Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-21 / 21. szám

Nincs rivaldafény, taps, csillogó ruhák, a cirkusz kü­lönleges, Irigyelt és sajátsá­gos világában is a hétköz­napi, szürke élet zajlik. Fő az ebéd a lakókocsikban, frissen mosott ruhákat len­get a szél, sürgő-forgó fel­nőtteket, hancúrozó gyere­keket lát a hatalmas sátor körül sorakozó lakókocsik előtt a kíváncsi szemlélődő. — A gyerekek már pici koruktól magukba szívják a cirkusz légkörét, szeretetét — mutat a futkározó srá­cokra Vitáris István, a bu­dapesti Varieté- és Cirkusz­vállalat legnagyobb utazó­cirkuszának, az Apollónak az igazgatója. — Legtöbbjük ezzel a szeretettel a hiva­tást is örökli szüleitől. Mintha hallotta volna az előbbi megjegyzést. Donnert János, az Apolló Cirkusz egyik legidősebb művésze, a lóidomítás magasiskolájának kiváló mestere, úgy folytat­ta a gondolatot: — A mi családunkban már száznál is több éves hagyomány a cir­kuszművészet. Apám jófor­mán a manézsban született — néz mosolyogva idős, bó­logatva helyeslő édesanyjá­ra. — Mint mondják, nagy­anyám alig fejezte be a fel­lépést, már sírt is a gyerek. A testvéreimmel együtt én is beleszülettem a cirkuszvi­lágba. Alig múltam tízéves, amikor először porondra ­léptem. Voltam akrobata, légtornász, de végül, mint apám és a nagyapám, én is a lóidomításnál kötöttem ki. — Fiatalkorunkban nem lehetett valaki csak artista, zsonglőr vagy légtornász, jó­formán mindenhez értenie kellett — szól közbe Kata­lin asszony, a felesége, aki rriag^ is hatéves kora óta a porond szerelmese. — Mon­dogatjuk is gyakran, hogy most lenne jó legalább újra harmincévesnek lenni. A Donnert házaspár már nyugdíjas, de a cirkusztól, az állatoktól való végleges elválásra még nem is gon­dolnak. — Megpróbáltam abba­hagyni, de nem ment — mosolyog Donnert János. — Nyugdíjba léptem, mégis mindennap bementem a te­lepre a lovainkhoz. Éppen úgy felügyeltem, hogy rend­ben van-e körülöttük min­den, mint azelőtt. Ezért dön­töttünk úgy, hogy vállaljuk továbbra is a világjárást, a fellépéseket. Ha lenne egy utódom a szakmában, akire nyugodt szívvel rábízhatnám a lovakat, akkor talán köny- nyebb lenne búcsút monda­ni. — De egyelőre nincs — veszi át a szót abbahagyva rövid időre az ebédkészítést a háziasszony. — A fiatalok inkább a mutatósabb számo­kat választják. Az állatido- mításhoz rengeteg türelem és szeretet kell. Mi nem me­hetünk szabadságra, üdülni, mert úgysem lennénk nyu­godtak. Számtalanszor nem­csak a férjem, hanem jóma­gam is ki-kinézek még éjjel is az istállóba, ha a legki­sebb neszt hallom. Sose gondoltam volna, hogy ez így lesz. Én 1955-ig láb­zsonglőrködtem és láblétrá­val dolgoztam. Szerettem a lovakat is, de féltem tőlük. Azt mondtam, ha egyszer szám közben valamelyik megbokrosodik, soha többé nem ülök nyeregbe. Ez is megtörtént egy délutáni elő­adáson, s este már ismét lo­vagoltam. A Donnert nevet a magas szintű lóidomítás tette is­mertté nemcsak Magyaror­szágon, hanem szakmai kö­rökben szerte a világon. Donnert Jánost munkája és művészete elismeréséül 1969- ben Jászai Mari-díjjal tün­tették ki. Vitáris igazgató azt Is el­árulta, hogy a Donnert csa­ládban újabb várományosa van e magas kitüntetésnek: már az újabb nemzedék kép­viselője, Donnerték időseb­bik fia, Károly. A Donnert gyerekek hűek maradtak a családi 'hagyományhoz, mindhárman — két fiú és egy lány — cirkuszművé­szek. — Károly tigriseket ido­mít, Gábor most fejezte be a budapesti artístaképző is­kolát, a lányunk pedig eb­ben az idényben Norvégiá­ban vendégszerepei — büsz­kélkedik a mama. — A lőidomítást egyikük sem leste el a szülőktől? — Mindkét fiam ért a lo­vakhoz, sőt helyettesíteni is tudnak a műsorbin, ha úgy adódik — válaszol a család­fő. — Gábor lovaszsonglőr, s Károly számából sem hiá­nyoznak a lovak. Nemhogy nem hiányoznak, hanem ritka produkciót mu­tat be velük Donnert Károly: a két lipicai mén lovasa ugyanis két tigris. — Szeretem a lovakat, de a tigrisekkel azért nem cse­rélném el őket — kapcsoló­dik be a beszélgetésbe a közben megérkezett Donnert Károly. — Szerintem