Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-11 / 24. szám
A következő történet La Colo- rada majorban játszódott le, a junini körzet déli részén, 1928 márciusának utolsó napjaiban. Főhőse egy Baltasar Espinosa nevű orvostanhallgató. Egyelőre azt mondhatjuk el róla, hogy az általános Buenos Aires-i fiatalok közé sorolható, s talán csak végtelen szívélyessége figyelemre méltó, valamint a nyilvánosság előtt is nemegyszer bebizonyított szónoki tehetsége, mely többször elnyerte a Ramos Majía-i angol iskola tanárainak dicséretét. Nem szeretett azonban vitázni és inkább ellenlábasa véleményét részesítette előnyben, ahelyett, hogy a saját igazát védte volna. Habár az esélyek valószínűsége elbűvölte őt, jómaga gyönge játékos volt, mivel a győzelem nem nyújtott neki semmi örömet. Sok mindenre kiterjedő intelligenciája túlságosan csapongó volt; harminchárom éves korában még nem volt kezében a diploma, egy tantárgy miatt, amely történetesen a leginkább vonzotta. Édesapja, aki a kor többi úriemberéhez hasonlóan szabadgondol- kozású férfi volt, megismertette vele Herbert Spencer tanítását, de édesanyja egy alkalommal, mielőtt Montevideóba utazott, megkérte, hogy minden este lefekvés előtt mondja el a Miatyánkot és vessen keresztet. Azóta már több év.e annak, hogy nem tartja meg az ígéretet. Espinosából nem hiányzott az indulat; egyszer, inkább kényszerből, mint dühében, összeverekedett néhány osztálytársával, akik erőszakkal akarták rávenni, hogy részt vegyen egy egyetemi tüntetésen. Kényelmes természetének tudható be egy bizonyos beidegződött észjárás és az a számos kétes nézet, melyet vallott: a félelem, hpgy a világ más tájékain indiánoknak néznek bennünket, jobban foglalkoztatta, mint magának Argentínának a sorsa; csodálta Francia- országot, de lenézte a franciákat: az amerikaiakról nem volt valami nagy véleménnyel, azonban helyeselte, hogy több tízemeletes felhőkarcolóik vannak, olyanok, mint Buenos Airesben, s meggyőződése volt, nogy a síkságok gauChója jobban Üli meg a lovat, mint a hegyvidék- pásztora. Miikor unokatestvére, Daniel, meghívta, hogy töltse nála a nyári hónapokat kint La Co- loradóban, rögtön igent mondott — nem mintha kedvelte volna a vidéket, hanem inkább a vele született alkalmazkodásnak engedelmeskedett és azért is, mert köny- nyebb volt beleegyezni valamibe, mint okot találni ahhoz, hogy nemet mondhasson. A major főépülete egy nagyobb, kissé idejétmúlt épület volt. A gazdaságot egy Gutre nevű ember vezette, aki a közelben lakott. A Gutre családnak három tagja volt: az apa, hihetetlenül faragatlan fia s egy lány, aki valószínűleg nem a családfőtől származott. Valamennyien erősek, magasak és csontosak voltak, hajuk rőtes, arcvonásaik indián elődökről tanúskodtak. Csak nagyritkán beszéltek. Az apa felesége évekkel azelőtt meghalt. Espinosa a vidéken olyan dolgokat kezdett megtanulni, amelyekről addig nem tudott s nem is sejtette, hogy léteznek. Például meg-' tudta, hogy a településhez érve az ember csak lépésben vezeti a lovát és csupán különleges esetekben ül lóhátra a tanya lakója. Idővel már a hangjukról különböztette meg a madarakat. Néhány nap után Dánielnek Buenos Airesbe kellett utaznia valami marhavásárlási ügyben. A dolog legfeljebb egy hetet vehetett igénybe. Espinosa, akit már untattak unokatestvére szerelmi kalandjainak történetei és Daniel fáradhatatlan érdeklődése a pillanatnyi férfidivat részletei iránt, jobbnak látta, ha a majorban marad tankönyvei társaságában. A forróság kibírhatatlan volt és az éjszakák sem hoztak megkönnyebbülést. Egy reggel azonban mennydörgésre ébredt. Kint az udvaron a szél nekidőlt a fenyőfáknak. Az eső első kövér cseppjeinek kopogását hallgatva Espinosa hálát adott az istennek. Egyszerre a levegő is lehűlt. Aznap délután a Salado kiöntött medréből. Másnap, mikor a főépület erkélyéről az elárasztott földeket nézte, arra gondolt, hogy az a vérszegény metafora, amely a pampát a tengerhez hasonlítja, nem is any- nyira hamis, legalábbis aznap reggel nem volt az, noha W. H. Hudson megjegyezte valahol, hogy a tenger szélesebbnek tűnik, mivel a hajó fedélzetéről vizsgáljuk, nem pedig lóhátról vagy az emberi szem magasságának megfelelő szintről. Az eső nem állt