Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-11 / 24. szám

Nevel a lányom Kiskata már másfél éves. Megirigyelhető igyekezettel tityeg-totyog, csetlik-botlik a szobában. Fogja a hamu­tartót, s egy boldog hoppá! kíséretében csikkestül-ha- mustul a földre ejti; egy alkalmas pillanatban, édesany­ja nagy örömére, széttépi az egyik divatlapot; a tapé­tára rajzol, s nagy /é/-ket rikkantgatva örvendezik mű­vének; örömtől sugárzó arccal nyomja kezembe a tévékészülék kiszakított kapcsológombját; nagymama drága pulóverével a konyhában feltörli az imént kilöty- tyentett vizét, tanúbizonyságot adva szemfülességének, szorgalmának; frissen vasalt ingemet a fürdőszobába viszi és beáztatja a kakis meg pisis pelenkák közé; hintalovát az egyik ajtóhoz húzza erőlködve és a pattogó gyjál­któl megvadult játéklovacska ötször-hatszor is kí­sérletet tesz arra, hogy áttörjön az előtte álló akadá­lyon ... És Kiskatának reggeltől estig jár, be nem áll egy pillanatra sem a szája — magyaráz, rendelkezik: eze, ké, Iámmá, kika, szigi, kó, tettyék, aputyika, tyeja, aggyá... Nyiladozó értelmével napról napra egyre töb­bet befog a világból, s minél nagyobb részt birtokol már belőle, annál magabiztosabban mozog benne. Külön-külön megtanult s megismert mozdulatokat, fogalmakat és tárgyakat párosít egymáshoz; akarata van már, s elkép­zelései is erről-arról. Incselkedik velem, meghúzza a ha­jamat, bajuszomat és jajszavamra huncutul kacarászik; elbújik a nyitott ajtó mögé és onnan kutty!-ol velem; leveszi édesanyja lábáról a papucsot és kiviszi a folyo­sóra; ugrándozik, mint egy kiscsikó, fölmászik a heve- rőre, fotelra, asztalra, labdájával megcélozza a fllo- dendront, s ha netán célba talál, harsányan rikkantja, hogy gú! Figyelgetem őt, boldog magába feledkezését és önfeledt világra eszmélését. Rászolók, megdicsérem, megintem, magam is a gyermekkorba visszaszökkenve hancúrozok vele, megsértődöm: nevelem a lányomat. S közben ma­gamat is figyelgetem ebbéli igyekezetemben. A rádöb- benést pedig sosem kerülhetem el: Kiskata életének rövid tizennyolc hónapja alatt magam is igencsak meg­változtam, majdcsaknem a fölismerhetetlenségig. Fölfo­gásban, életszemléletben meg ilyenekben, persze. Meg­lehet, az az egykori fiatalember, aki voltam, gúnyos fintorral az ajkán, vagy közönyös vállrándítással nyug­tázná a mostani családapa egy-egy megnyilvánulását: ki hinné! Kiskata, míg buzgón és lelkiismeretesen fáradoz­tam s fáradozom a nevelésén, szinte észrevétlenül, ő maga is teljesen átnevelt, átformált engem. Hiába volt nékem elképzelésem, jó néhány, az ő vi­lágra jötte előtt is a gyermeknevelésről. Hiába voltak szigorú és tudományos alapokra épülő szép elveim, épületes elgondolásaim a szülői következetességről, nyíltságról meg ilyesmikről. Szappanbuborékként puk­kant szét csaknem valamennyi. Kiskata pukkan­totta szét őket. Valahányszor, ha fölugrott egy-egy szépen hangzó tételt, eszmét, elméletet, nyomban mel­lénk is állt, szelíden dorgálva és okosítva minket: ezt és ezt kell most tennetek, így és így kell most nevel­netek engem. Hát nem értitek? Pedig pofon egyszerű az egész! Persze, mint utólag átlalában kiderült, mindig neki van igaza. Pofon egyszerű az egész! És... ... és így van ez rendjén. így marad, csak így marad­hat meg a világ. Nevelünk, nevelődünk. Taipintat Mogorva arcú óriás ül a sarokasztal fölé tornyosulva. Szájából rothadó szavak özöne árasztja fortyogva, bű­zösen a termet. Egyvégtében kötekedik, provokál, sérte­get. Mindenkit, kivétel nélkül — az egész világot utálja, megveti, megutálkoztatja ... Biztosan van. aki lapátszerű, durva tenyerétől fél vagy kötélnvi inaktól dagadó nvakától. másokat talán vérben forgó szemeinek zavaros parázslása rettent. Van. aki igyekszik