Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-20 / 34. szám
F ilipp Naszedkin, a falu köztiszteletben álló, szorgalmas és nyugodt természetű kovácsa, egyszer csak ivásnak adta a fejét. Illetve nem vált iszákossá, csak a szokottnál többször nyúlt a pohár után. A felesége, a Nagyszájú Nyura találta úgy, hogy az ura iszákos lett, s nyomban el is rohant a kolhoz irodájára, és olyan kravált csapott, hogy mindenki elhitte neki: Filipp örökké részeg. S mindenkinek az volt a véleménye, hogy Filippet meg kell menteni. Főleg az intette őket az óvatosságra, hogy Fiija nagy barátságba, keveredett Szánya Nyeverovval. Szá- nya nagyon furcsa ember. Csupa nyavalya, összevissza vagdosták már (mellhártyagyulladás, átfúródásos gyomorfekély, máj- és vastagbélgyulladás és a csuda tudja, mi mindene volt már, még aranyere is), ma még. él — úgy ahogy —, de ki tudja,, mit hoz a holnap? Legalábbis ő így mondta. Persze, nem dolgozott, det valahonnan volt egy kis pénze. Őnála, szoktak összejönni iddogálni. Mindenkit szívesen látott. Szánya háza a falu szélén állt, a folyó fölött, hátával a meredek part. felé fordulva; két parányi ablakszemével keresztülnézett a folyón, a kéklő hegyekre. Volt egy kis kertje is, benne két nyírfa meg néhány öreg tuskó. Szányáról nem lehetett elmondani, hogy valami sokat látott és tapasz» talt élete során (különben, nemigen mesélt magáról, nagyon keveset mesélt), de azért valahogy nagyon bölcsen vélekedett az életről, halálról... És őszintén jő ember volt. Az emberek ösztönösen vonzódtak ehhez a nyájas, magányos, halálos beteghez. Hosszan el lehetett üldögélni a naptól átmelegedett, öreg tüskökön, s szintén elnézni messze, a hegyekre. Az ember úgy érezte, kitisztul a lelke, s egyszer csak, egy pillanat alatt hatalmassá s szabaddá válik, egyszerre érinti kezével életének kezdetét és végét, fölbecsül valami drága kincset, és mindent megért. No és? Hát aztánl — ilyen gondolatai támadtak. A férjes asszonyok gyűlölték Szá- nyát attól a naptól fogva, hogy fölbukkant a faluban. Ezen a tavaszon bukkant föl, kinézett magának egy cigányputrit, megalkudott az árában, megvette és beköltözött. Szokás szerint nyomban ráragasztottak egy gúnynevet: a Vándormadarat, s persze csak úgy emlegették, hogy Szánya, mert Alekszandr volt a neve. Egy kicsit tartottak is tőle. Pedig nem volt rá okuk. Fiija, valahányszor Szányánál járt, úgy érezte, mintha egy meleg testű, törött szárnyú gyönge verébfiókát tartana a tenyerén: egy kis eleven életet. S Fiiját elöntötte a hév — egyszerre jó is, meg gonosz is —, ha rosszat beszéltek előtte Szányáról. Meg is mondta a kolhozirodán. — Szánya emberséges ember. Hagyjátok őt békén. Ne bántsátok. — Részeges — szúrta közbe a könyvelőnő, aki már idősecske volt, de még elég szemrevaló és nagyon aktív. Fiija rápillantott, és egyszerre szemet szúrt neki, hogy festi a száját. Azelőtt valahogy nem vette észre. — Bolond vagy — mondta neki. — Filippl — kiáltott rá szigorúan a kolhozelnök. — Válogasd meg a szavaidat! — Eddig is eljártam Szányához, ezután is el fogok járni — jelentette ki csökönyösen Fiija, és érezte, hogy elönti a harag. — Minek? — Mi közötök hozzá? — De hisz el fogsz züllenil Mennyi van még hátra annak, legföljebb másfél év, neki már mindegy, hogy éli le, de te? — Mindőtöket túl fog élni — mondta váratlanul Filipp. — Jól van. Tételezzük föl. De minek hagyod, hogy itasson? — Próbálj meg leitatni engem — mosolyodon el Fiija. — Láttatok engem egyszer is igazán részegen? — Így szokott mindig kezdődni! — kiáltotta egyszerre az elnök, a könyvelőnő, az agronómuslány és Naum Szarancev brigádvezető, aki különben maga is nagy