el. A Gutre család, melyet Espinosa, a városlakó is segített avagy hátráltatott, megmentette a jószág nagy részét, de néhány állat elpusztult. Négy országút vezetett La Coloradóba, s valamennyi víz alatt volt. A harmincadik napon a Gutre-házat beöm- lés fenyegette és Espinosa rendelkezésükre bocsátott egy szobát a szerszámkamra mellett a ház végében. Ez az esemény közelebb hozta őket egymáshoz; együtt ettek a tágas ebédlőben. A beszélgetés velük igém keservesnek bizonyult. Ök, akik mindent tudtak a vidék életéről, alig voltak képesek valamit elmagyarázni. Egy este Espinosa megkérdezte tőlük, hogy emlékeznek-e még az emberek az indián támadásokra, mikor még a határőrparancsnokság Junínban székelt. Azt válaszolták, hogy igen, azonban ugyanezt felelték volna akkor is, ha netalán I. Károly le- fejeztetéséről kérdezik őket. Espinosa emlékezett apja egyik megjegyzésére, mely szerint a környéken előforduló magas kort megélt emberek életének titka a rossz emlékezőtehetség vagy a dátumokról alkotott ködös elképzelések. Nem egy gauchónak fogalma sincs arról, melyik évben született vagy mi volt a keresztneve annak az embernek, aki nemzette őt. Az egész házban szemlátomást nem volt más olvasnivaló, mint néhány évfolyamnyi Gazdasági Képesújság, egy állatorvosi kézikönyv, egy uruguayi eposznak, a Taburénak pompás kiadása, a Te- nyészmarhák története Argentínában című könyv, egy halom erotikus és detektívtörténet meg egy nemrég megjelent regény a Don Segundo Sombra. Espinosa, hogy valamiképp átlendítse magát a kikerülhetetlen vacsora utáni holtponton felolvasott néhány fejezetet ebből a műből Gutreéknak, akik sem írni, sem olvasni nem tudtak. Balszerencséjére, a gazda valamikor marhahajcsár volt, és a főhős cselekedetei, aki szintén hajtó volt, nem keltették fel az érdeklődését. Az öreg elmagyarázta, hogy a munkájuk nem volt nehéz, a hajtők mellett mindig ott bandukoltak a málhás lovak, és ezek cipeltek mindent, amire szükségük volt, meg, hogy ha nincs hajtó, sose lát olyan távoleső helyeket, mint Laguna de Gómez vagy Bragadb, és nem jut tudomására az sem, milyen népes a Núnez család Cha- cabucóban. A konyhában a falon egy gitár lógott; a helyi napszámosok néha esténként körbeültek. JÓSÉ LUIS BORGES* Valamelyikük hangolni kezdte a húrokat, ám magára a játékra soha nem került sor. Azokat az estéket az ottaniak gitárparádénak könyvelték el. Espinosa szakállat növesztett, egyre gyakrabban időzött a tükör előtt és változó arcát figyelve arra gondolt, hogyan fogja otthon, Buenos Airesben untatni barátait a Saldo kiáradásának históriájával. Különös módon olyan városrészeket szeretett volna viszontlátni, amelyeket soha nem látogatott és a jövőben sem akart: a Cabrera utca sarkát, ahol egy postaláda volt elhelyezve, az egyik cement oroszlánt a Jujuy utcai kapubejáratnál, néhány épületsort a Plaza de Once-n, egy régi cserép- padlózatú csapszéket, melynek hollétét nem tudta felidézni emlékezetében. Ami testvéreit és apját illeti, Daniel már valószínűleg ér1 tesítette őket arról, hogy el van vágva a külvilágtól — etimolőgiai- lag ideillő kifejezéssel élve — az árvíz következtében. A házat kutatva, melyet még mindig körülzárt a folyékony pusztaság, Espinosa egy angol bibliára bukkant. A könyv végén levő üres oldalak némelyikén a Guthry-k — ez volt az eredeti nevük — kézírásos feljegyzéseit találta a családfáról. Invernessből származtak, az Újvilágba kétségkívül mint kétkezi munkások, a tizenkilencedik szá zad elején érkeztek, s később indiánokkal keveredtek. A krónika valahol az ezernyolcszázhetvenes évek táján megszakadt — akkor már képtelenek voltak tovább folytatni az írást. Néhány nemzedék után elfelejtettek angolul és a spanyol beszéd még akkor is nehézségeket okozott nekik, mikor több mint ötven évvel később Espinosa megismerte őket. Híján voltak minden vallásos elképzelésnek, azonban a tudatukban, gyöngén kivehető nyomként, továbbélt a kál- vinizmus megmerevedett fanatizmusa és a pampa indiánjainak babonái. A vaskos könyvet lapozgatva Szent Márk evangéliumának kezdetére bukkant. Fordítói tudását próbára téve, s talán azért, mert kíváncsi volt, hogy a Gutre-ék megértenek-e belőle valamit, Espinosa elhatározta, belekezd az esti