Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-25 / 26. szám

dmatlannak tetszett. simává vált, akár a lület. Mintha üvegből, akból Jött volna létre fák, a bokrok, a cö- ,per indája, a vízből ik... k. a partra. •éli iglice mögül élő­mét. Bernát kiürítette it. Sebesné a halott t: lefosztotta ruhájá- épdeste a testébe I - ,et, faágakat. Vizet •nából. Gyökérkefével Ját, megtisztogatta a ezek után tépte le érnaruháját. Lemosta tartalmából felöltöz ak az anyafolyőn, a , — a távolban ger­le a harangok, dél »mát másodszor Is a • ellentétben más ha- 'ennek az egyénnek .aszinű volt az arcbö- csöppent volna közé­fiú lélegzete: a vízi yhez Sebesnere ha­uet. A széles vállak. rek. Még a körömhá­lőve az ujjhegyekre, mek. -És a haragos szőrös álll... Aha­myitotta a szemét, itete Bernátra szege- y pillanat töredéke ' ls a csatornából ki megkapaszko- széiébe és lelült. i vállára tette a ke­— mondta, hanyatlott a gőzölgő rosszallóan hallga­tóié hajolva fogtaa :. A hányások szüne j kiabált. ésőbb is megeskü- ev a hullát maga Se- Sarra, hogy felüljön. télen valaki bezárta 5 ő kiment a telepő­re, a csonka harang­it vetett keresztet, ita: , valamennyi libája iesszebbre merészke- usz-pókuszaival. ikora vizet árasztott >, hogy gatyakötésig kor szélvihart, őszi etes esőt csinált. A ilő állatokat meg annyi irányba sza- letekig tartott, míg ek. igis akkor kezdődött, tról a másikra meg- iíszleteit, íz anyafolyót: köze- látott szigetcsoport li erdők északi ré- léll részét diőfa-fil- atta. Az erdők nyű­idig megtelt vadak­Duja vizű mellékfo- A keszegtanyák he- )k hemzsegtek. A to- neg angolnák teke- ílhatatlanul. i tetejére állt. összekeveredtek, a de még a pajták és egváltoztatták a hé­tig tartott, mígúgy- tak az ott élők. is más szomszédai Dmszédokkal áldotta 3lepülés valamennyi ihatodik században állt mord hallgatás- llette szunnyadón a Bgyetlen terén a Va­endővel korábban lapi járásra lévő he- k az alapozásához övét, a két szintjé- i faépület volt. Ti- :obával, táncterem- iszinóval... hogy a legtöbb he- gott. Vajas Márton kedett. Földjei vol- :sordái a legelőkön, szét is ő vásárolta A környéken levő boltok, kiméré­sek lassanként mind bezártak, csupán a Vajas-féle vendéglő tűrte a kor sze­szélyeit. Jöhetett tűzvész, árvíz, ínség: az épület semmit sem vesztett fényé­ből, semmi sem akadályozta létét. A változások másnapján megjelent Szitár Pál. A szokása szerint a sarokasztalhoz telepedett, és szótlanul ivott. Ha ki­ürült a kancsója, a kocsmáros sietve megtöltötte. Uzsonnára szalonnát, ke­nyeret hozott vájoló kosárban. Estére a kocsma megtelt kíváncsis­kodókkal. Kilenc óra előtt, mintha csak ve­zényszóra történt volna, elcsendesült a nagy terem. Csönd volt, pisszenés sem hallat­szott, amikor betoppant Sebesné. A pulthoz siklott: egy pohár bort öntött magának, s felhajtotta. — Szépen összejöttetek... — lé­pett a legközelebb álló emberhez. Az­tán végighordozta tekintetét a teljes társaságon. Nézte... Nézte őket. Élete folyamán hányszor találkozott ezzel a falkával. Hányszor látta őket részegségükben, hányszor harácsolni, zabálni, üvöltözni, menekülni, hazu- dozni, és hányszor ész nélkül tőrni- zúzni. Kedvező időben szaporodók, kedve­zőtlenben elhullók... Ott állt még mindig előttük. És hányszor volt, hogy érte jöttek: ide egy porontyot segíteni a világra, oda egy haldoklóhoz... Ide gyógyfü- vet, egy másik viskóba meg barkát, mert vihar van készülőben. És hányszor kellett esőt csinálnia. És hányszor elcsendesítenie a vihart. Hányszor kellett olcsó hacacáréra ve­temednie, mert az egyszerű szónak ezek sosem hittek. Azok az átkozott rongyok, amelye­ket évtizedekig magán hordott, hogy feltűnőnek láthasson. A ragacsos és bűzlő kotyvalékok, amiket