barátja volt a toroköntözésnek. — Mindig kicsivel szokták kezdeni. — Épp ezért olyan veszedelmes méreg ez, Filipp — kezdte fejtegetni az elnök —, mert eleinte nem ijeszt el, inkább magához édesget. A háború után nem kártyáztál soha a piacon? — Nem én. — De én igen. Jövök haza a frontról, minden vagyonom egy óra meg egy harmonika. Novoszibirszkben át kellett szállnom. Unalmamban kimentem az ócskapiacra. Láttam, kártyáznak. Három lappal. Gyere, bajtárs, próbálj szerencsét) De én már hallottam a fiúktól, hogy becsapják a magunkfajtát. Nem, mondom, játsz- szatok csak nélkülem. Legalább ékszer próbáld meg, azt mondják. Nahát, gondolom, legföljebb elvesztek egy húszast... — Az elnök egészen fölélénkült. A többiek mosolyogva hallgatták. Fiija a sapkáját pörgette a térde között. — Akkor gyerünk, mondom. De semmmi csalás, gazfickók! Szóval, ki kellett találni egy lapot. Először fölmutatják az embernek, aztán húznak a szeme láttára, és kiterítik a hátlapjukkal fölfelé. Mind a hármat. Az egyiket, például a káró ászt, meg kell találni. S az egészet az ember szeme láttára csinálja a disznó! Megmutatja a három lapot: Megjegyezted? Meg, mondom. Akkor figyelj!... Villámgyorsan megcserélik őket. Én figyelem, hova került a káró ász. Melyik az? — kérdi. Ráteszem az ujjam. Megfordítja: tényleg, a káró ász. Nyertem. Még háromszor- négyszer hagytak nyerni... Estére aztán volt — nincs óra, harmonika, pénz. Mindent elnyertek tőlem. Megpróbáltam erőszakkal visszaszerez-' ni, de egyszerre kiderült, hogy sokan vannak ám. Úgyhogy üres kézzel tértem haza. Szóval Filipp, minden nyavalya ilyen észrevétlenül kezdődik. Hisz először azok is hagytak nyerni, csak azután kopasztottak meg. Én meg egyre azt reméltem, hogy majd visszanyerem ... Szépen visszanyertem, mondhatom. A vodka ugyanilyen metódussal dolgozik: előbb elandalít, elringat, aztán a körmei közé kap. Úgyhogy vigyázz, Filipp, nehogy veszíteni kezdj te is. — Elmúltam már tizennyolc éves. — Majd épp a korodra kíváncsi! Mindegy az neki. Jó munkás vagy, a családi életeddel sincs baj egyelőre ... Mi csak figyelmeztetünk. Ne járj ehhez a Szányához. Lehet, hogy jó ember, de látod, hány asszony panaszkodik rá. — Bolondok! — mondta megint Fiija. — Mit szajkózod itt egyre, hogy bolondok, bolondok? A te Nyurád is bolond talán? — Bolond hát. Minek járatja a száját? — Azért, mert nem akarja, hogy tönkremenjen a család. — Senki se teszi tőnkre. Ö teszi tönkre a szájával. — Vigyázz, Filipp. Mi figyelmeztettünk. Ezt a te Szányádat pedig egyszerűen kizsuppoljuk a faluból- és kész. Könnyen megkaphatja. — Nincs jogotok. Beteg ember. — Majd szerzünk rá jogot. Beteg ... Ha beteg, ne igyék. Menj visz- sza a műhelybe, Filipp. — Beidéztek? — kérdezte este Szánya. A bal szemhéja idegesen rángott. — Be. — Fiija szégyellte magát a felesége, az elnök, az egész vezető ség miatt. — Azt mondták, ne járj ide? — Azt... Mi vagyok én, kisgyerek? — Hát igen — bólogatott Szánya. — Persze. — A szemhéja egyre rángott. Elnézett a távoli hegyek felé. Olyan arckifejezéssel, mint aki azt várja, hogy egyszer csak fölkel ott a nap. Pedig ott szokott lenyugodni. — Éjszaka, tizenkettő felé, énekelni kezdenek a fülemülék. Egyik szebben, mint a másik. Tán versenyeznek? — A nőstényeket csalogatják — magyarázta Fiija. — Szépen csalogatják. Csodaszé- - pen. Az emberek nem tudják így. Az emberek erősek. ' Csak nem te vagy erős? — gondolta Fiija. — Én tisztelem az erős embereket — folytatta Szánya. — Gyerekkoromban istenesen eltángált egy fiú; erősebb volt nálam. Az apám azt tanácsolta, eddzem magam, emelgessek valami nehezét, azt, egy hónap múlva majd én fogom eltángálni