Új Szó - Vasárnap, 1978. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-30 / 31. szám
ozsnn Mi t is tanult meg Todor Todorov? 1978. [I. 30. Orenburgtől Alekszandrov Gajig 554 kilométer — ez a Szövetség gázvezeték építésén a bolgárok birodalma. Persze nem „egyeduralkodók“ itt. Három éve vállvetve dolgoznak a szovjet szakemberekkel, akik a vezeték lefektetése mellett az öt kompresszorállomás építésén is vállalták a munka jelentős hányadát. Szotir Szotirov, ezen az I. szakaszon jelenleg dolgozó több mint ezer bolgár szakvezetője, sorolja, hogy mi mindent építettek fel: — Elsősorban, fő- lea a területi székhelyen, számos lakóházat, munkásszállót, iskolát, kommunális és szociális létesítményeket. DolQOZunk a kompresszorállomásokon, üzemek fejlesztésén stb. is. Igyekszünk, talán nagy szó, de amolyan nemzeti büszkeség is sarkall bennünket annak bizonyítására, hogy nem vagyunk rosszabbak a többieknél... S bolgár barátaink eredményei, de a szovjet szakemberek elismerő szavai is jelzik — a bizonyítás sikerült. Persze még nem beszélhetünk csak múlt időben, hiszen tennivaló — jóllehet az építő-szerelő munka nagy részét elvégezték már — akad még bőven. Például a gázfeldolgozó hatalmas vegyiműtől néhány kilométernyire, az — Itt sajátította el ilyen kitűnően az orosz nyelvet? — érdeklődöm. — Itt is, meg nem is. Tudniillik nem itt, a gázvezeték építésénél, de itt. a Szovjetunióban. Ennek azonban hosz- szabb a története... Munkaidő után, este, szállodai szófiámban hárman ülünk az asztalnál. Todorov elvtárs a feleségét is elhozta. Orosz asszony. — Itt házasodtak össze? — kérdem annak ismeretében, hogy a távvezeték építése során eddig több mint 300 vegyes nemzetiségű házasságot kötöttek, s ebből eddig — mert bizonyára lesz még folytatás — 107-et a bolgár szakaszon. A válasz ismét sejtelmes: — Itt is, meg nem is... Lassan pereg a szó Todor Todorov ajkáról: — Hogy miért beszélek oly jól oroszul? Ez már régebbi história. Több mint két évtizede annak, hogy a Szovjetunióba, egy Komszomol-építkezésre jelentkeztem dolgozni, mégpedig a Kazahsztán határán fekvő Magnyito- gorszkba. Ott is maradtam egészen 1968-ig. S hogy felfedjem a második „rejtélyt“ is — ott ismertem meg a velem együtt dolgozó asszonykámat. Szovjetek és bolgárok közösen építették fel a legnagyobb, tizenegy gépegységből álló orenburgi fő kompresszorállomást. Felvételünkön a gépcsarnokok egy részének hátsó frontja egész nyomvonal legnagyobb kompresszorállomása befejezésén. Lázasan dolgoztak itt június második felében. Nem csoda, mert az orenburgi fő kompresszorállomásnak nevezett létesítménynek kulcsszerepe lesz az előírt 75 atmoszféra nyomás biztosításában. A többi huszonegy állomástól eltérően ennek nem hét, hanem tizenegy, egyenként tízezer kw teljesítményű gépcsoportja van. A nagy, kék színű játékkockákra emlékeztető gépcsarnokok glédában állnak előttünk. A csúcsparamétereket elérő technológiai berendezésük fő kivitelezője — amerikai szabadalom alapján — a nyugatnémet AEG-Kanis cég, míg magukat a gépcsarnokokat a finnek szállították. — Szeretnénk, ha júliusban már teljesen elkészülne ez a nyomásnövelö állomás, beleértve a beszabályozást, az üzemeltetési próbákat — mondja a bolgár építésvezető. S az egyik gépcsarnokban elhangzott szavára határozottan rábólint a Szmirnop-brigád ügyes kezű szerelője, a huszonöt éves moszkvai fiú, Ny. Ny. Kudrjancev: — Így lesz ... Kint, az egyelőre még rendezetlen terepen a bolgár dolgozók szigetelik a csőrendszert, anyagot, alkatrészeket mozgatnak, s nagy a sürgés-forgás a