éjjel ro- tyogtatott. Az égvilágon semmi közük sem volt ahhoz, amit csinált, vagy csinálnia kellett. Éjszaka, amikor az őrök elpihen­tek, vizet eresztett a földekre., mert tudta, hogy az iszap serkenti a ter­mést. És azok a nyavalyás tréfák a csordával, a vízbefúlttal... Hát min­den együgyű dolgot magyarázzon az ember? ... Mindent az égvilágon? ... És azok a kitartó havazások, az esők, a szelek... Ha most megmondaná, hogy az egésznez semmi köze sem volt: leköpdösnék, hajánál fogva rán- cigálnák, de az is meglehet, hogy a sQós-tói bitón végezné, vagy menten agyontaposnák. Csak a ruháját kelle­ne megoldania, csak a csuklyája pánt­ját leszakítania. Legyintett. A pulthoz lépett: színültig töltött egy serleget. Pénzt tett Vajas Márton elé. Lassan, ahogyan a halálraítélt bo­torkál az akasztófa alá, elindult ki­felé. Tudta: alig lép ki árteremből, Szitár Pál is eltűnik, és az 'elkövetkező haj­nalon már a szemközti szigetek egyi­kén láthatják őt. Szitárről újabb regéket költenek majd, és talán százötven év múlva is mesébe foglalják nevét. És ő ... Ű már nem tér vissza élve erre a földszegélyre. így kénytelenek lesz­nek róla is regéket költeni. A fiú, gondolta, még kora reggel visszamegy a szüleihez, és attól kezd­ve — talán évtizedekig — senki sem lépi át portájának küszöbét. A házi­állatok 'eleinte rlogni, riadozni, sipo- rogni, lázadni fognak, aztán elpusz- & tulnak. Elporladnak az évek folya­mán. Az udvart, a kertet, a szántó­kat, de a ház belsejét is fölveri a gaz. A szél, az eső bedönti majd a kerítést, a kaput, romhalmazzá teszi a házat. A folyóparton járt már. Megfor­dult, de senkit sem látott közeledni. Meglékelte a ladikját, a szapolőt be­hajította az áradatba. Aztán, mint akinek sem elöl, sem hátul nincsen gondja, elindult. A rideg csöndkígyók még mindig ott «sustorogtak a teremben. Körüljár­ták a kancsókat, a poharakat, az asz­talokat, székeket, elnyúltak a falak mentén. Az emberek még mindig tétován áll­tak. A padló nyikkanással sem jelez­te jelenlétét. Csupán a csupasz fala­kon Jelent meg Sebesné óriás-arca, és egyre nőtt, nagyobbodott, egyre töké­letesedett, lassanként betöltötte a ter­met. Betöltött minden egyes zugot, és mindenhová beleivódott. Megviselt minden egyes szövetet, hogy ne távo­lodhasson el addig, míg ember az em­ber, és fizimiskájáról annak neve­zik... Vlagyimir Ligyin Annak idején Anna Mihajlovna megfogadta, hogy ha fia épségben hazatér a háborúból, a szülészet mellett, ahol orvosnőként dolgozott, elültet egy fácskát. A fia hazajött a háborúból, és.Anna Mihajlovna el­ültette a fácskát, egy kis nyírfát, Oroszország szépsé­gének és békéjének szimbólumát. Alekszandr Rogov, a fia tüstént hozzálátott, hogy behozza a háborúban elvesztegetett időt, néhány év alatt elvégezte az orvostudományi egyetemet, s ugyan­ott, a járási központban kapott állást, ahol anyja évek hosszú során dolgozott. Előbb fiatal orvos volt, aztán tapasztalt orvos, majd idősebb orvos, és itt lett érde­mes orvos is. Anyja már rég nem élt, de az asszonyok az ő példáját követve, szintén megfogadták, hogy ha minden jól végződik, fiuk vagy lányuk tiszteletére nyírfát ültetnek. így aztán a szülészet mellett las­sanként kis liget keletkezett, amelynek kissé szokat­lan, de nagyon mély értelmű nevet adtak: Anyák li­gete. Később, amikor felépült az új szülészet, a liget a Győzelem parkja nevet kapta, s a fák nagy részét, főként a nyírfákat anyai kezek ültették. Több mint harminc év telt el a háború óta, és Alekszandr Alekszandrovics Rogov érdemes orvos már régen apa, később nagyapa, szabad idejében kis uno­káit sétáltatta kézen fogva a Győzelem parkjában. Az unokái azonban semmit sem tudtak arról, hogy a park az Anyák ligetéből lett, s az