a tig­gt A dombtetőről, a szövetkezeti telep irányából ereszkedek le a jobbára völgyben épült falu Lukanyénye (Ne- nince) főutcájára. A domboldalon ál­ló emeletes házak ablakán meg-meg- csillan egy hajnali eltévedt napsugár, de mire elérek a régi kastély épüle­tében székelő hnb-irodához, már meg­ered az eső. — Ilyenkor még a kutyát is kár ki­verni — mondja a titkár, Szamos Bé­la, amikor az ablakból megpillantja a fogorvos borjú nagyságú ebét. Csend és nyugalom van a faluban. Csak a posta előtt, a buszmegálló mellett zúg föl a betonkeverő: épül az új műve­lődési ház, nagy ott a sürgés-forgás. — A művelődési otthonon kívül ott kap helyet még a posta, és mi is oda költözünk — mondja Szamos elvtárs, és épp csak egy szusszanásnyi szüne­tet hagyva, folytatja: — Most készült el az új sportstadion, nemrég az üz­letközpont, bekerítettük a temetőt, portalanítottuk az új sorok utcáit... — Szívesen jönnek az emberek tár­sadalmi munkára?-— En elégedett vagyok az emberek aktivitásával. Az ő elgondolásuk, aka­ratuk, munkájuk hozott itt létre min­dent. Nem kell sokat könyörögni, hogy fogják meg a munka nehezebbik végét. Csak a fiatalokkal van egy kis baj. Bennük már nincs olyan munka- szeretet, áldozatkészség, mint apáik­ban. — Mi lehet ennek az oka? — Talán az, hogy nem törődünk ve­lük eléggé. Szégyen, nem szégyen, be­vallom, hogy én sem fordítok rájuk annyi figyelmet, amennyit megérde­melnének. Mentségemre talán csak az hozható fel, hogy a szomszédos Bátor- keszi is hozzánk tartozik, nagyon sok a munka, az építkezések irányítása is sok időt vesz igénybe. Csaknem húsz éve vagyok már itt, de azóta szinte összefolytak a napok. Amikor idejöt­tem, itt csak nagy sártenger volt és halomnyi megoldásra váró feladat. Óvodát, orvosi rendelőt kellett építe­ni. A kiöregedett urasági épületeket lebontani, vagy kijavítani és — ahogy lehetett — a köz javára fölhasználni. Mozit, könyvtárat rendeztünk be ben­nük. De csak megérjük azt is, hogy élkészül mindahány és több idő marad az emberközi kapcsolatokra. őszintén, megnyerőén beszél. Nem itt született, nem ez a föld nevelte, de érzem szavaiból, hogy szívén viseli a falu fejlődését, jövőjét, otthonának, ..szülőfalujának“ érzi Nyényét. — Bőven van még tennivaló — folytatja, miközben megkínál egy ci­garettával —, mert sokat követelnek az emberek. Es persze jogosan! A mű­velődési ház építésének befejezése után hozzáfogunk a szolgáltatóházhoz — egymillió hatszázezer koronánk van rá —, s mihamarább egy bölcsö­dét kell tető alá hozni, mert sok nő dolgozik a szövetkezetben, akik szü­lés után minél előbb szeretnének munkába állni. Ezerháromszáz lelket számlál a falunk. A munkabírók kö­zül a többség a mezőgazdaságban ta­lált megélhetésre. De reggelente meg­áll itt is sok munkásbusz, viszi az embereket Banská Bystricára az épít­kezésekre, meg Kürtösre, a LIAZ- ba ... Végigsétáltam a falun. Látom, jómó­dú község. Sok az új ház, építkeznek a fiatalok. — Bizony építkeznek. Mi egyébként is központi község vagyunk. Az úi negyedünkben vagy hatvan ház van. Berendezésük modern, gépkocsi min­den udvarban. Itt a férj, feleség meg­keres öt-hat ezer koronát havonta a szövetkezetben. A postán, ahol egyben a takarék pénztár is van, az itt dolgozó Vrsko Józseftől megtudom, hogy a falusiak tavaly 900 ezer koronát tettek be a betétkönyveikre. Kölcsönt kevesen igényelnek. Azt is elmondja, hogy mostanában már élnek is a megta­karított pénzzel, mert ki-kiveszik megtakarított koronáikat: utazásra, háztartási '“Cikkekre, erre, arra. — Azt azonban meg kell hagyni — foly­tatja a mondókáját Vrsko József —, hogy a környék falvai közül még mindig itt takarékoskodnak a legjob­ban az emberek. Ha már itt vagyok -— gondolom —, tudakozódom arról is, hogy mennyi újság jár a faluba. íme a lista: 0[ SZÚ — 108, HÉT — 19, NO — 33, Oj IFJÚSÁG — 3, SZABAD FÖLDMŰVES — 108. Azt hiszem, nem panaszkod­hat a kézbesítő, van dolga, míg ki­hordja a lapokat. Híves Ferenc 1978. V. 21. El Megpróbáltam abbahagyni, de nem ment... w. ■■ :/t7' HA ILKISZUl

Next

/
Thumbnails
Contents