Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-30 / 31. szám
1. Énekkari mozgalmunk egyik értékmérője a háromévenként rendezett Kodály-napok, amely minden kórustól fokozott munkát és nagy felkészültséget igényel. A Kodály-napok a csehszlovákiai magyar zenei élet legnagyobb ünnepe, és egyúttal tiszteletadás Kodály Zoltánnak, aki gyermekkora legszebb évelt töltötte Ga- lántán. Nos, miként válhat az ilyen esemény ünneppé és tiszteletadássá? Akként, hogy énekkaraink és a rendezés színvonala eléri a mércét, amelyet Kodály megkövetelt s megérdemel. Gondolok itt azokra az énekkarokra is, amelyek a versenyre ugyan nem jutottak el, de a felkészülés időszakában számtalan estét és órát töltöttek azzal, hogy énektudásukat fejlesztették, új művekkel ismerkedtek. Meggyőződésem, hogy ez a munka nem volt hiábavaló, annak ellenére sem, hogy olykor úgy tűnhet, csak önmaguknak, önmagukért tették. A rendszeres munka meghozza gyümölcsét, ha nem most, akkor három év múlva, a legközelebbi Kodály-napokon. Az idei IV., Kodály-napokon tizenhárom énekkar vett részt a Csallóköztől a Bodrogközig. Színvonalbeli különbségek, persze, voltak, s hogy ezek miként küszöbölhetők ki, miként oldhatók meg azok a problé mák, amelyek fékezik a fejlődést, arról szeretnék itt néhány szót szólani. A IV. Kodály-napok befejezéseként csendültek fel — mintegy 500 énekes ajkáról, Vass Lajos és Gulyás György vezényletével a Budapesti Vasas Szimfonikus Zenekar, valamint Szűcs Róbert, a Szlovák Nemzeti Színház magánénekesének közreműködésével — az összkari számok. Felemelő érzés volt hallgatni a csodálatos Harmóniát. Ám még így sem szabad el- siklani afölött, amit a Kodály-napok előkészületei kapcsán már többször megvitattunk. Olyan énekkari számok megtanulását kell kőtelezővé tenni, amelyeket minden benevező kórus képes megtanulni, és a Kodály-napok után is énekelhet. Sajnos, az idép sem így történt, ezért Kardos: Békekantáta (Mierová kantáta) című művét csak bizonyos korrekciók — könnyítések — után tudták elénekelni a kórusok, és nagy részük a Kodály-napok után valószínűleg leveszi műsoráról. És ez nemcsak erre a kórusműre értetendő. Az előkészítő bizottságnak, illetve a központi tanácsadó testület tagjainak ismerniük kellene kórusaink színvonalát, amely — néhányat kivéve — középszerű. A VI. Kodály-napok színvonala ugyan jónak mondható, de mozgalmunk egészének színvonala ennél jóval gyengébb. Vagy ötven felnőtt énekkarunk van, amelyek közül csupán tizenhárom volt jelen ezen a nagy ünnepen. A többi énekkarhoz vajon hogyan jut el a Kodály-napok szelleme? S eljut-e egyáltalán? Ismét három év szünet, vagy ha úgy tetszik, kihagyás következik? Vajon mi lenne a helyes módja annak, hogy énekkaraink tovább is olyan szorgalommal dolgozzanak, mint a Kodály-napok előtt? Gondolom, ilyen és hasonló kérdések másokat is folgalkoztat- nak. A színvonal emelésének egyedüli módja a kórusok folgalkoztatottsága, sokoldalú segítése, csoportos és egyéni problémáik meghallgatása és orvoslása. 