nem venni tudomást róla; úgy védekezve — eredménvtelenül... Én elrettenve, hányingerbe bor­zadó viszolygással nézem, mint a rémfilmet, melyet nem tudok vagv nem akarok elhinni. Hol az undort keltő ellenszenvesség csúcsa? Ki ez a szörnv? Megnevezni sem lehet. Gnóm-óriás? Különös perverzitásban szenvedő, akinek mások megbotránkoztatása, ismeretlenek ocs- mánv és primitív gyalázása juttat csak némi örömet? Elégtételt? Zsarnok ül a sarokasztalnál. Rútságokkal ver bilincsbe, bénít meg mindannyiunkat... Elrévedve mindezen raita felejtem tekintetem. Dühödten. vergőd­ve szitkozódik, utálkozva köpköd felém, meg sem tudom mondani, minek neve-» Atkoződik. fenyeget, oofozást. felkoncolást, farba rúgásokat ígér nékem is — minden­kinek. „Miért tűrik, miért tűrjük mindezt?!“ — bukik fel bennem a kérdés riadtan... Nébányan megkísérlik csi- títani. mások — látom arcukon —, már rég lemondtak erről a próbálkozásról. S ő mindjobban belevadul. Ez már nem sértegetés, kö- tekedés. ocsmányságok áradata: több, rémisztőbb annál: toporzékolás, erjedt őrület. Földhöz vert poharának, bo­rosüvegének cserepeit nézve már csak azt várom, mikor vágja földhöz, ablaküvegbe vagv közénk asztalkáját is, amikor az ikrek — két szilaj termetű fiatalember — lépnek hozzá s gyakorlott, rutinos mozdulattal hónaljon ragadva kiviszik őt a helyiségből. Most látom csak: mindkét lába térdből biánvzik .. . „Farba rúgásokat ígérgetett..." — villan át agyamon s mosolyognék, de nem tudok, csak bámulok bénán- meredten utánuk. — Először jár itt — döccint belém valaki, megálla­pítva inkább, mint kérdőn. — Látom, mert úgy elké­pedt ... Mi már megszoktuk szegényt... Minden este lehozzák őt a fiai, kifizetik liter borát s ilyentájt visz- szaiönnek érte — magyarázza s elnézően mosolyog. Tapintatosan. GWENDOLYN BROOKS: A prédikátor tűnődése Magányos dolog lehet Istennek lenni. Egy urat őszintén senki sem szeret. Még a zengő Hozsannák, odaadó édes-lstenemek, fényes, eltökélt Vasárnapi tiszteletet sugárzó szemek ellenére sem. Képzeld el Jehovát ahogy végigvonul Fenséges mennyei termein miközben a Szolgalelkek színe elé özönlenek a sarkokból S fülébe harsogják az Ő üdvözítő érdemeit. Am, ki sétál Övele, ki merészeli karját Az Ür karjába fonni, kezét a vállára tenni, Fülét meghúzni, kinek jut eszébe, hogy Coca-Colát, sört Vegyen neki, politikáját elmarasztalja, Őt lehülyézze? Talán, ki tudja? Belefárad az örökös figyelésbe. Tekintetét soha nem emeli fel rólunk. Soha nem Néz velünk szemtől szembe. Lehet, egyszer, Megunja magányos tökélyét, senkit nem érintő kezét. VEGH ZSOLDOS PÉTER fordítása Mari Evans: Státus szimbólum * MARI EVANS verseiből a színes bőrű költők új nemzedé­kének hangja szól. Az Ohio ál­lambeli Toledóban született és ugyanott végezte el egyetemi tanulmányait. Volt zeneszerző, karmester és orgonista. Versei számos haladó folyóiratban, an­tológiákban megtalálhatók. GWENDOLYN BROOKS az első néger költő, aki 1950-ben megkapta a Pulitzer-díjat, ame­lyet minden évben a legjobb amerikai műnek ítélnek oda. 1917-ben Kansas államban szü­letett, Chicagóban járt egyetem­re, és jelenleg is ebben a város­ban ad elő irodalmat és költé­szetet. Négy verseskötete és egy kisregénye jelent meg. —zs— hát Megérkeztem én vagyok Az Clj Néger én vagyok Lincoln elnök Az I. világháború és Párizs a gyorsvonatok és távolsági járatok a fehéreknek fenntartott vízcsapok ülősztrájkok és rögtönzött gyűlések A Szövetségi csapatok Washingtoni békemenetek és az imatalálkozók eredménye . . . ma felfogadtak soraikba ez egy státusbeli poszt... papírjaimmal együtt kezembe adták az én Státusszimbólumomat a kulcsot a Fehérek . . . Lelakatolt... Budijától Zuzana Mináfiová felvétele 1378. VI. 11. o N C/3 14

Next

/
Thumbnails
Contents