre előre leszakítottál minden ösztöndíjat, elismerést, kéjutazást! Te, aki már specialistája vagy az el nem kötelezett államok luxushoteljeinek! És most rám veted magad, és viszel a fény alól? Elcipelsz a csillár alól, hurcolsz abba a büdös, bagószagú sarokba, hogy kivonj a forgalomból — és mindezt a derűs humánum nevében?“ Nagy erőfeszítéssel megállt. „Mandulaszemű etióp nő“ — motyogta maga elé. „Üj antibiotikum az afrikai gyógyászatnak“ — dadogott. — Micsoda? Mi? — álmélkodott a másik, és frissült erővel vonszolni kezdte. — Nem! — kiáltott Mihály. — Mit nem? — Nem tudom, de nem! Már teljesen kikerültek az éles metszésű fények alól. És ekkor jelent meg az ajtóban számos szakember kíséretében a főigazgató. A kis csoportok kellemesen megbolydultak, és a hullámzás iránya teljesen egyértelmű lett. — Gyere, öregfiú, ez nem nekünk való. öklendeztető. Mihály leszegte égő-lobogó arcát. — Valóban — mondta —, valóban — és engedelmesen kullogott útmutatója nyomában. Követte őt, mint egy lángoszlopot. Másfél órán át ott kuksolt a terem végében, a megkeseredett cigarettafüstben. Az első félidőben pártfogója föl- szívődott, s az előadás végén ott lehetett látni, szorosan a főigazgató oldalán. „Előre, a Hold-kiküldetésért!“ — küldte utána gondolatát Mihály, de nem érzetf keserűséget. Csak egy kis szégyent, azt is módjával. Fütyörészve ment lefelé a márvány lépcsőházban, a gazdagon díszített mennyezet alatt. Odakint, a füstbarna estében, kigyulladt az égősárga fény: Virág. ‘ — Sikerült, komoly szarvasbogaram? — kérdezte megható -friss hangján, és a fiatalemberbe csimpaszkodott. — Sikerült hát! — felelt Mihály önérzetesen; a sarkon vett a lánynak egy csokor ibolyát, s a kis csokor foszfo- reszkálni kezdett a kezében —, képzeld csak, mint érintetlen pofát, odaültettek az elnökségbe, és kaptam egy virslit tormaízű mustárral. — Hogy micsoda felhajtás! — kacagott Virág. — De még milyen! Egy szűz pofának kijár az ilyesmi. Ezután elmentek moziba. visu Emi