őt. Elkezdtem emelgetni egy csille tengelyét. Három hónapig emelgettem, akkor sérvet kaptam tőle. — Ha ilyen gyönge voltál, fogtál volna egy súlyt, kötözted volna szíjra, és sóztál volna oda vele. Kiskoromban én is békés kölyök voltam, énrám is rám akaszkodott egy, nem hagyott békén. Egyszer aztán kapott egyet a falióránk súlyával. Mindjárt abbahagyta. y Szánya észrevehetően részegeden. Tekintete ködössé vált. Otthagyta a távolban kéklő hegyeket, s a folyót, az utat, a kerítés tövében növő vad- málnabokrot figyelte. Átmelegedett, s ettől fölvidult. — Jó dolog élni, Filipp. Én ötvenkettő vagyok, ha kivonom belőle az első tizenkettőt, amikor még tudatlan voltam, marad negyven. Negyvenszer láttam a tavaszt. Negyvenszer! És csak most értettem meg, milyen jó élni. Azelőtt örökké halogattam mindent, valahogy sohase értem rá, siettem minél többef megtudni, hangosan tudtul adni a világnak, hogy vagyok. De most: álljon meg a menet! Hadd nézzek körül. Hadd teljék örömöm benne. És az is jó, hogy már nincs sok időm hátra. Már nagyon sokat megértek. Mindent! Ennél többet már nem lehet megérteni. Nem is kell. Lentről, a folyó felől hűvösség áradt. De csak egészen enyhe hűvösség ... Csak valami gyönge enyészetszag, melyet elnyelt a föld és az ég hatalmas, nyugodt melege. Fiija nem értette meg Szányát, nem is nagyon próbálta megérteni. Ű is érezte, hogy jó itt a földön. Általában jó dolog élni. Csak az illendőség kedvéért tartotta ébren a beszélgetést. — Te egészen magányos vagy? — Miért volnék? Vannak rokonaim, de hát látod, beteg vagyok. — Szánya nem panaszkodott. Egy egészen kicsit se panaszkodott. — S itt van ez a gyöngém is, hogy szeretek inni. És ez kínos nekik. Érthető. — Biztos nehéz életed volt... — Mikor hogy. Néha én is fölkaptam a súlyt... Néha én kaptam vele a fejemre. Most ennek is vége. Különben, nem igaz ... most ismerkedem a végtelennel. Ha egy kicsit besötétedik és meleg van, hirtelen érteni kezdem a végtelent. Fiija ezt már egyáltalán nem fogta föl. Még egy koma üldögélt együtt velük, a szakállas Jegor Szinkin; azért viselt szakállt, mert a háborúban megsebesült az állkapcsa. De az se értette Szányát. — Biztos börtönben is ültél, igaz? — kíváncsiskodott Jegor. — Jóságos ég! Még végül börtöntölteléknek néztek. Egyszerűen éltem bele a világba, és nem értettem, milyen szép dolog élni. Azért csináltam is ezt-azt... Ide-oda kapkodtam. Most nyugodt vagyok. Ha any- nyira érdekel: festőművész voltam. Illetve, dehogy voltam én művész. — Szánya őszinte jókedvvel, halkan fölnevetett. — Most aztán jól összezavartalak benneteket. Ne törjétek a fejeteket. Hát nincs elég furcsa ember, csodabogár, a világon? A pénzt a bátyám küldözi, ő gazdag. Illetve, nem olyan nagyon gazdag, de elég pénze van. Nekem is ad belőle. Ezt már megértették: sajnálja a bátyja. — Ha mindent elölről kezdhetnék! ... — Szánya sovány, barna arcán kipúposodtak az izmok parányi dombjai. A szeme tüzelt az izgalomtól. — Megmagyaráznám* mert most már tudom: az ember a Természet gyönyörű, fájdalmas kísérlete arra, hogy megismerje önmagát. Terméketlen kísérlete, és mondom nektek, mert a Természetben velem együtt él az ... aranyér is. A halál!... Az elkerülhetetlen halál, és mi ezt soha nem fogjuk megérteni. A Természet soha nem fogja magát megérteni... S dühében bosszút áll önmagáért az ember személyében. Milyen gonosz ... — A többit Szánya már csak magának motyogta, érthetetlenül. Űk ketten megunták az erőlködést, hogy kibogozzák, s a maguk dolgairól kezdtek beszélgetni. — Szerelem? Hát igen — mormolta Szánya —, de az csak még jobban összezavarja és bonyolultabbá teszi a dolgot. Még