2. A válogató bizottság tagjaként módomban állt meghallgatni valamennyi benevezett énekkarunkat, s beszélgetni azok vezetőivel, tagjaival. Szinte kivétel nélkül mindannyiuknál ugyanazok a problémák merültek föl. A próbák látogatottsága, amely naÉnekkari mozgalmunk időszerű kérdéseiről olyan képzett, hivatásos szakemberek, akiktől a „szakma“ megtanulható. Ismerem azonban a budapesti népművelési intézet által rendezett, szintén hároméves tanfolyam színvonalát is, ahol a felvételi vizsgán megfelelt hallgatókat európai hírű szakemberek tanítják a dirigálás művészetére. A két intézet baráti kapcsolata alapján nem segíthetnének-e ezek a szakemberek a mi nehézségeink megoldásában? Szükségünk lenne rájuk, azért is, mivel a jelenleg dolgozó karnagyok közül néhányon három, sót, öt énekkart is vezetnek. És itt bukkan föl az újabb problémakör, a karnagyok honorálása. Tudjuk, hogy a CSEMADOK helyi szervezetei, amelyekhez az énekkarok zöme tartozik, nem rendelkeznek akkora anyagi alappal, amelyből a Karnagyok munkáját honorálni tudnák. Mi tehát a megoldás? Olyan szövetségest, támogatót találni, akinek módjában áll segíteni. Gondolok itt elsősorban az egységes földművesszövetkezetekre, az állami gazdaságokra, melyeknek dolgozói általában tagjai az énekkaroknak is, vagy akár a járási népművelési központokra, amelyek ugyancsak vállalhatnák néhány karnagy tiszteletdíjának kifizetését. Példaként említhetem a duna- szerdahelyi (Dunajská Streda) Járási Népművelési Központot, amely kilenc kőrusvezetőt honorál. Mondhatná bárki, hogy társadalmi munkát az ember ingyen végez. Ez így igaz. Ám a karnagyoknak sokszor még az útiköltséget sem tudják visszatéríteni. S valljuk be, ma már ott tartunk, hogy színvonalasan dolgozni, csak időt igénylőén lehet. Az idő pedig pénz. Még az az idő is, amit a próbákkal töltünk el. A mozgalom egészéből hiányzik egy láncszem. Félszáz felnőtt énekkarunk és még több gyermekkarunk közül hiányoznak az ifjúsági kórusok. Az énekes-utánpótlás szempontjából ez életbevágóan fontos kérdés. Felnőtt énekkaraink zöme olyan tagokból áll, akik az éneklés szempontjából túlvannak a zeniten. Kórusainkat fel kellene frissíteni üde, szép, fiatal hangokkal. Nagy tartalékokkal rendelkezünk ezen a téren, amit, úgy érzem, a szakközépiskoláink és gimnáziumaink igazgatóinak, valamint az ifjúsági szervezetek vezetőinek hathatós segítségével — amíg nem késő — kell kiaknáznunk. 4. Van tehát bőven tennivaló. Jó eredményeket csak állandó, becsületes munkával lehet elérni. Javaslom hát, hogy az V. Kodály-napokra a felkészülést kezdjük el már mostl Ne csak az utolsó, a harmadik, de mind a két közbeeső év legyen a felkészülés esztendeje. Ha a kórusok időben megkapnák a kötelező számokat, lenne idejük a nyugodt felkészülésre. A Kodály-napok előkészítő bizottsága által kinevezett válogató bizottság pedig figyelemmel kísérhetné a járási versenyeket, s így nemcsak a kétévenkénti kerületi fesztiválokon tudná lemérni, hol tartunk a felkészülésben. így emelhető lenne az a minőségi mérce is, amelynek a már elégséges mennyiségi mérce felé kellene közelítenie. Énekkari mozgalmunk minőségi javulásához hozzájárulhatnának azok a városok is, ahol akadozik az énekkar munkája, vagy egyáltalán nincs énekkar. Gondolok itt a mozgalomból nagyon hiányzó érsek- újvári (Nővé Zámky), komáromi (Ko- márno) és a dunaszerdahelyi énekkarra. Kodály mondta „Egy jól szervezett vegyes kar a város egész zenei társadalmát zenei öntevékenységre mozdítja.