ő anyjuk is annak Idején, amikor ők — Tánya és Szása — a sors akaratából ikrekként megszülettek, két fácskát ültetett el. A kis facsemeték időközben nagy fákká nőttek, fe­kete foltos törzsük ezüstösen csillogott, s egyeseken madáretetők voltak, amelyekben nemcsak a fekete se­regélyek, hanem a verebek Is menedéket találtak, a mohón élni vágyó verebek, amelyek arra intenek, hogy az embernek is szomjúhoznia kell az életet, de sohasem feledkezzen meg arról, mennyire fontos az összetartás és a hű barátság. Néhány évvel a háború befejezése után anyja meg­halt, és ha Alekszandr Alekszandrovics Rogovnak egy- egy szabad órája akadt, elsétált a ligetbe, és üldögélt egy kicsit az anyja ültette nyírfa tövében, a pádon. Szeretett megpihenni a nyírfa alatt, amelyet anyja an­nak emlékére ültetett, hogy fia hazatért a háborúból, becsületesen harcolt, s bár kétszer is megsebesült, mégis derekasan helytállt, és hazajött. Ma már senki sem tudja, milyen fácskát ültetett el annak idején Anna Mihajlovna Rogova, aki annyi új­szülöttet segített a világra, hogy túlzás nélkül állít­hatjuk, a járási központ mai lakosainak jó egyharma- dát tartotta a karjában. A járási központ közben vá­ros lett, gyufagyárat és szögeket gyártó üzemet is építettek itt. Alekszandr Alekszandrovics most is a park felé vet­te útját, hogy a tél beállta előtti csendben üldögéljen egy kicsit a pádon, amikor a néptelen ligetben csak a kis cinegék és a verebek röpködnek a lombjukat vesztett ágak között, s csupán a nyírfák tetején ma­radt meg imitt-amott néhány rozsdabarna levélke. Maga is furcsának találta, hogy egy órácskára sza­baddá tudta tenni magát a városi kórház elfoglalt főorvosa, aki után a viziteken az orvosok és az ápoló­nők sleppje vonul, s a betegek titokban reményked­ve, de ugyanakkor félve lesik, hogy miután megvizs­gálta és meghallgatta őket, nem ráncolja-e a homlo­kát, elrejtve előlük árulkodó tekintetét... A park felé vezető úton sokan megismerték a kis­sé nehézkesen mozgó öreg szemüveges orvost, akinek svájci sapkája alól halántékán őszi fürtök kandikáltak ki, tiszteletteljesen köszöntötték, ő is viszonozta kö­szönésüket, gyakran azt sem tudva, ki üdvözölte őt, nyilván valaki, akit kezelt valamikor. Alekszandr Alekszandrovics már távolról fejbicen- téssel üdvözölte a fát, amit anyja saját kezével ülte­tett, jól ismerte őt, s úgy tűnt, hogy a nyírfa is ismeri az orvost, ágaival integetett neki, amikor jött felé, és biztosan a vállára hullat egy-egy sárguló levelet, amíg egy fél órára a padra telepszik, s emlékezik ar­ra, ami már rég tovatűnt, de egykor mégis megtör­tént. Mikor megérkezett, a nyírfa már csaknem csupasz ágaival üdvözlésként intett neki. Agai között látható volt a savószínű égbolt, amelyen fehér felhők vonul­tak lassan tova. A pádon, ahol üldögélni szokott, most sápadt, por­celánarcú kisfiú ült. Egy kicsit hasonlított arra a ka­maszra, akit Nyesztyerov olyan élethűen örökített meg a festményén. Alekszandrovics kissé elégedetlenül nyugtázta, hogy a pádon valaki ül, mégis leült mellé, a fiúra sandított, aki valahová a magasba nézett. Alekszandr Alekszandrovics a kisfiú tekintetűt követ­ve, a fa ágán egy gyönyörű madarat pillantott meg, a városi parkban ritkán látott sárgarigót. Alekszandr Alekszandrovics egy percig hallgatagon ült, aztán megkérdezte a fiút: — Tudod-e, fiacskám, milyen madár ez? — Sárgarigó — válaszolta magabiztosan a fiú. — Te ifjú természetbarát vagy, nemde? — Igen, és ebben a parkban végzünk megfigyelé­seket. Maga szintén azért jött ide, hogy megfigyeljen valamit? Én ismerem magát. Maga orvos. Anyukámat gyógyította. Egyszer találkoztunk, és anyuka azt mond­ta: Ez jó orvos, meggyógyított engem. Az orvos bácsi pedig észre sem