Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-27 / 35. szám
ÉLETMENTŐ HALÁL 1943 őszén a partizánosztagok kiverték a fasisztákat Pavlográd városából. A partizánokat a hitleri hadsereg hátában tevékenykedő illegális városi pártbizottság fegyverezte fel és szervezte meg. Az osztagok egészen a szovjet csapatok megérkezéséig tartani tudták a várost. Háromezren voltak, s közülük minden harmadik halott volt, legalábbis „hivatalosan“ annak számított. Halálukat a fasiszta koncentrációs táborok „ügyintézésének“ aprólékos gondosságával, okmányilag igazolták: feltüntették a hadifogoly vezeték és keresztnevét, nyilvántartási számát, kőrtörténetét. Mindezt a tábor főorvosának aláírása hitelesítette. Az aláíró: Dr. Essen. Ö, dr. Essen ugyanis az illegális orvoscsoport vezetője. Hadifogoly orvosok, a városi kórház ápolónői, egész sereg egészségügyi vakmerőén, élete kockáztatásával mentette meg a halálra ítélt embereket. Dr. Essen „fertőzőbetegnek“ nyilvánított mindenkit, akit a gyors „likvidálás“ veszélye fenyegetett. Azután abba a barakkba küldte őket, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Tífusz-elkülönítő“. Innen a „betegeket“ 100—200 főnyi csoportokban a fertőzőbeteg-kórházba szállították, ahol is „meghaltak“. Egy újabb illegális csoport — szintúgy ápolónők és egészségügyiek — éjszaka összeszedték a hullakamrából a „halottakat“, s felöltöztették őket. A városban sorozatban készítettek ruhát az ilyen „halottak“ számára — ugyancsak illegálisan —, és eljuttatták a partizánokhoz. így álltak csatasorba a „halottak“. A kiváló képességű hadifogoly orvost, Manfred Essent a pavlovgrádi központi kórházba helyezték — rönt- genológusnak. A röntgenrendelő hamarosan az illegális harcosok egyik találkozóhelye lett. A kórház irattárában ugyanis százával voltak sokéves felvételek — tuberkulózisban, gyomorfekélyben, gerincferdülésben szenvedő betegekről. Egy-egy felvételt sok százszor használtak fel — így mentették meg a fiatalokat attól, hogy Németországba hurcolják őket kényszermunkára. ötezer fiatal pavlográdi, akiket mint „munkára alkalmatlant“ felmentettek, szintén az illegális mozgalomba, a partizánok közé került. .. Sok esztendővel a győzelem után, 1961-ben megjelent „A győzhetetlen Pavlográd“ című könyv (szerzője Andrej Karavancsenko, az illegális városi pártbizottság hajdani titkára). „Nem felejtjük el a mi Essen doktorunkat, ezt a csodálatos bátor embert. A háborúnak szinte az utolsó pillanatában halt meg, így nem tudtuk meg, ml az igazi neve“ — olvasható a könyvben. A titokzatos doktor azonban él. Igazi nevét is ismerjük: Manfred Esszi- Ezing.- Igen, életben maradtam — mondja mosolyogva a doktor. Nem, nem ez volt az első „feltámadásom“. 75 éves vagyok, 50 éve dolgozom orvosként. Manfred Esszi-Ezing sudár termetű, kék szemű, lett nemzetiségű férfi. Lassan, enyhe ;,balti árnyalattal“ beszél oroszul (de jól tud németül, franciául és üzljégül is). A sokat tapasztalt férfi beszédén érezni: nem idegen tőle a humor sem. — Valamennyi „feltámadásomból“ számomra az a legfőbb tanulás, hogy az ember egymaga, embertársai segítsége nélkül még feltámadni sem tud... Első „feltámadásom“ már régen történt, 1928-ban, az üzbegisztáni hegyek között. Az egyetem elvégzése után egy ottani falusi kórházban voltam sebész. Rosszul viseltem el a hegyvidéket, kimerültem, s mivel néhányszor vért is kellett adnom az operált betegeknek — kegyetlen vérszegénység döntött le lábamról. A pásztorok gyógyítottak meg — rajtam kívül más orvos nem volt arrafelé — füvekkel, kecsketejjel. Másodszor zászlóaljunk felcsere, Ká- tya Ivanova segítségével „támadtam fel halottaimból“. 