Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-30 / 31. szám
ÚJ szú Tí íl nasya ^a> va§ytúl kicsi a ■ ■■ fejsze — félek, belecsorbul. Mit írhat az ember a szülőfalujáról? Dadog, izzad a bőség zavarában, hisz mindent el szeretne mondani, jelzéseket küldeni a világ felé. Amit magáénak, közelinek érez, szeretné, ha mindenki oly szeretettel venfié tudomásul. Hisz minden kődarabhoz, kerítéshez, dombocskához ' emlékek tapadnak, s az emlékek ha így bizony mindig is szubjektivek. Talán, kezdeném: Ha nyáron jössz a falumba, leereszkedve a dombról, végig a kacskaringós úton, olyan, mintha csodálatos, eldugott kerthez közelítenél. Minden zöld, a dombok, a rétek, kertek, a házak sipkáit alig látod előtünedezni. De hisz ez közhely. S mi van akkor, ha ősszel, télen közelítesz? Legjobb lesz talán az úttal kezdeni, ezen minden halandó végigmegy. Mellétéből nem vezet tovább az út. Világ vége? Világ kezdete? Az út mindenképpen az emberi mozgások fotográfusa. Rajta taposva lehet közelíteni s távolodni. Az utóbbi időben inkább mintha csak távolodni: szülőfalum lélekszáma a felszabadulás óta állandóan csappan ma is csak könnyebbségül szolgál a tájékozódásban. Kapaszkodtak az emberek a tájba. A földből éltek, a föld adta kincsekből. Egy-egy viharosabb történelmi mozgás ugyan el-elütötte a szorító kezet, s az emberek pörögtek pelyvaként. Pedig nehéz élet volt, mégis kapaszkodtak. Csinálták a híres gö- mőri edényt, kapáltak, markot szedtek tizenkét évesen. Vágták az agyagot, nyolc-tiz méteres mélységben, térdelve, fekve. Járták a vásárokat, egészen le az Alföldig. Jó, ha egy „szatying“ föld jutott valakinek, egy kaszavágás szélességű szalag. Hirtelen számolás: kilenc telefon van a faluban. Autót ne is számoljunk. Az 1957-es kollektivizálás után a villany is elért ide, s az ötvenhatban épített művelődési ház a legkorszerűbbek közé számított akkoriban. Az első autóbuszra magam is emlékszem, nagy, tohonya Skoda volt, s akik még kilométereket gyalogoltak térdig sárban a legközelebbi községig, ha nem röstellték volna, Apám meglátása talán a legtalá- Jóbb: Mellété (Meliata) úgy bújik meg a dombok között, hogy akár tetőt lehetne fölé húzni. A védettség első szempont lehetett már az'alapításnál is, bár a nyomok nem erre utalnak. Dombon kezdték, s a vízhiány vezette le a völgybe, a Murány mellé a honfoglalókat. Az írás régi településnek mondja, már 1226-ban van róla említés. Harcos várjobbágyok lakták, ezt bizonyítja a táj településtörténete is. Régi könyvekben tallózva bukkantam rá néhány leírásra, amely segít képet alkotni róla. „ ... A falu határa teljes egészében nemesi kúriákhoz tartozott, — nem szferepel az 1427-es adóösszeírásban sem, tehát kuriális község lett. Az újkori foírá- sok emlegetik ugyan jobbágynépességét, az azonban nem örökös parasztság, hanem nemesi telkeken élő, szabad költözködésű hospeselem ...“ „ ... Mivel közel esik a bányavidékhez, lakosai szenet égetnek s azt a bányákban értékesítik. A határ agyaA vízimalom — egy letűnt idő jobb sorsra érdemes tanúja ízlelgette, mások már fogalmazást írtak, vagy a fizikával ismerkedtek. A volt iskola épületében szertartásterem lesz — esküvőket, névadókat fognak itt tartani rövidesen, s itt köszöntik majd a falu jubilánsait. A hátulsó bejárat az óvodába nyílik, a legújabb generáció huncut szeme fogadja a belépőt. Mintha éppen a fiatal generáció tanulgatná a hátraarcot. Fölcseperedve, végigülve néhány iskola padját, kevesen keresik itthon a lehetőséget. Pedig épülnek a szebbnél szebb házak, emeletesek, tornácosak, nagy falaikon a színskála mindegyikét mutatva, néhol apró tükröcskéket villogtatva a Nap felé. Kovácsoltvas kerítések mögött rendezett kertek, udvarok. De van már lakatlan ház is figyelmeztetőül. Az emberek, mint másutt, itt is sokfélék, van, aki már