Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-08-13 / 33. szám
1978. VIII. 13. N :n 'S 3 I Ebben az életben, a halál tőszomszédságában, első pillantásra sok mindent nem lehetett összeegyeztetni a háborúval. Egyszer a 255. tengerészgyalogos dandár politikai osztályának főnöke, I. Dorofejev összeszámolta, hogy a dandárban tizenöt városi, járási és falusi tanácstag van. Elhatározták, hogy tanácsülést hívnak össze. De miféle problémákról dönthettek? Ugyanolyanokról, mint békeidőben: a lakosság szükségleteiről, a szolgáltatásokról. Legelőször a fürdőépítés kérdésében határoztak. És meg is építették! Ahogy mondani szokás, munkaidőn túl, kitűnő kis fürdőt rendeztek be. Engem is elvittek oda. Ha nem is volt nagy a gőzkamra, de jól tartotta a gőzt. Nagy becsben volt a Kis Földön a találékonyság, az ötletesség, a szellemesség. És sokan rendelkeztek is ezekkel a tulajdonságokkal. Emlékszem, hogy egy talpraesett fiú, akit valamiért Gelendzsikbe küldtünk, a hegyekben ráakadt egy elkóborolt, gazdátlan tehénre. Elhatározta, hogy magával hozza a Kis Földre. Elhajtotta a tehenet a kikötőbe, és megkérte a motoroshajó parancsnokát, vegye a fedélzetre. Körülötte mindenki nevetett, de támogatták az ötletet: lesz tej a sebesülteknek. A tehenet így sértetlenül leszállították. Biztos fedezékbe helyezték el, s a tejet az egykori szőlősgazdaság pincéjében levő kórháznak juttatták. Ám nem is annyira tejről van szó. Maga a tehén szerzett nagy örömet az embereknek, különösen a falusiaknak. Minden tüzérségi támadás vagy bombázás után szaladtak megtudni, ép-e még a Riska, nem sebesült-e meg, és kedveskedve simogatták. Nem könnyű megmagyarázni, de ennek a végtelenül békés lénynek a .feltűnése e rendkívül feszült helyzetben segített fenntartani a harcosok lelki egyensúlyát. Emlékeztetett rá: visszatér majd az ember minden öröme, az élet megy tovább, csak meg kell tudni védeni ezt az életet. Szép ajándékot kaptak a Kis Föld lakói 1943. május 1. tiszteletére. Mikor megvilágosodott, az emberek örömükben csodálkozva kiáltottak fel, és mosolyogtak: éjjel a harcosok vörös zászlókat tűztek ki a dandárkörlet egyes helyein. Reggel mindenki észrevette, természetesen a németek is. Emlékszem, milyen megrázó hatást váltott ki a fekete-fehér filmek idején az a jelenet, amikor a Patyomkin páncélos című filmben feltűnt a vásznon a vörös lobogó. Itt a bombák és lövedékek szaggatta, szilánkokkal bevetett, füsttől szennyezett és vér áztatta Kis Földön pedig az ellenségtől övezve, valósággal elképesztően hatottak a kitűzött vörös zászlók. Lelkes hangok moraja szállt a meggyötört föld felett. Valami nagyon kedves érzése támadt mindenkinek. Az első izgalmi kitörés után vidámság fogott el mindenkit. Örömükben és erejük tudatában nevettek a mieink: „Nézd csak, átkozott fasiszta! — Nesze neked!