keservesebbé a kísérletet. Éljen a halál! Ha őt nem vagyunk képesek megérteni, legalább azt megérteti velünk, milyen szép az élet. És ez csöppet sem szomorú. Nem ... Lehet, hogy értelmetlen ... Igen, értelmetlen... Űk ketten megértették, hogy Szánya mára kikészült. S elmentek haza. Fiija nagyot került a kertek alatt, s lassan kiszellőzött, elszállt a szívéből a heves hit abban, hogy az élet szép. Csak a szívfájdító szánalom maradt meg benne az iránt az ember iránt, aki ott maradt egyedül a fatönkön, s egyre motyog az orra alá valamit, amiről azt hiszi, hogy fon tos. Egv hét múlva meghalt Szánya. Józanon halt meg. Éjszaka. Csak Fiija volt mellette. Szany’ tudta, hogy meg fog halni. Csak néha hagyta el az öntudata, különben mintha csak erősen gondolkodnék: a falat bámulta, s nem figyelt Fiijára. — Szany’! — szőlongatta Fiija. — Ne töprengj. Attól csak rosszabb. Nem akarsz fölkelni, járkálni egy kicsit? Gyere, körülvezetlek a szobában ... Szany’... — Hm? — Engedd el magad egy kicsit... — Menj ki, Filip ... Hozz egy málnaágat __Ott nő a kerítés mellett. Cs ak ne rázd le róla a port... Hozzad. Filipp kiment az éjszakába, amely szinte agyonnyomta. A koromsötét, súlyos és hatalmas tavaszi éjszaka .. Fiija életében soha semmitől nem félt még, de most valahogy elhagyta a bátorsága... Gyorsan letört egy fiatal gallyat a málnabokorról — nedves volt az éjszaka nyirkosságától —, és sietett vissza a házba. Mitől lenne poros, töprengett, hisz még sárosak az utak. Honnan jöhetne a por? Szánya a könyökére támaszkodott, és mereven nézte Fiiját. Várt. Fiija csak ezt a szempárt látta meg a szobában, amikor belépett. Csak úgy sütött belőle a fájdalom, a könyörgés, a hívás. — Nem akarom, Fílipp! — mondta jól érthetően Szánya. — Mindent tudok... Nem akarom! Nem akarom! Fiija elejtette a gallyat. Szánya erejét vesztve ejtette vissza fejét a párnára, és halkan, gyorsan ennyit mondott még: — Uramisten ... úristen, hát olyan nagy idő? Még egy évet... egy felet! Több nem kell! Fiijának fájón összeszorult a szíve. Megértette, hogy Szánya nemsokára meg fog halni. Nemsokára. — Nem félek — mondta egyre gyorsabban, minden erejét összeszedve Fiija. — Nem félek tőle ... Csak még egy évet... és elfogadom. Hisz föl kell készülni rá! Nem szabad, hogy csak úgy egyszerre... Hisz nem kivégzés! Miért kell mégis így? .. • — Nem innál egy kis vodkát, Szany’? — Még egy fél évet! A nyafat... Nem kell semmi, csak, nézném a napot... Egyetlen fűszálra sem emlékszem ... Kinek jó az, ha nem akarom? — Szánya már sírt. — Fílipp ... — Mi kell, Szany’? — Kinek jó ez? Hát nem buta dolog? A hülye! Agyonnyom, mint egy kerék. — Fiija is sírt, érezte, hogy arcán végigfolynak a könnyek. Mérgesen letörölte az inge ujjával. — Szany’... Ne szólogasd, hátha... hátha elmegy. Ne káromold. — Nem káromlom. De hát nem buta dolog? Ilyen durván... és nincs segítség. A hülye! Szánya behunyta a szemét és elhallgatott. Sokáig, nagyon sokáig hallgatott. Filipp már azt hitte, vége. — Fordíts meg — kérte Szánya. — Fordíts el. Fiija arccal a fal felé fordította. — A hülye — mondta még egyszer egész halkan Szánya. Fiija körülbelül egy óráig ült a széken mozdulatlanul, várva, hogy Szánya kér még valamit. Vagy megszólal. De Szánya nem szólalt meg többé. Meghalt. Fiija és a többi férfi temette el Szányát. Csöndesen, fölösleges szavak nélkül. Utána szerény tort ültek. Fiija- egy kis nyírfát ültetett a sírja fejéhez. Megeredt a fácska, s amikor langyos déli szelek fújtak, aprókat bókolt, zizegtette számtalan parányi levél-tenyerét — mintha csak mondani akarna valamit. De nem tudta kimondani. SZABÚ MÁRIA fordítása Vasilij Suksin
