Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-13 / 33. szám
pzsrn ■ * Olvasóink is bizonyára arról, hogy az elmúlt évadban jelentős átszervezésekre került sor a magyarországi színházi életben. Megszűnt a Huszonötödik Színház és a Déryné Színház, művészi céljaikat ezentúl a Népszínház igyekszik magasabb szinten megvalósítani. Sok neves színész más társulathoz szerződött, s új igazgató, főrendező és vezető rendező került a Nemzeti Színház élére is. Nagy Péterrel a leghíresebb magyar társulat munkájáról, terveiről beszélgettünk. • Az új vezetés két tagja, Székely Gábor főrendező és Zsámbékl Gábor vezető rendező, jól ismeri egymást, egy korosztályhoz tartozik, de egy színházban még nem dolgoztak. Az igazgató azonban most ismerkedik mindkettőjükkel. Nyilvánvaló: nem könnyű a nézetek, elgondolások és a konkrét tervek egyeztetése. Mégis, mi az, ami a Nemzeti Színházról, a szín ház jelenéről, jövőjéről alkotott véleményükben közös? — Meggyőződésünk szerint igen jő társulatot vettünk át. Az együttest a sajtóban már ismertetett szerződtetésekkel felfrissítettük, megerősítettük. És a következő években szeretnénk még tovább fiatalítani. De vitathatatlan: ez Magyarország egyik legjobb társulata. Nehéz feladat egyetlen színpaddal minden színészt kielégítően foglalkoztatni. Jelenlegi létszámunk bőségesen elég két színpadra is. Ez a tény műsortervünket is erősen befolyásolja. Mindez azonban csupán technikai, szervezési probléma. Elvileg mindhárman a színház valamennyi rendezőjével és vezetőjével egyetértünk abban, hogy a most kő vetkező periódusban közösen kell kidolgoznunk: mit is jelent a szocializmus viszonyai között ez a meghatározás: Nemzeti Színház. Ezt a kérdést ugyanis így eddig nem tették fel. A Nemzeti Színház elmúlt száznegyven éves, ebből száztíz-százhúsz évig feladata teljesen egyértelmű volt. De a színházak államosításával megváltozott a helyzet. Minden színház nemzeti színház. A színházak sem szervezetükben, sem műsorrendjükben lényegesen nem térnek el egymástól. Valamennyi repertoárjátszásra törekszik, magyar és külföldi klasszikusokat ad elő, új magyar drámákat jgyek szik inspirálni, bemutatni. Nekünk ezt a helyzetet tudomásul véve kell megfogalmaznunk azt, hogyan lehet a nemzet színháza a Nemzeti Színház. • Bizonyára erről is van már valamilyen előzetes elképzelése. — A Nemzeti Színháznak mindenekelőtt élő színháznak kell lennie, amelynek az a sajátos feladata, hogy a jó értelemben vett hagyományost a vezető rendező mellett Ascher Tamás rendezőnek, kell méltó és megfelelő bemutatkozási lehetőséget biztosítani. Ezért a műsor összeállításában elsőrendű szempont volt, hogy ki-ki megtalálja a maga számára saját mondanivalója kifejezésének eszközét. Ugyanakkor az is igen fontos feladatunk, hogy lehetőleg nagy személyzetű színdarabokkal álljunk elő: a társulatnak minél előbb .egységgé kell ötvöződnie a munkában. • Mit láthat a jövő évadban a közönség a Nemzeti Színház színpadán? — Első bemutatónk november végén, december elején Georg Büchner vendégként Szinetár Miklóst hívjuk meg; lehet, hogy ez a bemutató már a következő évadra marad. ) • Oj magyar dráma bemutatását nem tervezik? — Egyetlenegyet sem örököltünk. Négy-öt szerzővel is tárgyaltunk. Biztosat még nem mondhatok. • Mi marad a repertoáron? — A hagyományoknak megfelelően a Bánk bánnal nyitunk. Játsszuk a Csongor és Tündét, a Mózest, a Magyar Elektrát és a Karnyónét, a Különcöt, a Káint és Ábelt, műsoron marad Szabó Magda műve, Az a szép fényes nap, Örkény István Kulcskeresőkje, a Téli rege, a Fővárosi Művelődési Házban a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, az Erzsébet nap; felújítjuk A nép ellenségét és Csurka István Döglött aknák című komédiáját; éjjeli előadásban továbbra is játsszuk Ire- dinsky Örvényét, ugyancsak éjjeli előadásban tervezzük egy magyar monodráma és egy lengyel színmű bemutatását. • Sokszínű repertoár. A