étkezés után ennek a résznek a felolvasásába. Meglepte őt, hogy azok hárman figyelmesen hallgatták. Lehet, hogy a boifttón lévő arany- betűk különleges fontosságot kölcsönöztek a könyvnek. Még ott kering a vérükben, gondolta Espinosa, és eszébe ötlött, hogy ember- emlékezet óta az egyik generáció a másik után két történetet mesél újra és újra: az egyik arról az elveszett hajóról szól, amelyik a Földközi-tenger térségében keres egy mesés szigetet, a másik pedig egy isten története, akit keresztre feszítenek a Golgota hegyen. A példázatokhoz érve Espinosának eszébe jutottak a Ramos Mejía-i rétorikai órák és felállt. A család egy idő után már sietve fogyasztotta el sült húsból álló vacsoráját, hogy ne késleltesse a bibliafelolvasást. Egy kisbáránynak, a lány kedvencének, amelynek kék szalagot szokott kötni a nyakába, szöges- drót sértette fel a lábát. Azok hárman, hogy megállítsák a vérzést, pókhálót akartak a sebre tenni, de Espinosa egypár pirulával meggyógyította az állatot. A hála, mellyel e tettéért elhalmozták, meglepte őt. Eleinte nem bízott meg bennük s a magával hozott kétszáznegyven pesót egy könyv lapjai közé rejtette. Most, mikor a tulajdonos nem volt odahaza, Espinosa került előtérbe s félénk parancsait rögtön teljesítették. A Gutrek, mintha csak tehetetlen gyerekek volnának, őszinte ragaszkodással jártaik a nyomában, kísérgették egyik szobából a másikba, végig a folyosón, amely körbefutott a házon. Mik vásott nekik, észrevette, tokban elcsenik a kei amit ő az asztalon hagy délután kihallgatta szűk; szédüket, ahogy éppen ró tak néhány szót nagy ti Mikor végigolvasta Szí evangéliumát, tovább aka hogy a fennmaradó hári valamelyikébe kezdjen, azonban arra kérte őt, hl azt olvassa fel nekik, au befejezett, hogy jobban n Espinosa rádöbbent, hogi olyanok, mint a gyerekek az ismétlés nagyobb öröm mint a változatosság va) donság. Aznap éjszaka — s ebi semmi különös — Espii özönvízről álmodott; a tők kalapácscsattogása é fel, s arra gondolt, hog] mennydörgést hallotta, az eső, mely néhány na] hagyott, most újra zuho idő kellemetlenül hidegr A három Gutre közölte v a vihar megrongálta a mi ra fölött a tetőt, s hogy n mutatják neki, ha már dák a helyükön lesznel már nem volt a számuki különleges figyelmessége tottak iránta, szinte má: tették. Egyikük sem kedv vét, de az ő részére mim tettek egy apró csészévé ven teleszórták cukorral. Kedden újra kitört a v törtökön éjszaka halk k ébresztette fel Espinosá fekvés előtt mindig be Kiszállt az ágyból, ajtót a lányt pillantotta meg n A sötétben alig tudta k alakját, de léptei szerint volt s néhány perccel 1 ágyban megállapította, he a ház túlsó végéből eg szobájáig ruhátlanul jött lány nem ölelte meg, re küdt és egy árva szót mellette. Életében elősző] fival. Nem csókolta meg, hagyta a szobáját és Es végigfutott az agyán, hi nevét sem tudja. Valair ok miatt, melynek bon ban nem akart elmélyei tározta, hogy miután Buenos Airesba, nem szól a dologról. A következő nap úgy mint a többi, csupán al különbség, hogy az öreg szélgetni kezdett Espi megkérdezte tőié, hogy azért hagyta-e magát hogy evvel megmentse a bért. Espinosa, aki szat kodő volt, azonban felelő zett mindazért, amit hár felolvasott, ezt válaszol' — Igen, hogy megmer denkit a pokoltól. — Mi a pokol? — Egy hely a föld ala telkek égnek, egyre égr — És azok a római akik beverték a szögeke megmenekültek? — Igen — felelte Espi nek teológiai ismeretei r sen kuszák voltak. Amíg beszélgettek, s: attól tartott, hogy a ga kérdi tőle, mit csinált a a múlt éjjel. Ebéd után n hogy újra olvassa el n utolsó fejezetet. Aznap délután Espinos kottnál hosszabb ideig p ma könnyű volt, kitartó ütések és homályos élőé várták meg többször is. kor felkelt és kiment a ra. A víz apadt. Már nei káig, mondta hangosan g va. — Most már nem tart ismételte Gutre, akár a Mindhárman kijöttek 1 kőre térdelve kérték áll tán, csúfolni kezdték, le s a ház hátsó része felé A lány zokogott. Espino tette, mi vár rá az ajtón kor az kitárult előtte, e darabja nézett le a szc lahol felrikoltott egy mi gelice, gondolta. A kan hiányzott a tető; leszed rendákat, hogy keresztet sanak belőlük. * Mai argentin író. Almási József illusztrációja VÉGH ZSOLDOS PETER