vette őt. — Minden lehetséges — mentegetőzött Alekszandr Alekszandrovics —, gyakran megesik velem, hogy nem tudom, kivel köszöntöttük egymást. Nem a madarak megfigyelése végett járok ide, nem vagyok ifjú termé­szetbarát, mint te, hanem a nyírfák beszélgetését hallgattom. — A nyírfák beszélgetését? Milyen beszélgetést? — kérdezte a kisfiú. Nem Is csodálkozott nagyon, nyil­ván megszokta már, hogy a természet olykor felfed valamilyen érdekes titkot. — Gyönyörű, meghitt beszélgetést... ők mindenre emlékeznek, és mindent elmondanak. Mit gondolsz, hány éves ez a fa, amely alatt ülünk? A kisfiú felnézett a fa tetején maradt rozsdabarna levelekre: — Ügy harminc. — Ügyes ifjú természetbarát vágy, fiacskám — di­csérte meg a fiút Alekszandr Alekszandrovics. — Majdnem pontosan meghatároztad ennek a nyírfának a korát. Gyere el máskor is meghallgatni őt. Elmeséli neked, hogy édesanyám ültette annak emlékére, hogy hazajöttem a háborúból, s aztán ezt a szép példát kö­vetve az anyák gyermekeik tiszteletére fácskákat ül­tettek. Meglehet, hogy anyukád is annak idején be­ültetett egy fácskát. Kérdezd csak meg tőle, s ha nem, akikor bizonyára tudja, hogy azelőtt ezt a helyet Anyák ligetének nevezték. A nyírfák pedig egymás kö­zött arról beszélgetnek, hogy szülőföldünket lángba borították, de nem égett meg. Ez a föld, hazánk földje örök, büszke, leigázhatatlan! Hogy hívnak, fiacskám? A kamaszt azonban nem Bertalannak hívták, mint Nyesztorov képén, hanem Misa Beresztovnak. — Büszke föld a hazánk, Misa Beresztov — ismétel­te meg Alekszandr Alekszandrovics. — És becsületére válik minden, ami kisarjad belőle, öreg orvos vagyok, nekem elhiheted. — Hiszem — mondta Misa Beresztov. A sárgarigó hirtelen felröppent, röptében megállt az egyik etető deszkáján, felcsippentett nyilván egy berkenyebogyót, mondott valamit a természetbarátok­nak, és tovaröppent. Alekszandr Alekszandrovics meg­kérdezte: — Hallod, mit mondott a sárgarigó? Azt mondta: merci. A sárgarigó ugyanis nagyon udvarias madár. — Most már nemsokára Afrikába költözik. — Te még ezt is tudod? — mondta elismerően Alekszandr Alekszandrovics. — Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk néha ezen a pádon? Hallgatnánk a ma­darakat, hogyan köszönik meg a gondoskodást, és meghallgatnánk a nyírfák beszélgetését. Megtanítlak arra, hogy megérted a nyelvüket. Szép, élő nyelv ez. Van két unokám. Tánya és Szása. Okos kislányok, de bármennyire is tanítgatom őket, hogy megértsék a nyírfák beszélgetését, csak ülnek, és lóbálják a lábu­kat. Különben remek kor az, amikor az ember a lá­bát lóbálja... Én is szívesen lóbálnám, de fájnak az ízületeim. A lerakódott sók. — Elmúlik — mondta meggyőződéssel Misa Beresz­tov. — Anyukának szintén fájt a lába... és tudja, hogyan gyógyította ki? Lefekvés előtt forró vízben áztatta, és a vízbe mustárt tett. — Én is megpróbálom — fogadta meg a jó taná­csot Alekszandr Alekszandrovics. — Látod, mennyi hasznos dolgot tanultam tőled. Még egy kicsit üldögéltek, aztán egyszer csak szél kerekedett, a nyírfa néhány levelet hullatott Alek­szandr Alekszandrovics vállára, és az idős orvos egyet közülük kabátja zsebébe csúsztatott, mint egy szót abból, amit a nyírfa utoljára mondott. — Tehát megegyeztünk. Alkalomadtán találkozunk itt a pádon — mondta Misa Beresztovnak. A fiú beleegyezően bólintott. ^ Ezen a pádon már régóta figyelgette a maradakat, az ifjú természetbarátok a sajátjuknak tartották, de miért ne fogadhatnák be körükbe az öreg orvost is, aki ráadásul érti a nyírfák nyelvét, és azt is tudja, miről beszélgetnek egymás között. OLEXO ANNA fordítása Z. Minácová felvétele Mi Dfíl RFC7n CFTIlFIf A NVÍRFAlf minUL dlullliil i mit h NTinmn

Next

/
Thumbnails
Contents