Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-09-03 / 36. szám
A SZOCIALISTA REALIZMUS TÁVLATAI írta: D. Markov, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja 1976. IX. 3. N (A A szocialista kultúra elmélete az utóbbi időszakban rohamosan fejlődik. Ezt az élet reális szükségletei váltják ki. Mint ismeretes, az SZKP XXV. kongresszusa kiemelte a gyakorlati feladatokkal szervesen összefüggő elmélet jelentőségét. A szocialista realizmus elmélete a művészet tartalmát, sajátosságait, gazdagságát, sokrétűségét és fejlődését teszi vizsgálat tárgyává. Ebbe a folyamatba nemcsak a művészt, hanem az olvasót, a közönséget is bevonja. Hatással van magára az alkotásra, előmozdítja a szocialista művészet társadalmi és erkölcsi szerepének fokozását, fejleszti az emberek szépérzékét, egyszóval részese a kor nagy társadalmi problémái megoldásának. Számos jelenlegi elméleti munka vezérfonalát az ideológiai ellenfeleinkkel vívott kemény harc körülményei között fejlődő szocialista realizmus széles körű esztétikai lehetőségeinek egyre elmélyülő vizsgálataként jellemezhetjük. Ellenfeleink nemegyszer megkísérelték, hogy alkotó elméletünket a tételek és a dogmák halmazának tüntessék föl. A világ művészeti ábrázolása szempontjából nyitott rendszerünket — lényegével szöges ellentétben — erőnek erejével szigorúan meghatározott szabályok dogmatikus rendszerébe akarták „belejmrancsolni“. E durva torzítás mögött természetesen művészeti módszerünk humánus filozófiai alapjainak elvetése bújik meg. Egyes irodalomtudorok és esztéták a dogmatlzmus azon hibáira mutogatva, amelyek elméletünkben valóban előfordultak, abban a szerepben tetszelegtek, hogy küzdenek a szocialista realizmus esztétikai „korlátoltsága“ ellen. A megoldást főként a modernizmussal való konvergenciában látták, s ezzel kísérletet tettek a szocialista realizmus ideológiai és filozófiai alapjainak aláásására. Elméletünk azonban elveti a szocialista realizmus mindennemű eltorzítását, sőt egyre mélyebben elemzi a szocialista realizmus esztétikai alapelveit, amelyeket nem sztatikusan, hanem a nemzetközi művészet fejlődésével összhangban értelmez. A szocialista realizmus internacionalista jellegű. Ma a soknyelvű Szovjetunió kultúráján kívül számos más nemzeti kultúra halad a szocialista eszmeiség útján. Emellett ezek a kultúrák megőrzik hagyományaikat és a világ művészeti ábrázolásának sokrétűségét. Tapasztalataikat és művészeti eredményeiket az összehasonlítás és a tipologizálás síkján kell objektívan és sokoldalúan vizsgálni. Az egyes szocialista nemzeti irodalmak vizsgálata és egymással való összehasonlítása például lehetővé tette ezeknek az irodalmaknak a mélyebb megértését, sőt az általános és a konkrét dialektikus kapcsolatának tanulmányozását is. Számos irodalomtudós és esztéta a szocialista realizmusban — igen helyesen — a művészeti tudat új típusát, az élet megismerésének és igaz ábrázolásának új esztétikai rendszerét látja. Olyan rendszer ez, amelynek magva, filozófiai alapja a világ és az ember marxista—leninista értelmezése, magyarázata. A szocializmus eszméi, a szocialista humanizmus, a művészet népi jellege és lenini pártossága — olyan alapelvek ezek, amelyekből a művészet sokrétűsége fakad. A szocialista realizmus szüntelenül fejlődő és gazdagodó esztétikai rendszere részben eltér a többi esztétikai rendszertől, részben pedig ellentétes velük (pl. a modernizmussal). Művészetünk legfontosabb alapelve a szocialista humanizmus. A személyiséget társadalmi összefüggéseiben vizsgálja, amelyek azonban nem egyszerű függőségek, hanem a személyiség és a társadalmi környezet kölcsönhatása. A történelmi fejlődés törvényszerűségeit megismerő ember aktív, alkotó tényezőként szerepel. Ebből fakad az ember eszmei és erkölcsi gazdagsága, amely a lét legkülönfélébb szféráiban nyilvánul meg. Ugyancsak ebből fakad a szocialista realista alkotások gazdagsága. Közismert dolog, hogy a humanizmus kezdettől fogva a művészek alkotó munkájának arénája volt, így érthető, hogy az újonnan létrejött humanizmus — a szocialista humanizmus — lényegében az egész új művészet jellegét is meghatározza. A szocialista humanizmusban nyernek kifejezést az ember harmonikus fejlődésének eszméi, benne tükröződnek vissza az ember szellemi és erkölcsi lehetőségei, az emberi kapcsolatok, valamint az embernek a