1942-ben Harkov környékén bekerítették azt az egészség- ügyi zászlóaljat, amelynek főorvosa voltam. Csak két „munkaképes“ ember maradt — én meg a 18 éves Kátya. A sebesülteket átcipeltük az erdőbe, rejtekhelyre. Néhány hétig ott működött kórházunk. A műtéteket fűrésszel végeztem, ülve, mert tn is megsebesültem. Érzéstelenítőül kisüsti pálinka szolgált, amelyet a faluból hoztak. Ha nincs Kátya, meg a segítőtársai — a falusi asszonyok —, valamennyien elpusztulunk. A fekvő betegeket a nők saját házukba vitték, mi pedig, akik járni tudtunk, elindultunk, hogy eljussunk csapatainkhoz. Útközben azonban fogságba estünk. A németek felsorakoztattak bennünket, s egyikük ráparancsolt Kátyára: lépj ki, te velem jössz! Akkor én előreléptem és németül mondtam: — Kérem, ezt az ápolónőt hagyja itt köztünk, a feleségem. — Maga orvos? — kérdezte a tiszt. — Igen orvos vagyok. — Német? — Igen, német vagyok. — Orvos lesz egy hadifogolytáborban. így kezdődött el szolgálatom a pavlográdi hadifogolytáborban. Minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem a mieinket. A táborban naponta százával pusztultak el az emberek. Tennünk kellett valamit, így lett nekünk, orvosoknak, ápolóknak fegyverünk ..„a halá.l“. Én meg két segítőtársam — Musztafa Guljamov közép-ázsiai tatár és egy Demcso nevű jugoszláv — mindketten felcserek — kiválasztottunk néhány foglyot azok közül, akiket elsősorban fenyegetett a megsemmisítés. Köztünk volt a mi Kátyánk is. Fertőző betegnek nyilvánítottuk valamennyit. Aztán néhány nappal később betegeink „meghaltak“. Olyan injekciót adtam nekik, amelytől néhány órára mozdulatlanná merevedtek. Más károsodás azonban nem érte őket. S ezt mindegyiküknek meg is magyaráztam. „Ne félj a haláltól, hiszen pár óra múlva feltámadsz“ — mondogattam nekik. Sok száz ilyen „halottunk“ lett hamarosan. De ez a halál az életet jelentette akkor. Az embertelen fasiszta megsemmisítési gépezettel szembeállítottuk a mi szervezetünket: az illegális városi pártbizottság orvoscsoportunkat bekapcsolta a közös ellenállási hálózatba. Az én illegális fedőnevem „Papa“ volt. Valóban, majdnem valameny- nyi védencemnek apja lehettem volna — hiszen ők húszévesek voltak, én pedig negyven. Amikor Pavlográdba bevonultak a szovjet hadsereg csapatai, jelentkeztem katonának. Sebesült lábamon a ragtapasz alatt sikerült megőriznem párttagsági könyvemet és a Vörös Hadsereg tiszti igazolványát. Orvoshiány volt, azonnal egy hadseregkőrházba irányítottak. Az az elvtárs, akinek továbbítani kellett volna jelentésemet az illegális harcosokhoz, elesett. így lettem újra halott — immár a pavlovgrá- diak szemében. Aztán kiderült, hogy a „titokzatos“ Essen doktor és Manfred Esszi-Ezing, egy jaltai szanatórium jelenlegi röntgenorvosa egy és ugyanaz a személy. Egyetlen hónap