Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-02 / 27. szám
% A szavak varázsereje Melyik édesanya, édesapa, nagymama és nagypapa ne őrizné drága kincsként emlékében gyermekei, unokái első gügyögő szavait? Mert van-e szebb az első kibuggyanó tiszta gyermeki szavaknál, amikor először virágzik ki ajkukon a: mama, apa, kell? Micsoda melengető sugárzása van e szavaknak! Nyelv, tisztán csengő édes anyanyelv. Pótolhatja-e bármi is értelmét, varázserejét? A lélek, a szellemi tudat, a humánum legősibb tápláléka. Csak általa és vele lehet meghódítani a földi dolgok legmagasabb csúcsait. Még ma is hófehér tisztasággal dereng fel bennem fiaim sok-sok kétívesen csengő szava. Amikor kicsinyek voltak, sokszor utaztunk a nagyszülőkhöz. Űk mindig az ablak mellé ültek, s csodálkozó tekintettel nézték az elsuhanó tájat, s kifogyhatatlanok voltak a kérdésekben. Az ilyen utazások szókincsüket és képi megfogalmazásukat is gyarapították, fejlesztették. A még alig hároméves Elemér fiam egyszer így kiált fel: — Nézd csak, apu, hogy szállnak, repülnek a szikrák! — S arca csak úgy sugárzott az örömtől. Nyilván azért, mert felfogta az éj sötétjében szálló szikrák képi értelmét. Azonnali folytatásképpen íme egy másik eset, példának arra, miként hat a gyermeki sző a felnőttre. A nagyapa, ha hazajött este a munkából, a nehéz, poros csizmát csak nagy duzzogással cserélte fel a könnyű papucsra. Ám egy este, amikor belép a konyhába, Csaba unokája már viszi is a papucsokat, s csillogó szemekkel mondja: — Nagyi, csima le, pacsu fel! S a nagyapa boldog örömmel engedelmeskedett a kivédhetetlen gyermeki szavak varázserejének. Nagy ám a szavak varázsereje, kivált, ha az ember értelmüket szívével is felfogja. A szavakat nemcsak hallani, látni, olvasni, hanem — a jelentésüket — érteni is kell. Gyakorló pedagógusi helyemen, Abarán történt az alábbi eset. Egy ugyancsak nagyapa áll az új jelszavakat kifüggesz- tők mellett. Én éppen a folyó felé karikáztam, horgászni. S int, hogy álljak már meg, és fordítsam le neki, ami a táblára van írva, mert ő nem érti a pontos jelentését, pedig már többször is elolvasta. Mondom, ez azt jelenti, hogy a szövetkezet az éven 30 ezer liter tejjel ad be többet terven felül. A nagyapa, aki állatgondozó, odaszől a jelszó kifüggesztőihez: — Hallják kérem, azt a tejet nekem kell kifejni, hát írják úgy, hogy én is megértsem... Máskor meg éppen a víz partján ültünk N. nagyapjával, s nagyokat hallgatva figyeltük a mozdulatlan úszókat. Én valamin eltűnődtem, s arra rezzentem fel tűnődésemből, hogy N. nagyapa halkan figyelmeztet: — Tessék vigyázni, mert a fehér úszóval már gyalogol a hal. — Tehát nem viszi, vagy pedzi, hanem gyalogol vele. így tanultam a víz partján is egy újabb népi horgászkifejezést. S jöttem rá itt is az anyanyelv szépségének ízére és kimeríthetetlen, hajlékony gazdagságára, varázserejének pótolhatatlanságá- ra, s arra, hogy: „Milyen hatalmasak és bámulatra méltóak lehettek az emberi nem ősszellemei, akik — bárhol történt légyen — a műremekek legcsodálatosabbikát: a nyelv szabályait fölismerték és rendszerbe foglalták; megalkották a beszédrészeket, a főnév, melléknév, a névmás nemeit és eseteit, az ige időit és módfait, mikor is oly érzékenyen és gondosan elkülönítették a félmúlt, múlt és régmúltat... s mindezt azzal a szándékkal, hogy megfelelő eszközünk legyen az emberi gondolkozás telfes és méltó kifejezésére, hogy annak minden rezdületét és árnyalatát közvetíteni tudja.