Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-04 / 23. szám
ÚJ szú C an dide végeredményben jámbor lélek volt — nem úgy, mint te- remtöje, a tudós Dr. Ralph mester, alias Francois-Marie Arouet, alias a vitriolos pamflettektől piszkos kis uzsoraügyletekig és fejedelmek udvarlásától fejedelmi intrikákig semmitől vissza nem riadó Voltaire, aki korántsem volt gáncs nélküli lovag. Félelem nélküli annál inkább: 22 éves korára már sikerült szurkáló- dó pennájával kivívnia királya haragját és a száműzetést, majd, egy évvel később, a Bastille vendégszeretetét, ami mellesleg nem nagyon zavarhatta: a börtön kedélyes és zavartalan magányában irta első szomorújátékát, az Oedipe-ot. (Magyar nyelvre átülteté, s ezt érdemes megjegyezni, Pétzeli József, komáromi református lelkész.) Aztán — miután csinos kis kegydíjat préselt ki a ré- gensből és ezekkel az aranyakkal ho mályos és kétes üzleti ügyekbe és ügyecskékbe bonyolódott, sietősen belemart a mindenható Rohan hercegbe, s ismételten igénybe véve a Bastille vendégmarasztalását, még sietö- sebben — és nem egészen önként — Angliába vitorlázott. Jonathan Swift Angliájába, az óriások, liliputiak és jehuk Gulliverjének Angliájába — kellhetett-e ennél több és szikrázóbb ösztönzés egy amúgy is a kor szentsé- gesen magasztos uralkodó eszméjéből és eszményéből gúnyt űző fiatalembernek, aki még az ókori keresztényüldözések történelmi tényét is tagadta, egyszerűen azon a logikai alapon, hogy üldözni csak az egyház szokott, tehát ha valaki valakit is üldözött, az üldözők csakis a keresztények lehettek, és nem fordítva —. s aki — ezt ugyan már 50 esztendős korában tette — még a legliberáli- sabb, legszabadelvűbb francia polgár szemében is szent és sérthetetlen La Pucelle, a szűz Jeanne d’Arc emlékét sem átallotta meggyalázni. (La Pucelle d’Orléans — megmagyaritá ga- lántai gróf Fekete János.) Igaz, Angliában írta a legpatinásabb francia hőskölteményt, a Henriade-ot, s angliai élményeiből született az Alzire és a Zaire is, no meg még vagy két tucatnyi műve — magyar rigmusokba szedé, felváltva, hol Pétzeli József, hol a francia—török gróf, Fekete János, aki Kazinczy szerint „vallástalan volt, mint egy török és szabadszájú, mint egy francia“. Igen, a magyar felvilágosodás és a magyar irodalom rengeteget köszönhetett Voltaire-nek, s így talán már érthetők a fenti zárójelekben kihangsúlyozott nevek: a magyar felvilágosodás, Bessenyei György hősi kor szaka és mozgalma Voltaire nevével indult rohamra. Voltaire tolla, vagy talán pontosabban: a voltaire-i gondolatvilág — hatalom volt. Uralmát még azok is megszilárdították, akik támadták; elsősorban Rousseau követői, akik lilába hevülő vértolulásokig felháborodtak Voltaire fölényes, gőgös negáciőin, mindent eleve tagadásán, de mindenekelőtt azokon a könnyed, mérgezett hegyű nyilakon, amelyekkel Voltaire a — valljuk be — amúgy egyébként meglehetősen (Telekinek — a kor harcos és nekikeseredett ellentéteiben és „üde gorombaságaiban“ oly meghitt-boldogan böngészgető Szerb Antal szerint - „nem tetszett a hasonlat, és Bessenyei elveszti állását“.) Az ádáz csatározásoknak se vége, se hossza, ám Voltaire nimbusza el- homályosíthatatlan. Pétzeli, Sztáray s a Vezér immár szellemi testőrei mindMERT KERTÜNKET KELL MEGMŰVELNÜNK Voltaire halálának 200. évfordulójára kenetteljes s éppen ezért pompás célpontot nyújtó Rousseau-t úton-útfélen kipécézte és meglövöldözte. Csakhogy — mégiscsak Rousseau írta a Contrat social-t, 'a Társadalmi Szerződést, amely később a nagy francia forradalom bibliája lett, Gvadányi Falusi Nótáriusa tehát érthető felbuzdulással intheti fiát „Voltér, Lesszing“, s