természet és a társadalom iránti kapcsolatai. Ez a humánus jellemvonás specifikus változatokban megtalálható a szocialista művészet minden fajtájában, az irodalomban ugyanúgy, mint a festészetben, az építészetben, vagy a zenében. A szocialista realista művész miközben az életet ábrázolja, szabadon választja meg a hajlamaihoz, tapasztalataihoz és érdeklődéséhez legközelebb álló problémakört, ha úgy tetszik, a témát. A témaválasztás és a szerző szemlélete sajátos művészeti formák alkalmazását teszi szükségessé. Most pedig tegyük vizsgálatunk tárgyává a Nagy Honvédő Háború témakörét feldolgozó néhány szovjet író tapasztalatait. Az egész nép életét érintő események — köztük a Nagy Honvédő Háború — sok alkotás megszületését ösztönözték. Brezsnyev elvtárs az SZKP XXV. kongresszusán kijelentette: „A regények, novellák, filmek, színdarabok hőseivel együtt a háború résztvevői mintha újból végigmenetelnének a frontutak égő haván, újból és újból fejet hajtva élő és halott bajtársaik szellemének ereje előtt. A fiatal nemzedék pedig a művészet csodái révén válik részesévé apái és nővérei hőstetteinek, akik a haza szabadságáért adva életüket, csendes hajnalokon lettek halhatatlanok. Ilyen a valódi művészet: a múlt újjáteremtésével neveli a szovjet hazafit, az internacionalistát.“ A háborúról szóló könyvek számos hősét a hősiesség, a hazafiság mély érzése, a humánus eszmék iránti odaadás és az erkölcsi szilárdság jellemzi. Mindennek az előadása, ábrázolása azonban egyéni, megismételhetetlen. Minden szerző más-más nézőpontból indul ki, emocionálisan másként viszonyul az alkotás tárgyához. A nép emlékezetében megmaradtak például azok a képek, amelyeket Solohov festett az Emberi sors és A hazáért harcoltak című regényeiben. A háború tárgykörét feldolgozó irodalom sokrétűsége mindenekelőtt a történelmi események logikájának a vívmányait és társadalmi eszményeit megvédeni képes szovjet nép példátlan hősiességének és annak a megértésén alapul, hogy az egyén értékelésének kritériuma az egyéni sors és a nép sorsa közötti kapcsolat. Ennek különféle szempontjai teszik sajátossá az írók alkotásait, ebből fakadnak a művészi ábrázolás formái is: a helyzetleírások és a jellemrajzok sajátosságaitól kezdve egészen a kompozíció és a stílus megválasztásáig. K. Szimonov trilógiájának (Élők és holtak, Nem születünk katonának, Az utolsó nyár) értékelése során a kritika joggal emeli ki a mű panoramatikus jellegét, a front életének igaz ábrázolását, s e trilógiát joggal nevezi a Nagy Honvédő Háború fő szakaszai történelmi krónikájának. Azt is megállapíthatjuk azonban, hogy Szimonov nem tűzi ki maga elé feladatul a hősök belső fejlődésének és lelki életének mélyreható tanulmányozását, hanem életük fő eseményeire összpontosítja figyelmét. V. Bikov megközelítése másmilyen. Azzal, hogy nem törekszik az események epikai megéneklésére, lehetővé teszi a személyiség erkölcsi szilárdságának feltárását. A szovjet ember szellemi nagyságát Szot- nyikov személyében Bikov maximálisan feszült helyzetek leírásával érzékelteti. Az életveszélyekkel, tragikumokkal és felemelő humanista pátosszal maximálisan feszültté tett helyzetek nemcsak Szotnyiko- vot, hanem az író más hőseit is körülveszik. Az ember-háború témakörrel kapcsolatban Cs. Ajt- matov rámutat, hogy a kérdésnek sok aspektusa lehet. Az ő munkássága is a téma sajátos feldolgozásának lehetőségét példázza. Ezt írja: „Elbeszélésemben (Az első darukban, a cikkíró megj.) az embert nem a háborúval való közvetlen kapcsolatában akartam bemhtatni — erről előttem mások már sokat írtak —, hanem közvetett kapcsolatában. Ugyanúgy, mint Az anya földjében. A háború valahol nagyon messze kezdődik, de Tolgonaj sorsát is meghatározza.