“ (Schopenhauer) S erre ősidők óta az anyanyelv volt a legilletékesebb. A rágógumi-idomár Ha az íztelen, elhasznált rágógumit apró golyócskává formálod és az előtted álló sörbe sercinted, alámerül, poharad alján kis ideig pezseg, majd lassan libegve felemelkedik. Türelmes gyakorlással szert tehetsz arra a csodálatos képességre, amellyel golyócskád félúton megállítható, tetszés szerinti ideig ott lebegtethető ... Mindössze a kellő pillanatban, kellő erővel és a pohártól kellő távolságra kell püfölnöd az asztal lapját. Mindezt Samukától lestem el, aki a rágógumi-idomárok élő klasszikusa. Most itt ül ebben az üdítően csendes, többek által kedvelt presszóban, a szemközti asztalnál. Szigorú tekintettel mered a pohár aljáról minduntalan a habokig törő — tehát engedetlen — rágógumi-golyócskára. Erőteljesen püföli az asztal lapját és fogait csikorgatva farkast, tigrist, oroszlánt megszégyenítően föl-fölmordul. Néhányszor — kibillenve béketűréséből — szitkok áradatával is igyekszik megregulázni engedetlen rágógumi-golyócskáját ... A többieknek mindez már jó ideje „kollektív játék“. Akár fogadásokat Is köthetnének arra, vajon melyikünk idegei mondják fel hamarabb a szolgálatot? Egy-egy fel- dörrenő csattanás, fogcsikorgó mordulás kiválóan szolgál a tippelés alapjául. — Na ebből elég! Ha azonnal nem hagyja abba, én letöröm a vadbarom kezét! — bőszül egy öblös hang valahol a terem túlsó végében. Én, aki a legközelebb ülök Samukéhoz, hallva ezt, magamban azonnal védelmembe veszem őt: „Még hogy vadbarom! Ez akár sértésnek is beillő túlzás. Méltatlanság! Samukát tisztelnünk kell! Én irigykedő csodálattal tisztelem őt. Bár csak bennem lenne ennyi elszánt, céltudatos kitartás! Ha olykor nekikeseredett dühvei is, de tapodtat sem tágítva céljától, következetesen, makacsul, fáradtságot nem kímélve küzd a rágógumi-golyócska lebegtetéséért...“ Samuka érzékeny lélek, s mert jól látja, hogy e taplólelkű társaságban nem lel védelmező társra, felhörpinti sörét (rágógumistul), sértett-megvető arcot ölt és a felsőbb rendű emberek fölényével vonul a kijárat felé. Ott megtorpan, visszafordul, s egy jókora rágógumi-léggömböt puffant felénk. Szégyenkezünk. Nem vagyunk mi méltó társaság Samukához, nem tudjuk értékelni. Még mindig csak ott tartunk, hogy beszélgetünk, olvasgatunk, jegyzetelgetünk vagy hétköznapi dolgokról vitázunk; míg ő, a „jövő“ embere, merőben új dolgokkal kísérletezik. Rágógumit időMikola Anikó versei Szkarabeusz-ének Hojtjuk a göngyöleget magunk előtt mert túlontúl gyenge mór a váll titánként emelni ekkora terheket közben tetszhalott fogalmak élednek újra hogy belénk költözve lázunkat csiholják elszűkült ereink kötelékén a kín tornászik felfelé Elhulló társunk kiált belénk mar fogsora az elevenen sejtjeire hulló átülteti ránk fekélyeit Csák gyarapodik a göngyöleg mert vinni kell még sok kötelet húsok rakódnak húsunkra fájnak de szemünk se rebben míg visszük előre a csendet két robbanás között Nem fél a vad Nem fél a vad az éjszakától amíg szeme világít mint a lámpás a sebezhetők győzője ő a lesben állók bajnoka de mit kezdjek én kialudt fényeimmel mit kezdjek én álarc mögött felejtett ábrázatommal és a szókkal kik torkomban feküsznek keresztben mint a szálkák * A fiák földje Valaki ránk zárta az eget aki ül forró kövön ül most aki áll üszkös lábakon áll aki fut - fut parázson felforrt folyóvizén által aki száll égő madár az jaj a bezárult ég a dobok az esőidéző ének mert valaki itt járt köztünk és nem vett részt a táncban most eltávoznak a vének és felhőként visszatérnek a fiák földje esőre vár Janiga József: Kőmíves Kelemen (lino) 1 Negyven napig kerested a pusztában elődöd lábnyomát de az éhség vissza-visszaűzött a füves legelőkre 1978. VII. 2. 14