tervek önmagukért beszélnek. De mit tart a műsor gyengéjének? — Egyfelől azt, amiről beszéltünk, hogy egyelőre nincs bemutatható új magyar drámánk. Másfelől azt, hogy nincs elég derű a műsorunkban. Néhány hónap alatt egyik gondunkat sem tudjuk megoldani, de tisztában vagyunk azzal, hogy mindkét vonatkozásban változtatnunk kell a jelenlegi helyzeten. • A gondok nyilvánvalóak, és sok van belőlük. Most mégis azt kérdem, mi volt eddig a legnagyobb öröme az eltelt néhány hét alatt? — A társulat tagjai, főként a színészek, bizakodással, segítőkészséggel fogadtak. Mindenki abban reménykedik, hogy ha nem is néhány hónap alatt, a Nemzeti Színház méltó lesz arra, hogy az ország első színházának nevezzék. • Atkozott hagyománya a Nemzeti Színháznak, hogy a vezetésben ellentétek zavarják a munkát. Hogyan áll ez most? — A színház jelenlegi vezetői nagyon különböző területekről kerültek össze. A következő évad abban a tekintetben is tanulőév, hogy ízlésben és módszerekben is egymáshoz kell illeszkednünk. Szűkebb és szélesebb értelemben egyaránt. A vezetésben és a társulaton belül. Három hónap tapasztalatairól annyit mondhatok, hogy együttműködésünk feltételei megvannak: mind a szándékban, mind az ízlésben. Nyilvánvaló, mindannyiunkon múlik, hogy az egymás felé közelítő tendenciákat erősítsük, és ne hederítsünk az újabb csatákat váró külső szurkolókra. barta andrAs értesültek NYITVA AZ ŰJ ELŐTT Es Ápolva a hagyományokat Beszélgetés Nagy Péter igazgatóval a Budapesti Nemzeti Színház új évadjáról és a modernet ötvözi. Nyitva kell lennie felfogásában, játékában és bizonyos mértékig műsorában is az újító tendenciák előtt, de nem szabad szakítania saját legjobb hagyományaival sem. • Mennyiben tükrözi a műsor ezt az elgondolást? — Igen hátrányos szorongatott helyzetben készültünk a jövő évadra. A színpadon semmit sem tudtunk előkészíteni, pedig ez lett volna a normális. Ismeretes, hogy a színházban hónapok óta bizonytalanság volt, tétlenség bénította a folyamatos munkát. Semmi sem volt előkészítve. Ennek következménye, hogy a mostani műsorterv, és ezzel mindnyájan, akik dolgozunk rajta: egyetértünk, átmeneti. Nem valósulhat meg benne teljesen egyikünk szándéka, elképzelése sem. A lehetőségek és az Igények egyeztetése révén jött létre. A magam részéről különösen átéreztem annak a felelősségét és nehézségét, hogy három fiatalembernek,-a főrendező és Danton halála című színműve, Székely Gábor rendezésében. A nagy és merész vállalkozás külön érdekessége, hogy a színház új tagjai kis szerepekben mutatkoznak be a közönség előtt. Ezután januárban, Zsámbéki Gábor rendezésében Gorkij Éjjeli menedékhelyét mutatjuk be. • Mindkét darabot az elméit években a Madách Színház is játszotta. — Véleményem szerint ez nem hiba. Sőt: kívánatos lenne, hogy egy- egy jelentős müvet egyszerre több színház is műsorán tartson. A nézők így alkothatnak maguknak képet a különböző rendezői elgondolásokról. • A további műsor? — Weöres Sándor Szent György és a sárkány című színművét Ascher Tamás rendezi, Arnold Wesker A konyha című drámáját Zsámbéki Gábor állítja színpadra. Shakespeare tragédiájának, a Julius Caesarnak rendezésére 1978. III. 13. 15 A népszerű Arbuzov Alekszej Arbuzov moszkvai otthonában Alekszej Arbuzov, a nálunk is népszerű szovjet drámaíró nemrég töltötte be hetvenedik életévét. Az első világháború végén árván maradt Alekszej igen korán találkozott a színházzal; már tizenéves fejjel egy vándortársulat tagja. Színészkedik, minden sze repkört végigpróbál a drámai hőstől a bonvivánig, mígnem harmincéves korában, a Tánya sikerével drámaírói hírnevet szerez magának. Alekszej Arbuzovot Cse- hov-tanítványnak tartják. Színjátékait mély líraiság jellemzi. Ez éppen úgy vonatkozik a Vándorévekre mint az Irkutszki történetre. Arbuzov vérbeli színházi ember: nemcsak darabot ír — szerepeket is! Színészközéppontú színpadi író, de közönségközéppontú