Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-20 / 34. szám
ÚJ szó V Na gy érdeklődést keltett, hogy Marlen Hucijev, a Mi, húszévesek és a Júliusi eső — tehát mai tárgyú filmek alkotója ' — Puskinról készít filmet. A napjaink témáival foglalkozó rendező most a tizen kilencedik század elejére fordítja figyelmét. — Oj filmem csakugyan nem a máról, hanem a múltról szól — mondja Marlen Hucijev. — Ámbár a „maiság“ sok filmben csak néhány külsődleges vonással jelentkezik. Forgathatnak egy filmet modern városban, mai öltözetekben, ma élő emberekről, és a filmnek esetleg semmiféle kapcsolati sincs napjainkkal. Amikor a múltról készítek filmet, az a szándé kom, hogy a legmaibb mából induljanak el s megkeressem azokat az utakat-módokat, amelyek segítségével a mi napjaink a régmúlttal való mély összefüggésük ben ábrázolhatók. — Mióta foglalkoztatja Puskin? — Főiskolás koromban, már az első félévben azt kaptam meste rémtől, Igor Szavcsenkótól feladatul, hogy készítsek forgatókönyvet a Mozart és Salieri című Puskin- egyfelvonásosból. Nem sokkal előbb ért véget a második világháború, nehéz idők járták, egyáltalán nem voltak arra alkalmasak, hogy a messzi múlttal foglalkozzunk. És mi mégis Puskinhoz fordultunk. Igen hálás vagyok ezért, mesteremnek. Amikor befejeztem a főiskolát, ismét végigolvastam Puskint, és egyre nagyobb élményemmé vált. — Életrajzi film lesz ez a Puskin film? — Puskinnak nem az életrajzát, hanem az életét szeretném filmed ábrázolni, a líceum befejezésétől tragikus haláláig. Életének filozófiáját, alkotásainak filozófiáját. A lángelmét és az egyszerű embert szeretném megmutatni, a nát- térben Oroszhon tájaival és történelmével ... (ekrj M egizzadva érkezett. Azt hittem, sietett, hiszen fél hét is elmúlt már, amikor bejött a színházba. Másnap újra láttam rajta, hogy nem sétálva tette meg az utat az Oj Színpadig. Gomez, Sládkoviő, az Eltorlaszolt út fiatal tanítója, A legszebb szemű menyasszony vőlegénye, Ruszálka hercege, a Talált tárgyak sebésze, Faust és a többiek életre keltője: Milan Knajíko. Kedvenc sportja a mezei futás. Főleg az esti előadás előtt tartja fontosnak. Az a pár kilométer, amit egy-egy futás alkalmával megtesz, mindig jólesik neki. Talán minden másról képes lenne lemondani, csak a futásról nem. Arra mindig tud időt szakítani. nem csoda, ha a bemutatóra sem érik meg a szerepünk. — Ön szerint mit kap a mai néző a színháztól? — Ugyanazt, mint máskor, hiszen a színház szerepe nem változik. Ma, amikor az idő fogságában élünk, sok minden elkerüli a figyelmünket. Pedig a szép dolgokat igazán kár kihagyni ... És a színház éppen ezeket a szép dolgokat vizsgálgatja azáltal, hogy arra a két és fél órára, amíg az előadás tart, megállítja felettünk az időt. — Ha nézőként ül be a színházba, mit vár el a színészektől? — Azt, hogy többet nyújtsanak, * — Pontosan tíz évvel ezelőtt végezte el a Színházművészeti Főiskolát. Ha számvetést kellene tennie, hogyan értékelné ezt az időszakot? — Nem tartja túl korainak a számvetést? — Nem. Már csak azért sem, mert ahogy befejezte főiskolai tanulmányait, két évig Franciaországban tanult drámatörténetet és színházművészetet, aztán a Színház a Korzón tagja lett, 1971-ben pedig az Oj Színpadhoz szerződött. Röviden: a legtöbbet foglalkoztatott, s ami ennél is fontosabb, a legtehetségesebb fiatal szlovák színészek egyike. — Én viszont még sosem gondolkoztam el azon, hogy hogyan és milyen szerepeket játszottam az elmúlt években, és különben is, előre szeretek nézni, nem hátra ... Annyit tudok csak mondani, hogy kulisszatologatótól fogva bányamunkásig sokféle szerepkört betöltöttem az életben — hogy színházi nyelven fejezzem ki magam —, de csak azért, hogy tapasztalatokkal felvértezve újra kiálljak a felvételiztető bizottság elé. Szerencsére építészeti szakközépiskolát végeztem, így sok mindenhez értettem. * — Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy teljesen azonosulni tudjon a szerepével? — Pontosan nem tudnám megmondani ... Néha hetekig, hónapokig tart, amíg belebújok