“ Az emlékezetes átkelést követően, amikor megfürödtem a tengerben, az áprilisi harcok voltak a leghevesebbek a Kis Földön. Ezekről fogok most beszélni. A fasiszták által elkészített Neptun hadműveletnek, elképzeléseik szerint, teljesen meg kellett volna semmisíteni hídfőállásunkat. Ebből a célból megszervezték Wetzel csapásmérő csoportját huszonhétezer emberrel; a támadást ezerkétszáz repülőgép, több száz löveg és aknavető támogatta. Hadműveletet terveztek a tenger felől is, a nem kevésbé kifejező Boksz fedőnéven. A Boksz csoportba torpedónaszádokból álló flottillákat és tengeralattjárókat osztottak be. E hajókra az a feladat hárult, hogy elvágják tengeri közlekedési vonalainkat és megsemmisítsék a szovjet harcosokat, miután a tengerbe szorították őket. ök legalábbis így képzelték el. A Kis Földön április 17-én kezdődött harcok egyre növekvő erővel fejlődtek ki. Az ellenség napról napra új utánpótlást vetett be. Már kora reggel működésbe léptek a nehézütegek. Egyidejűleg repülőgépek is feltűntek az égen. Szó szerint lógtak rajtunk, negyvenhatvan gép jött hullámokban, bombákat szórva a védelem teljes mélységében és az arcvonal egész hosszában. A gyorsbombázókat zuhanőbombázók követték, ugyancsak hullámokban majd csatagépek. Mindez órákig tartott, utána pedig kezdődött a harckor esik és a gyalogosok rohama. önhitten támadtak a fasiszták, biztosak voltak, hogy a sűrű füst takarta Kis Földön már nem maradhatott élőlény. Rohamaik azonban dühödt ellenállásba ütköztek, ezért visszafordultak, százával hagyták hátra a holttesteket. Ezután minden kezdődött elölről. Megint lőttek a nehézütegek, megint süvítettek a zuhanóbombázók, dübörögtek a csatagépek. És ez naponta többször is megismétlődött. A bombázókat és a csatarepülőgépeket vadászgépek fedezték. Az ellenség nagy légifölénye miatt a mi vadászgépeink ha okoztak is károkat, nem tudták feltartóztatni a bombatámadásokat. Szovjet bombázók nem repültek az ellenséges állások felett, s ez lehetővé tette, hogy a németek átcsoportosításokat hajtsanak végre, felkészüljenek a rohamokra. Három napig tartott így, április 20-ig. Ez volt az az időpont, amit a német fasiszta parancsnokság a Kis Föld végleges szétzúzására kitűzött. Minthogy elhatározta, hogy a tengerbe szorít minket, Hitler ezen az arc- vonalszakaszon mindent egy lapra tett fel. Súlyos helyzet alakult ki. Ekkor a 18. hadsereg haditanácsa, gyakorlatilag én, levél formájában kiáltványt intéztem a „kisföldiekhez“, amely eljutott a lövészárikoikba és a fedezékekbe. Az emberek megvágták a kezüket és vérükkel írták alá. Később egy példányt elküldtem J. V. Sztálinnak, hogy lássa, hogyan verekednek harcosaink. „Az ellenségtől Novorosszijszk városánál visszavett földdarabkát — hangzott a levél — Kis Földnek neveztük el. Jóllehet kicsiny, de a miénk, szovjet föld, verejtékünk és vérünk öntözte, és soha, semmilyen ellenségnek nem engedjük át... Megesküszünk harci zászlainikra, feleségünkre és gyermekeinkre, szeretett Hazánkra, esküszünk, hogy az elkövetkező harcokban kitartunk az ellenséggel szemben, felmorzsoljuk erőit, és megtisztítjuk Tamanyt a fasiszta gazemberektől. A Kis Földet a fasiszták nagy sírjává változtatjuk!