hűtőtornyoknál, valamint a földgázból mélyhűtéssel értékes héliumot kivonó üzemnél is. Piros védősisakkal egy zömök alkatú. középkorú ember toppan elénk. Todor Todorov, a fő kompresszorállomás egyik 46 tagú bolgár szerelőbrigádjának a vezetője. Folyékonyan, hibátlan orosz nyelven válaszolja meg a záporozó kérdéseket. Összeházasodtunk, azután jött az első, majd a második gyerek. Jómagam nemcsak dolgoztam, hanem tanultam is. Karagandában végeztem el a technikumot. Azután visszatértem hazámba, otthon folytattam a munkát. — Hogyan jutott el ismét ide? — Pártom felhívására jöttem el újra ide, építeni ezt a távvezetéket. Családostól... — Nehéz itt a munka? — Van úgy, bizony. Ez év januárjában például a kompresszorállomás acélvázának szerelésén harmincfokos hidegben, erős szélben dolgoztunk. Körös-körül szüntelenül égtek a kis tüzek, hogy kicsit megmelegítsük meg- gémberedett ujjainkat. S én csodáltam az embereimet. Volt olyan köztük, aki a konstrukció tetején, kétemeletnyi magasságban, egy alig tizenkét centiméteres traverzen úgy mozgott ebben a zord időben, mintha az anyaföldön állna. Megbabonázva nézem — ez valóban rátermettség, mondhatnám úgy is — ehhez nem elég a rutin, tehetség is kell. Ilyen emberekre, ilyen szerelőkre büszke vagyok. Persze, kevés akad az effajtából, de a többiek is megtették a magukét. Erejük teljéből igyekeztek és szorgalommal fokozatosan ők is szerelőkké váltak. — Sok mindent tehát menet közben sajátítottak el? — Természetesen. A munkaverseny is sokat segített ebben. Megint csak egy két példát erre. Az állomás konstrukciójának összeszerelésére a norma hét napot irányzott elő. Mi az első konstrukciót csak húsz nap alatt tudtuk összeszerelni. Mit tegyünk, nehogy a továbbiakban is szégyent valljunk? Az Orenburg melletti hatalmas gázfeldolgozó üzem főbejárata Sokat törtük ezen a fejünket és szovjet barátaink segítségével lassan rájöttünk azokra a fogásokra, munkamenetekre, amelyek jelentősen növelték munkánk termelékenységét. Gyűltek a tapasztalatok, Tépést szaporítottunk és az ötödik acélváztól kezdve már nem hét, hanem három nap alatt végezték el a munkát ugyanazok az emberek, akiknek azelőtt ehhez húsz napra volt szükségük. Vagy vegyük a tetőszerkezet szerelését. Ez a munka kezdetben 8—9 napig tartott. Azután jobbak, gyorsabbak lettünk. De egy szép napon a finn szerelők azt mondták nekem, hogy az NDK dolgozói ugyanezzel a feladattal három nap alatt birkóznak meg. Több sem kellett nekünk. Elhatároztuk, hogy túlteszünk rajtuk. S ez sikerült is. A végén már két nap alatt szereltük össze a tetőszerkezetet . .. Szóval nem volt és ma sem könnyű itt a munka, bár a nehezén már túlvannak. Itt is érvényes az, ami — ugyan egészen más formában, de a lényeget illetően emlékeztet arra — harminc évvel ezelőtt nálunk az ifjúsági építkezéseket jellemezte: ebben a folyamatban az emberek is fejlődnek, nőnek, erősebbekké, versenyképesebbekké válnak. — Hát igen. En itt a Szovjetunióban nemcsak a nyelvet tanultam meg, hanem azt is, hogy még jobban becsüljem testvéri barátságunkat a szovjet emberekkel. S még valamit. Visz- sza nem hőkölni a nagy feladatok elöl, nem félni a munkától, és mégha a szemed meg is rebben neheze láttán — mindig és mindenütt helytállni. Todor Todorov életének ez az egvik nagy és értékes tapasztalata. S úgy éreztem, úgy láttam, hogy vele együtt ezt vallja a gyakorlatban sok száz társa is. GÄLY ivAn KÖVETKEZIK: Így dolgoznak, így élnek A bolgár építők szigetelik a csőrendszert (Jaroslav Winter, Mladá fronta felvételei) fflSOWlEffl KáBPáTDKlG