csak elnótázgat a vendéglőben, s azt teszi, amit társadalmunk emberének már másképpen kellene csinálnia: reggeltől-estig, látástól-vakulásig robotol, de van olyan is, akinek ebéd után első dolga az újságért nyúlni: nézzük csak, mi történt a világban? Sok fiatalt riaszt a falusi életmód. Ök már nem akarnak unalmas estéket, függetlenül akarnak élni, nem tűrnek beleszólást. A higgadtabbak maradnak, hisz van itt is munkalehetőség. A környéken néhány kisebb üzem, s a szövetkezet mindig igényli a szorgos kezet. Mi tagadás, sokukra nyomasztóan hat az itt talán komótosabban változó életfelfogás. Másik oldalát nézve a dolognak: a klubhelyiség üres, vagy alig lézeng benne egy-két fiatal, egyre ritkulnak a műkedvelő színjátszó-estek, amiken pedig ott szorongott valamikor a falu apraja-nagyja. Az idei nyár mintha minden dühét ide zúdította volna. Menetrendszerűen érkezik az eső naponta, de az ember ebből is tréfát csinál: esik már, esik, de hisz régen esett. Reggel gereblyés, vasvillás asszonyok sietnek a „válós úton“. Takarni mennek, forgatni a szénát, legalább amíg tart a pár órányi jó idő. Az aratás nehezebb lesz, a viharok térdre kényszerítették a gabonát. Az idén előkerülnek a kaszák is a kombájnok mellett. Mellétét hiába keresnénk a térképen, egyiken sincs feltüntetve. Kifelejtették mindannyiszor, vagy annyira jelentéktelen lenne? Nehéz elhinni, hisz aki itt született, mindig is ide fog tartozni. A föl-földobott kő csak ide és nem máshová eshet. Hol is van Mellété? Ha Petőfi útleírására hivatkoznánk s elképzelnénk az ő képzeletének bunkósbotját, melynek formáját a Rozsnyó—Pelsőc közötti Sajő-völgy hegyei zárják közre. Mellété helye valahol a botot tartó kéznél lenne. Valamelyik ujjperec helyén, vagy a kézre simuló ing gombjaként fityegne. KOVESDI KAROLY gáből fazekat készítenek: a mellétéi fazekasság Gömör megyének mindmáig egyik nevezetessége. Megélhetést jelent még a juhászat, amely különösen a XVI—XVII. században virágzik ...“ Az 1828-as összeírás idején már 564 lakosa van Mellétének s innen már ingadozik a lélekszám. Nagy csökkenés volt a húszas években. A gazdasági válság itt is „kitermelte“ az amerikások seregét, sokan ott 1978. is maradtak, volt, aki visszatért. „How are you? — kérdezgeti ma is VII. 30. tréfásan az idősebbik Oravecz, ha elhalad a kapunk előtt s meglát az udvaron. Ma vígan él, s már csak az emlékei járnak vissza néha a tengeren túlra. A fia lett a község tanítója, sok generáció került ki a keze alól. Táj és nyelv. Vegyük csak sorba a dűlőneveket: mocsolyavölgy, kerekhegy, kecskehát, túnal, zsaku, feketeföld, pátelke, homloka, botykő, hámorhegy, őrhegy, ivóna lápa, Margit asszony erdeje, bikkes alja... A szövetkezetesítés sem változtatott ezen, 9 tán térdet is hajtanak előtte. Örök heccelődés tárgyát képezte a patak — a falu közepén kacskaringózott szemtelenül, s nagyobb nyári esőzések idején komoly ijedelmek okozója volt. Aki ma végigmegy Mellétén, nem is sejti, hogy patak fölött jár, hatalmas betoncsövek szállítják a vizet. Hét éve fejezték be a csatornázást, hatmillió koronát ér. Tágas és világos az új üzlet s a mellette levő vendéglő. A bolt megszámlálhatatlan költözés után, nedves raktárhelyiségek egész sorát megjárva kapta új otthonát három éve. Elnézem a volt iskolaépületet, s gondolkodom. Alig néhány éve tatarozták, szinte teljesen újként hat a dombon. Igaz, egyelőre még kihasználatlanul, az iskolák összevonása innen is elszippantotta a gyerekeket. Nézem az épületet... A mi generációnk, s még utánunk egynéhány itt futkározott a tágas udvaron. Egy tanító keze alatt mind az öt osztály. A bábeli zavarban talán csak maga a tanító ismerte ki magát. Nem csoda: volt, aki még csak az A betűt Ki a mezőre, amíg tart a jő idő (Gyökeres György felvételei) A legfiatalabb generáció