alatt több mint ezer levelet kaptam. Közöttük volt Kara- vancsenkónak, a hajdani pavlovgrádi illegális városi pártbizottság titkárának levele. Hadd olvassak föl belőle néhány sort: „ ... Szégyenkezés nélkül elmondom, amikor megtudtam, hogy élsz, úgy patakzott a könnyem, akár egy gyereké. Mi ketten a megszállás idején nem találkoztunk fhiába, a konspiráció!). En azonban elég gyakran láttalak. Az elvtársak többször jelhívták rád a figyelmemet ... Ne vedd zokon, hogy a könyvemben eltemettelek. Mi nagyon sokáig kerestünk, írtunk a fegyveres erők levéltárához, de onnan azt a választ kaptuk, hogy ilyen nevű egyén nem szerepel a nyilvántartásukban. Arra is gondoltunk, hogy az Essen kitalált név. Mennyire örülünk, hogy élsz ... Pavlográd nem felejtett el... Okvetlenül látogass el hozzánk!“ Újabb feltámadásom után természetesen ellátogattam Pavlográdba. Sokan ismertek fel egykori „halottaim“ közül. Csapatostul kerestek fel a hajdani ápolónők, felcserek, műtősök, ma már mind meglett, családos ember. Negyedszer népszerű költőnk, Andrej Voznyeszenszkij „támasztott fel“ —, fejezi be elbeszélését Manfred Esszi-Ezing. — Megírta rólam az „Oszeny doktor“ című balladát, meg egy kisebb cikket. Hadd idézzek beszélgetésünk végén ebből. „Jelképes értelmet látok abban, hogy a nehéz időkben egy lett nemzetiségű ember oroszok, beloruszok, ukránok életét mentette meg. Az egyik testvér segítő kezet nyújtott a másiknak. A szovjet emberek nagy testvérisége — az élet testvérisége — erősebbnek bizonyult a halálnál...“ LJUDMILA IVANOVA Vojtech Mihdlik FELKELÉS A tarlókon szunnyadt a nyár, égtek fülledt hajnalok. Hej, legények, szégyen otthon meleg ágyban hálnotok. Szél dudál fönt a hegyekben, a lankákról tűz lobog. A Dobrocson készítik már a csürhére a „botot". Gépek tépik az éjszakát, remegnek a házfalak, lepedőszárnyuk kitárják fehér sólyom-madarak. Ennivalót készíts, anyám, vállról röppen a fokos. Ugye, fiúk, sutba dobjuk, gazdálkodjék a tokost Aki nem fél, jöjjön űzzük ki a farkast vackáról. Balogi hegy feketéiIik vad németek hadától. A fasiszta mindenetek, itt vitéz hősök állnak! Tüzelj, Mítya, géppisztollyal világíts a kutyáknaki Golyó-dongók röppentek szét a fák között fütyülve. Nem menekülsz, te gazember, lövés terít a fűbe. S a sötétlő szép hegyeink kísérnek a halálba, a géppuskák fölugatnak, szabadságunk, te drága! Fölűgattak a géppuskák a csécsényi fenyvesben. Nocsak, fiúk, ennyi ellen nem leszünk-e kevesen? Nem adjuk-e meg magunkat? Nem tartjuk fel a kezünk? Az elnök úr azt üzente, szépen hazamehetünk ... Golyót neki! Ingünk alatt kígyót nem melengetünkl Ha nem voltunk kishitűek, gyávák mégúgy sem leszünk! Ifjú vérünk ha pirosra festi is a dombokat, nem dobjuk el fegyverünket, tetézve a gondokat. A holtakért, a holtakért, akikre már hant borul, harcainkat becsülettel megharcoljuk, konokul. Csillag lobbant föl keleten, Duklőn túlról átfénylik. Reszkessenek csak az urak: a nép öklét megérzíkl és az öklök szét is zúzták a szolgaság bilincsét, szökevény nyár, tűz lobogta be az éjszaka kincsét. Hús-vér partizánok hozták ifjú szívük melegét, a balogi hegyeken át léptek szabadság, eléd. TÓTH ELEMÉR fordítása Fekete Zoltán tusrajza 1978. VIII. 27. 14 ozsrn * M