“ Ezt jól jegyezzük meg, hiszen ez mencsak városi, de országos viszonylatban is érvényes. JARABIiK IMRE gyón rossz, a magára hagyatottság érzése, ami bénító, és a hézagos vagy semmilyen módszertani segítség. Persze, ezek a problémák minden csoportnál sajátságosán mutatkoznak, megoldani őket távolról nem lehet. Ismerni kell az ottani helyzetet, a tagság magaviseletének meghatározóit, összetevőit. Itt kell megemlítenem a járási népművelési központok nélkülözhetetlen feladatát. Szakdolgozóiknak a jövőben sokkal több látogatást és segítséget kell beiktatniuk munkatervükbe. Nekik ugyanis módjukban áll — sőt, kötelességük — ellátni szakirodalommal és -tanácsokkal az énekkarokat. Több kórusnál tapasztaltam a segítség hiányát. Néha elég lett volna egy karnagy kolléga baráti-szakmai látogatása és máris sok mindent ki lehetett volna javítani. A járási népművelési színvonalasabbá tenni néhány rendezvényt, hanem akkor is, amikor a munka dandárja folyik — a próbákon. Ismerkedjenek meg azzal a kemény munkával, amelyet ott végeznek. Nem okításnak szánom mindezt, tény azonban, hogy csak a vezetők érdeklődése, példás viszonyulása kapcsán tudom elképzelni a közvélemény elismerését is. Természetesen, tudok jó példákról is. A lévai (Levice) Domo- vina énekkar szlovák és magyar tanítókból áll. A jnb iskolaügyi szakosztálya figyelemmel kíséri a kórus munkáját és annak tagjait az iskolaév végén jutalomban részesíti. A te- rebesi (TrebiSov) járásban az iskolaügyi szakosztály két tanítói énekkarnak is támogatja munkáját. Itt az énekesek érzik a támogatást, a figyelmet és a megbecsülést is. 3. További nagyon fontos feladat a karnagyképzés kérdésének a megoldása. Elismerés illeti a Népművelési Intézet nemzetiségi osztályát, hogy immáron több éven át hároméves tanfolyamokon igyekszik megoldani ezt a kérdést, ám e tanfolyamok színvonala nem megfelelő. Miért nem? Mert mozgalmunkban nincsenek központ énekkari szakelőadójának rendszeres látogatása pedig fölmé.r- hetetlenül nagy segítség lenne. A csoportok és a karnagyok kölcsönös látogatásait azért is fontosnak tartom, mivel valamennyien amatőrök vagyunk, tehát szükségünk van egymás ismereteire, tanácsaira. A hasznos segítséget mindig el kell fogadnunk egymástól. Soha nem szabad visszautasítanunk, még akkor sem, ha az netán bántja amatőr művészeti elképzeléseinket. Fontos, hogy több szereplési lehetőséget biztosítsunk a kórusoknak, mivel a próbákon történő „önmagunknak éneklést“ egy idő után még a leghűségesebb tagok is megunják. S mert a fellépési lehetőség nagyon gyér, ez aztán több esetben az énekkarok felbomlásához vezet. Semmiképpen sem kívánom lebecsülni a CSEMADOK KB és a Népművelési Intézet igyekezetét. Tény, hogy viszonylag jól dolgoznak, mint ahogy az is tény, hogy több mint félszáz felnőtt énekkarunk és közel hatvan gyermekkarunk létezése, szakmai továbbfejlődése megköveteli a szervezettebb, átfogóbb munkát. E folytonos — tehát nem csupán időszakos — munkálkodás révén pedig szakmailag is koordinálni kellene e csőHOGY OROM IS FAKADJON A DALBÓL portok tevékenységét. Jobban az eddiginél ... Árról is szólni kell, vajon mennyire vannak megbecsülve azok a százak és ezrek, akik szabad idejükben nemzeti és nemzetiségi kultúránk fellendítésén fáradoznak. Ügy érzem, Itt is nagyon sok az ellentmondás. Tudok olyan helyről, ahol a falu lakossága megszólja és kineveti azokat, akik esténként énekelni járnak, vagy citerával, köcsögdudával a hónuk alatt a művelődési házba igyekeznek próbára. A helyi nemzeti bizottságok, az üzemi és a szakszervezeti bizottságok vezetőin is múlik, hogy mekkora társadalmi megbecsülésben lesz részük azoknak, akik az énekkari kultúrát művelik. Ne csak akkor gondoljanak az énekkarra, tánc- vagy színjátszó csoportra, amikor meghívják őket, kellemesebbé, Ag Tibor vezényli az országszerte hires galántai (Galanta) Kodály Zoltán Kórust A gőtai (Kolárovo) Ura vegyes kar — Anton Kristóf vezényletével — ugyancsak nagy sikert aratott a IV. Kodály-napokon (Gyökeres György felvételei)