egy másik ember bőrébe, magamra öltöm magatartásformáját és átveszem gondolkodásmódját. A színházban rövidebb idő áll rendelkezésünkre az új szerep betanulására, mint a filmben, így aztán mint amire számítottam, tehát lepjenek meg. — Kit tart jó rendezőnek? — Elsősorban azt, aki egyenlő partnerként kezeli a színészt, vagyis számít az ő fantáziájára is. Örülök, ha a rendezőnek a próbák folyamán sikerül mágikus világgá változtatnia a színpadot, ahol minden a mi kezünkben van. így aztán több ötlet születik, amelyek közül választani lehet. S hogy melyik a legjobb, a darabhoz mérve a legmegfelelőbb, azt éppen a rendezőnek kell eldöntenie. Sosem szerettem azokat a rendezőket, akik pontosan meghatározták a mit és a hogyant, s az egész próba- folyamat az ő elképzelésük alapján történt. — Előfordult már, hogy nem találta meg a szerephez vezető utat? — Kezdetben. — Es azóta? — Nézze, ha filmszerepről van sző, könnyebb a dolgom. Ha nem tetszik a forgatókönyv vagy érdektelennek találom a szerepet, hát visszautasítom. A színházban ugyanezt nem tehetem meg. Ott akkor is el kell játszanom, ha úgy érzem: ez a szerep nem nekem való. Persze, erről a közönségnek nem volna szabad tudnia. — Havonta átlagosan két-három alkalommal is láthatjuk a képernyőn ... — No, ezt egy kicsit eltúlozta. — Nem hiszem, hogy tévedek. Ebben a hónapban például minden hétre jutott egy tévéfilmje. — Hát, ez már nem az én hibám.. De a négy közül kettő ismétlés volt. Szerencsémre ez nem gyakori jelenség. A televízióval mindig jó kapcsolatban voltam. Nem egyszer pontosan olyan időszakban halmoztak el jő szerepekkel, amikor a színházban éppen csend volt körülöttem. — Leggyakoribb partnernője Magda VáSáryová. Szeret vele dolgozni? — Mindig örülök, ha színházban vagy filmben együtt játszhatunk, hiszen régóta ismerjük egymást. Ne- m künk elég pár mondat ahhoz, hogy megértsük egymást, de az sem számít csodának, ha a tekintetünkkel válaszolunk egymásnak. — Petr Weigl, a prágai Nemzeti Színház rendezője a Faust és a Feltámadás után a Ruszálkában is önre bízta a férfi főszerepet. Ezekben a tévéoperákban többet kell adnia önmagából, mint a hagyományos tévéjátékokban. — Valóban sokkal nehezebb az ilyen munka, hiszen nemcsak a zenéhez, hanem a szöveghez is kötve vagyunk. Maximális figyelmet és pontosságot igényel, mivel a zenei betéteket a forgatás után operaénekesekkel szinkronizál tátják. Mindezek ellenére nagyon szeretem az ilyen szerepeket, hiszen a zene különben is kikapcsolódást jelent számomra. — Tudom, nagy lemezgyűjteménye van. A klasszikus zenéért ugyanúgy rajong, mint a francia sanzonokért vagy a dzsesszért. Nyáron biztosan több ideje jut majd lemezhallgatásra. — Remélem. Bár túl sok szabad időm most sem lesz, mert két tévéfilmet forgatok, a Jerguä Lapint és az Áttört üveget, aztán háromhetes gyógykezelésre utazom Olaszországba. G. SZABÓ LÁSZLÓ 1978. VIII. 20. Az édes asszony A Szovjetszkij Ekran minden évben megszavaztatja olvasóit: ki az előző esztendő filmjeinek legjobb női és férfi főszereplője. Hu- szonkétezer szavazatot számoltak össze. A végeredmény szerint a legmagasabb szavazati aránnyal fatalja Gundareva lett az év legjobb filmszínésznője, Az édes asz- szony című filmben nyújtott alakításával. Natal ja Gundareva nevét néhány évvel ezelőtt még alig ismerték. A színésznő — szőke, kerek arcú, kékszemű — jellegzetesen orosz típust testesít meg. Az édes asszony című filmben Anna Dobrohotovaját, a faluról városba került leányt ábrázolja finom lé- lekrajzzal, kitűnő színészi eszközökkel. A Nyikonorova polgártárs- nő várja önt című vígjátékban a legszélsőségesebb, leghihetetlenebb helyzetekben találkozhatunk Natalja Gundarevával. A nevetsé ges emberek című filmben — amelynek forgatókönyve Csehov fiatalkori novelláiból készült — éretten teremti újjá a filmvásznon a csehovi idők jellegzetes asz- szonytípusait. Natalja Gundareva — sokarcú színésznő. A nevét meg kell jegyeznünk. I sze I v * • , ' ■ .- ' •• :■............ X&UáíiMT • • • v^u^zU:^$aS^-#<i8iMH*äM®SBili6iäi^siiiae^M*