“ A fasiszta támadás első napján határozott utasítást kaptunk a Legfelső Főparancsnokság Főhadiszállásáról, hogy minden eszközzel tartsuk a hídfőt. Miután a főhadiszállás ebben látta a Tamany-félsziget felszabadításának kulcsát, nagy jelentőséget tulajdonított neki, és figyelemmel kísérte a harcok alakulását. Április 18-án az Észak-kaukázusi Frontra, melynek parancsnoka I. J. Petrov vezérezredes volt, a főhadiszállás képviselőinek egy csoportja indult el repülőgépen, élén G. K. Zsukov marsallal. Még aznap megérkeztek a 18. deszánt- hadsereg törzséhez a haditengerészeti flotta népbiztosával N. G. Kuznyecov- val és a légierő parancsnokával A. A. Novikovval együtt. Egy vezérkari ezredes értesített erről, aki a Kis Földre érkezett. Hozzátette: — A marsall szeretné látni. — Ez parancs? — kérdeztem. — Ilyen parancsot nem kaptam tőle — felelte az ezredes. — De azt mondta, hogy szeretne beszélni magával. Őszintén szólva én is szerettem volna beszélni vele: valamennyiünket nyugtalanított az ellenség légifölénye. Álláspontomat e tekintetben már a német támadások első napján közöltem parancsnokunkkal, Konsztantyin Nyiiko- lajevics Leszelidzével. Nyomatékosan kértem a légierő támogatását. Beszélgettem erről a haditanács tagjával, Szemjon Jefimovics Kolonyinnal is, aki iránt mindig tiszteletet éreztem. Mindketten bátor, elvhű és tapasztalt emberek voltak, mindketten egyetértettek velem, és számítottam rá, hogy ők, természetesen, jelentik majd a helyzetet Zsukovnak. Nekem a nehéz pillanatban jobb nem elhagyni a hídfőt. Így is jártam el: a Kis Földön maradtam a harcosok között. G. K. Zsukov később így írt visszaemlékezéseiben: „Akkoriban mindany- nyiunkat egy kérdés nyugtalanított: elviselik-e a szovjet katonák a megpróbáltatásokat az ellenség elleni egyenlőtlen harcban, amely éjjel-nappal bombázta és tüzérséggel lőtte a hídfő védőit“. A továbbiakban azt írta a mar- sall, hogy éppen erről akarta megtudni az álláspontomat. Elviselik-e katonáink legalább még egy-két napig ezt a poklot, minthogy a főhadiszállás más komoly intézkedéseket tett a megsegítésünkre. És a helyzet két nap alatt valóban teljesen megváltozott. Egymás után három légihadtest érkezett a főhadiszállás tartalékából. Ahogy megjöttek, úgy szálltak harcba. A vöröscsillagos vadászgépek mindenekelőtt elzárták az eget a Kis Föld felett. Sűrűn hullottak a bombák az ellenség harcrendjére. Most már helyreállt az egyensúly a levegőben, aztán ml kerültünk fölénybe, mivelhogy pilótáinknak sikerült az ellenség néhány repülőterét szétbombázniuk. Nehéz érzékeltetnem, mi zajlott le az égbolton. Bármerre nézett is az ember, repülőgépeink hol egyenként, hol rajonként csaptak össze halálos harcfordulókban a németekéivel. A lelőtt gépek fekete füstcsóvái egymást keresztezve hullottak a földre. A harcok három napja alatt száztizenhét ellenséges repülőgépet lőttek le pilótáink. Ezekről az elkeseredett összecsapásokról szól könyvében az egyik résztvevő, A. I. Pokriskin.* A mi hídfőnkben dőlt el Novorosz- szijszk és Tamany sorsa; a német fasiszta parancsnokság ezért egyre újabb és újabb egységeket dobott az első vonalba. Nyolc nappalon és éjszakán át, mint lidérces álomban, verekedtek a Kis Föld harcosai, mígnem az ellenséges erők kimerültek, s maradványaik visszavánszorogtak megindulási állásukba. Az ütközet tetőpontja azonban 1943. április 20-án következett be, s bármilyen furcsa is, részemre ez a nap egy mulatságos emlékhez kapcsolódik. A politikai osztály vezetője a 225. tengerészgyalogos dandárban M. K. Vidov, ügyes, vakmerő harcos volt, nagy hatást tudott gyakorolni a katonákra, s a parancsnokunk szemrehányására, hogy miért kockáztatja az életét, így válaszolt: „Én komisszár vagyok, nem pedig anyámasszony katonája!