ha már lúd, legyen kövér: ráadásul „Russzó“ káros hatásától is. Nem igy viszont a mélységesen rousseu-ista gróf Teleki József, aki magát Bessenyei Györgyöt, a Vezért ingerli támadásra, és Bessenyei — Voltaire es a voltaire-i tanok védelmében - már üklel is: Ahol Nagyságod ugat, ott én is bőghetek. Ha Nagyságod szelindek, én bika lehetek. halálig kitartanak mellette, s kitart az ördögi „török—francia“ Fekete János gróf is, ak,i áradozó levelek tucatjaival és — csapnivaló, de annál lazább erkölcsű francia költemények seregével árasztja el Voltaire-t. mi után az dicstelenül és mindenesetre poggyásza tüzetes megmotozása árán távozik II. Frigyes udvarából (a motozók a király egyik kéziratát kutatják, s állítólag meg is lelik a fodros ingek alatt), hogy Ferney-ben megalakítsa tulajdon fejedelmi udvartartását. Fekete János történetéhez egyébként még az is hozzátartozik — ismét Szerb Antalt idézzük —, hogy „Voltaire lelkiismeretesen válaszolga- tott távoli hívének, a verseket átjaví- íotta és megdicsérte és újakat kért. Igaz, hogy Fekete a verseit mindig megtoldotta száz üveg tokaji borral.“ Különös idők, különös, bizarr kötésű és jellemű hősökkel. De a legbi- zarrabb ktéségkívül maga a kor volt. amelyben Voltaire élt, pezsdített es hatott, s talán éppen ebben rejlett Voltaire -— nem egészen a tulajdon erényéből származó — legerőteljesebb meghatározója: jól és csalhatatlan biztonsággal választotta meg koráj és környezetét, amelyben született. Az azonban már vitathatatlanul Voltaire erénye és érdeme, hogy tisztán és maradéktalanul meg tudta érteni kora szavát, s a hangok mélyén és méhében egy új kor eszméit és igazát. Candide végeredményben jámbor lélek volt, s mi — ősök és utódok — az elmúlt két évszázad során a tőle tanult epés áhítattal és keserű kacagással tettük alapvető kétkedésünk tárgyává azt a tételt, mely szerint ,.e világon, mely a lehetséges világok legjobbika, a dolgok nem lehetnek másmilyenek, mint amilyenek, mert minthogy a világon minden valamilyen célt szolgál, nyilvánvaló, hogy minden csak a legjobb célt szolgálja. Mindezek alapján, aki azt állítja, hogy minden jó, az sült bolondságokat beszél: azt kell mondani, hogy minden a legjobb.“ De mi — ősök és utódok —. akiknek az elmúlt két évszázad során minden okunk megvolt rá, hogy mélységesen eltűnődjünk Gottfried Wilhelm Leibniz praestabilizált harmóniáján, Candide segítségével jutottunk el a tagadásig is, mondván: „En uram, egyáltalán nem vagyok ezen a véleményen, sőt inkább úgy látom, hogy minden éppen eléggé rossz, hogy senki sincs tisztában az őt megillető hellyel és a rá váró jeladatokkal; senki sem tudja, mit csinál és mit kellene csinálnia, és hogy a vacsora idején kívül, amely eléggé kellemes, az emberek folyton a leggyalázatosabban veszekszenek: a janzenis- Iák a molinistákkal, a politikusok az az egyházzal, az írók az írókkal, az udvaroncok az udvaroncokkal, a tőkések a néppel, a jeleségek a férjekkel, a rokonok a rokonokkal, és ez a háború sohasem ér véget.“ Igen, tisztelet és becsület Zaire- nak, a Henriade-nak s mindannak a mintegy 70 kötetnyi műnek, amelyet voltaire-i életműként tartunk nyilván, mégis, amikor most Voltaire halálának kétszázadik évfordulójáról emlékezünk, voltaképpen Candide születésének kétszázhuszadik évfordulóját ünnepeljük, mert — ismételten ke- gyeietes hódolat a voltaire-i életműnek —, ránk huszadik századi utódokra, egy új világ építőire, Voltaire elsősorban és mindenekelőtt a Can- dide-ot hagyta örökül. S nem pusztán azt a kaján, ördögi tréfát, amellyel Voltaire kifigurázta és felfricskázta a leibnizi világképet, hanem a letisztult, felmagasztosult felismerést, a munkára és alkotásra buzdító, tiszta emberi erkölcs örök érvényű szavát és útmutatását, hogy mi, akik felástuk és bevetettük a világ kertjét, mi, akik nemcsak tulajdon javunkra ásunk és vetünk, hanem minden népek javára, megértessük végre minden néppel és tudatosítsuk a föld minden színű és nyelvű lakójában, de elsősorban önmagunkban, hogy nekünk közös dolgunk és munkánk vagyon e földön — mert kertünket kell megművelnünk. RÄCZ OLIVÉR 1978. VI. 4. 