is. Édrekes, hogy az angliai Bristol színháza, amely három helyiséggel rendelkezik, tavaly egyszerre mind a három színpadán Arbuzovot játszott! Ugyanaznap este tartották Az Arbat meséi, az Esti fény és Az én szegény Maratom premierjét. Peggy Aschkroft, a híres londoni színésznő is Ar- buzov-darabot választott fél évszázados színészi jubileumára: a Kései találkozást. Talán Alekszej Arbuzov az egyetlen szovjet drámaíró, aki eddig még soha nem járult hozzá, hogy valamelyik színdarabjából filmet forgassanak. Először most tett kivételt: a Kései találkozásból film készül. Vannak olyan színészek és rendezők, akik igyekeznek elhitetni környezetükkel, hogy őket nem érdekli, mit írnak róluk a kritikusok, mert a kritikából úgysem tanulnak semmit. Képtelen próbálkozás, póz ez a javából. A gyakorlatból ugyanis tudjuk, hogy minden színházi ember — rendező, színész, díszlettervező, író, zeneszerző stb. — kíváncsi arra, mások miképpen vélekednek teljesítményéről. A többség ezt be is vallja, néhányan ezt a természetes kíváncsiságukat leplezni igyekeznek. A színész és a rendező teljesítményének legegyszerűbb fokmérője a taps. Egyetlenegy művész számára sem lehet közömbös, hogy mikor tapsol a néző, és mikor nem. A színházi kritikus egy a nézők közül. Rendszerint alaposan felkészült ember, tisztában van a színházi elméletekkel, ismeri a színháztörténetet, szakmai tudása, eszmei fölkészültsége és erkölcsi kvalitásai képessé teszik őt arra, hogy hozzáértően elemezzen egy-egy előadást, színészi, rendezői teljesítményt. Elemzéseiben összefüggéseket is keres, ezekbe ágyazza be a látottakat. Amióta színház létezik, azóta tart a feszültség a színháziak és a kritikusok között. Ez a feszültség csak akkor szűnik meg, amikor a kritikus kritikátlanul dicshimnuszokat zengedez egy-egy előadásról vagy színházról, s megszűnik tárgyilagos értékelő lenni, s valamiféle propagandamunkássá válik. De még a propagandamunkásnak. sem szabadna rossz előadásokat népszerűsítenie ... A kritikus — amint azt F. X. Salda szépen megfogalmazta — a holnapért harcol, s egy barikádon áll az igazi művészekkel. Egy a céljuk: a korszerűbb, a nézőket még inkább megfogó és magával ragadó színház. A kritikus nem ellensége, s még csak nem is ellenfele a színháziaknak. A különbség talán annyi, hogy a kritikus más látószögből, jobb szó híján kívülről látja az előadást, míg a rendező és a színész benne van a problémák forgatagában, sok szempont miatt jóval szubjektivebben minősít. A művészek tudatosíthatnák, hogy nem kritizálni, csupán nézni, gyönyörködni, tiszta szívből tapsolni, szinte mennyei állapot, viszont nem is olyan könnyű, sőt olykor fájdalmas az észlelt hibákról írni. Azt hiszem, a kritikus, számára is a legszebb érz?s, amikor csaknem hibátlan előadást lát, önfeledten gyönyörködhet, s felsőfokon írhat, az előadásról. Kár, hogy elég ritka az ilyen élmény. A kritikus feladata a fölkészült, tárgyilagos értékelés. Nevén nevezni a látottakat, még akkor is, ha ez érthetően nem könnyű. A kritikusnak arra is joga van, hogy dühös legyen, epébe mártsa a tollát, ha giccset lát a színpadon, vagy azt tapasztalja, hogy a művészet üzletieskedéssé, hatásvadászattá silányul, avagy tehetség- telenséget igyekeznek valami úton módon elködösíteni. Mint ahogy kevés zseniális művész létezik, éppúgy kevés a ■zseniális kritikusok száma is. A legtöbbjük szokott tévedni, olykor mellé is-fog írásaiban, de soha sem rosszakaratúan. A kritikusok között is élősköd- nek tudálékos, felkészületlen mihaszna figurák, akiket ki kell seprűzni a színházművészet templomából. Ha ez különböző okok miatt nem sikerül, akkor csak abban bízhatunk, hogy a művészek és kritikusok is fölismerik ezeket a bajkeverőket, s éppúgy, mint az olvasók széles tábora — nem adnak hitelt véleményüknek. Dr. ARTUR ZÄVADSKf kandidátus fi MímM fh M ffmilKliiOii fCAPCsfli H T Hfini UbRiviiiih L«l II illil IIIIUU1II1 Hill UUUMlIflllUL