“ Számos figyelemre méltó alkotás született a történelmi dokumentumok alapján. Megrázőak A. Ada- movics, J. Bril és V. Kolesznyik Tüzes faluból származom című művében a véres fasiszta gaztettekről leírtak. Az utóbbi évek egyik legjelentősebb művében, V. Bogomolov Negyvennégy augusztusában ... című regényében szervesen egybekapcsolódik két irány: a művészi és a dokumentációs. Ezt a téma teszi szükségessé. A regény a kémelhárító szolgálat katonáiról szól, akiknek nehéz munkájában fontos szerepet játszik, hogy megbízható információkat, híreket szerezzenek. A szerzőnek mindezzel harmonizálnia kellett az ábrázolást, hihető helyzeteket, konkrét személyeket kellett leírnia, pontosan ábrázolnia kellett a részleteket, a hősök cselekvéseit konkrét helyzetekben. A dokumentáció és a szerző előadásmódja szerves egységet alkot. I- Bondarev A part című regénye számos időszerű problémával foglalkozik. Rámutat a szovjet népnek a háborúban tanúsított humánus magatartására, a milliók vére és halála árán kivívott győzelmekre, a háborúra, amelynek elkerüléséért ma az egész emberiség felelős, az emberi élet értelmére, napjainkban pedig az igazi humanizmus és a burzsoá erkölcs összecsapására. Ez határozza meg a felépítését a regénynek, amelyben a szerző váltogatja és szándékosan összehasonlítja a legutóbbi háborúból és a jelenkorból vett pillanatképeket. Egészen természetesnek hatnak a regényben a különféle stíluselemek: a jellemrajzok, a bölcseleti eszmefuttatások és a publicisztikai pátosz, amely Nyikityi'n, a szovjet író és Dietzmann nyugatnémet kiadó párbeszédében nyer kifejezést. A Nagy Honvédő Háború eseményei számos művet hívtak életre, s továbbra is az alkotómunka kimeríthetetlen forrásai. Az írók a jövőben újabb szempontjait fedezik majd fel, és új művészeti megoldásokat keresnek. Alapjában véve ez az élet minden területének ábrázolására vonatkozik. Az emberi tehetség számára a megismerés folyamata mindig korlátozatlan. Minél mélyebben megérti a történelmet, annál szélesebbé válik látóköre. Joggal beszélnek ma az öntudatos hisztorizmusról, mint a szocialista realizmus fontos sajátosságáról. Magái a hisztorizmust a maga dinamikájában kell látni. A szocialista realizmust követő művészek hisz- torizmusa a jelenségek, a társadalmi fejlődés folyamatai és távlatai okozati összefüggéseinek mély megértésében gyökerezik. A szocialista realizmus nem önmagától jött létre, hanem a haladó nemzetközi művészet folytatásaként, a hagyományok és a művészeti tapasztalatok minőségi továbbfejlődéseként. ɧ mivel a múltban éppen a realizmus tudott a legtöbb eredményt felmutatni, joggal vált az új művészet centrumává. Ez már azonban újfajta realizmus, amely a szocialista humanizmus széles bázisán fejlődik és magába foglalja a művészeti általánosítás legkülönfélébb formáit. A szocialista realizmus, ez az alapjában véve új esztétikai rendszer általános tulajdonságait tekintve azonos az igazi művészettel, kifejezi fejlődésének történelmi távlatát, küldetését: minél jobban ábrázolni a művészeti megismerés igazságát. A szocialista realizmus sajátos jegye — és ebben sok tudós egyetért — a művészeti igazság kritériuma. Egyesek azonban nem fogadják el ezt a tételt. Néhány szovjet irodalomtudós azzal az indokolással veti el az igazság kritériumát, hogy nem tartalmazza a művészeti általánosítás módszereinek és formáinak kategőrikus formuláit. A szocialista realizmust csak az ábrázolás egyik módjának tartják, csak a szocialista művészet egyik áramlatának tüntetik föl. Ezzel jogtalanul leszűkítik kereteit, megfosztják filozófiai-esztétikai rendszer jellegétől, mely rendszer keretében differenciálódnak az egyes művészeti formák. Tágabb értelemben az igaz hűség az élet logikájával, a történelmi fejlődéssel való azonosulást jelenti. Ezen azonosulás fokozatos elérésére törekszik a szocialista realizmus, amely nem kizárólag egyfajta alkotási típust, ábrázolási formát követ, hanem megőrzi a haladó művészeti gondolkodás folyamatosságát és lehetőséget ad az új dolgok alkotó létrehozásához. Az irodalom és a művészet lenini pártossága összefogja az objektív megismerést az alkotó személyiségével, és magába foglalja az élet ábrázolásának következetes hűségéért vívott küzdelmet. Az eszmék éles harcának vagyunk tanúi. A pesszimizmussal teli, az emberi méltóságot lealacsonyító szubjektivista koncepciókkal a szocialista realizmus humánus eszményeket állít szembe. Egyre növekszik művészetünknek a nemzetközi művészet fejlődéséire gyakorolt hatása. Ennek oka a művészeink által a valóban szabad alkotás során létrehozott értékek gazdagsága. A szocialista realizmus, amely nyitva áll a világ objektív megismerése előtt, egyúttal az ábrázolás legkülönfélébb formáinak alkalmazását is lehetővé teszi. Az esztétika elméletének jelenleg az a legfőbb feladata, hogy észrevegye, megindokolja és megmutassa művészeti módszerünk fejlődésének logikáját és útját. Paul Luhtein: Tallinn a tenger felől (fametszet)