11 VIZEK TÖRVÉNYÉ (Beke György új könyvéről) Beke Györgynek, a kitűnő romániai magyar író-riporternek újabb könyve, a Vizek törvénye: „emberi portrék foglalata“, riportalanyai „a vizek törvénye szerint — szakadatlanul, néha kerülőket téve, de medrükbe mindig visszatérve törnek utat maguknak előre“. Beke György legnagyobb riportert érdeme a folytonosságteremtés. Az író szemmel tartja riportalanyainak sorsát, újra meg újra felkeresi őket. Az emberi sorsokról így mindig hite les képet fest,' s az életről is igazat mond. Olyan riporter ő, aki nemcsak faggat és jegyzetel, hanem beszélget és szórakozik, lát és figyel. Riportjai tehát nem receptek, elöregyártott sémák szerint készülnek. Beke György az élet valóságát a hétköznapok valóságában keresi-ku- tatja. „Néha a hétköznapok a légi? galmasabbak. Mindenképpen a leg fontosabbak. Belőlük áll össze az élet. Olyan az élet is, mint a hétköznapjai“ — olvashatjuk a kötet bevezető írásában. A brassói dolgozók a maguk gondjaival, problémáival és terveivel akár igazi regényhősök is lehetnének. A Sorbán Istvánok, Cseke Zoltánok egyszerű gyári munkások. Mégis menynyit tudnak az életről, nyelvükről, önmagukról! Gondolkodó emberek ők, akik az íróval együtt a valóságot kutatják, akik mindent vállalnak és mindennel szembenéznek, mert tiszták és becsületesek. Érdemes idézni Sorbán István szavaiból: „Az életben sokszor adódik úgy, hogy újra kell kezdeni. Végül annak lesz igaza, aki tud újrakezdeni.“ De tanulságos dolgokat mondanak a többiek is. Beke riportalanyai már rádöbbennek önmaguk valóságára. Ok már nem az élet kiszolgáltatottjai, hanem annak alakítói, formálói akarnak lenni. Építeni és épülni, teremteni és teremtődni szeretnének. Ezek az emberek szívósan ragaszkodnak szőkébb hazájukhoz. Mert büszkék anyanyelvűkre, szülőföldjükre. Benne és belőle akarnak kiteljesedni, emberré vál ni. Hasonlóan gondolkodnak a marosvásárhelyi, a Csíkszeredái meg a szep- siszentgyörgyi munkásnegyedek lakói is. Az emberi közeledés lehetőségeit, önmaguk megmaradásának törvényeit keresik, és meg is találják. Beke György írásaiban nemcsak a romániai magyarok sorsproblémáiról, hanem az általános emberi kérdésekről is olvashatunk. Az algériai munkahelyéről hazatért marosvásárhelvl doktor a következőket mondja az írónak: „Megfigyeltem, hogy akik jót tudnak franciául, egymás között mégis arabul beszélnek. Egyik arab barátom meg is magyarázta ezt. Nézze, doktor«úr, mondta, mi nem azért beszélünk arabul, mert nem tudunk franciául. De a nyelv nemcsak azért van, hogy megértessük egymást általa. A nyelv több ennél, benne él a lélek, az ember maga, a történelem, hogy is mondjam ...“ Az emberi ragaszkodás szép példája ez. Ragaszkodás a nyelvhez, az élethez — ragaszkodás önmagunkhoz. Van a kötetben néhány irodalom- történeti értékű írás is. Az író ezekben Szabédi Lászlónak, Szemlér Ferencnek, Apáczai Csere Jánosnak és Kős Károlynak állít emléket. Beke György itt is az emberséget, az egyetemességet példázza. Így lehetnek írásai mindnyájunké: romániai, magyarországi, csehszlovákiai — középeurópai embereké. (Dácia Könyvkiadó. CSÄKY karoly o Ui 05 'O k. > > c 'ö-J 4-’ © (A N 'O “D □ _> *N C/D