“ A húszadikára virradó éjszaka Vidov összehívta a politikai osztály munkatársait, s miután megvonta a harcok mérlegét, megkérdezte, tudják-e, miért igyekeznek oly bőszülten a fasiszták. Azért, válaszolta meg ő maga, mert holnap lesz a führerük születésnapja. Végezni akarnak velünk, hogy ezzel ajándékozzák meg. Jó lenne, mondja, nekünk is megünnepelni ezt a dátumot. Amíg különböző javaslatokat vitattak meg, az akkor még kevésbé ismert képzőművész, Borisz Prorokov. felrajzolt egy vázlatot, amely mindenkinek tetszett. Éjszaka aztán egy disznóhoz hasonlító szörnyet rajzolt egy lepedőre, amint éppen menekül a Kaukázusból. A disznón az ismert bajusz és a homlokba fésült haj — A Hitler-kari- katúra kitűnően sikerült. A lepedőt kerettel fogták körül, és a semleges övezet már korábban belőtt helyén állították fel, vastag lécekkel alaposan megerősítve. Április 20-án reggel a hitleristák valamennyi környező hegyről, valamennyi állásukból megpillantották ezt az üdvözletét. Mint ahogy feltételeztük, nem volt bátorságuk a führerükre lőni. Hosszabb idő telt el, ügy látszik tanakodtak, mit is tegyenek. Végül is három oldalról fasiszták kúsztak oda a kerethez. Belőtt hely lévén, a fele ott maradt holtan, a többiek elkotród- tak. Ez háromszor ismétlődött meg aznap, amíg csak a tüzérség szét nenj lőtte a születésnapi ajándékot. — Ügy kell neki! Trafáljátok csak el! — hahotáztak a harcosaink. A nevetés rettenetes erő, az optimizmus bizonyítéka, az emberek egészséges lelkiállapotának a 'kifejezője. Miután elhárítottunk egy rohamot valamelyik szakaszon, Dorofejevvel a futóárokban haladtam előre. A géppuskafészek közelében újabb nevetést hallottunk. Odamentünk. Kiderült, hogy egy igen fiatal szakaszvezető-agltátor beszélt a katonákkal. — Az ütközet eredményét foglaljuk össze, ezredes elvtárs — jelenti.-- És mik ezek az eredmények? A géppuska körül összegyűlt katonák lökdösték a szakaszvezetőt: mondd csak, mondd! Az zavarba jött, de bajtársai unszolására felbátorodott: — Hitler azzal kérkedett, hogy ma a tengerbe kerget minket. Én pedig a mi ukrán mesénkkel megmondtam, mit ért el. Vadászni ment, medvét, lőtt, rókát nyúzott, nyulat vitt haza, anyja kacsát vágott, és ciberét főzött. Megkóstolta keserű volt. A katonákkal együtt én is élvezettel hallgattam a vidám legényt. Egyszerű kis meséje bizonyt többet ért abban a pillanatban, és hathatósabbnak tűnt ,a hadműveletek legkomolyabb elemzésénél is. Ez annál is fontosabb volt. mert ez a nap, ismétlem, a Kis Földön átélt összes napok közül a legnehezebbnek bizonyult. (Folytatjuk) * Alekszandr Pokriskin — híres szovjet vadászrepülő, a Szovjetunió háromszoros Hőse. A háború alatt 59 fasiszta repülőgépet semmisített meg. Jelenleg a légiedö marsallja. L. I. Brezsnyev ezredes, a 18. hadtest politikai osztályának vezetője és I. P. Kravcsuk rangidős politikai tiszt a „kisföldi“ hídfőben, ahol a Fekete-tengeri Flotta tengerészei partra szálltak. Novorosszijszk körzete, 1943 Leonyid lljics Brezsnyev: r■ Ihlü III
