Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-14 / 20. szám
* m FEKETELEVES A beszélgetés végén a könyvekről alkotóikra terelődik a szó. A könyvtárosnő kedves mosolya könnyen elringatná az embert, ám illúziókat keressen az, aki nem tud valóságot: a megnyerő felszín alatt tájékozatlanság kezd egyre láthatóbban fényesedni. Igen, a hazai magyar írók. Író- olvasó találkozók. Épp a minap hívtuk meg, de nem tudott eljönni. Igen, az a fiatalember, akinek csak egyetlen sportri-. port-könyve van. A csábmosoly mögött sziklaomlás készülődik: három verskötetet készül eltemetni, megnemírttá, semmissé bájolni a falusi könyvtár vezetője. Pedig ő felelős személy, s ezen túl még azt is tudja, mi dukál az írőféle embernek — hisz tavaly is éjfélig volt náluk É. V., aki olyan jól érezte magát körükben, hogy azonnal megígérte a következő látogatást. Igen, ő a szíve mélyén érzi, kihez hogyan és hány lépésről, nem ügy, mint a hnb- elnökük, akinek véleménye a dolgokról: „Hát mi hány gyűlésre elmegyünk oszt még csak egy kávét se kapunk.“ x A kávé századunk spanyol- viasza, entellektüel-fokmérője. Igaz, pár évszázada ismerős, iöleg a királyi udvarok és nemesi dínom-dánomok vendégeként. Akkoriban még feketelevesnek hívták, innen a mai használata is. Az író is szereti a feketelevest. A cseppfolyósat természetesen, amit csészében tesznek elébe, cukorral, vagy anélkül. A másféle, a sokkal keserűbb feketelevest is megkaphatja azonban úton-útfélen. Történetesen egy szövetkezet évzáró taggyűlésén, ahol az elnök emelkedik szólásra, figyelmeztetve a tagságot, hogy „nagyobb gondot figyeljen a menetre“ mert tavaly is „a szárítóban leszárított takarmány“ és „rendet kell teremteni ezeken a dolgokon“ természetesen nagy gondot fordítva arra, „hogyan neveljük további fiatal tagjainkat“. A beszámoló után a vezető megköszöni a „belé fektetett bizalmat“ s leül. Az író meg fölállna legszívesebben, s folytatná ott, ahol Herder százötven évvel ezelőtt abbahagyta, figyelmeztetve a tényre, hogy a kis nemzetek nyelve, köztük a magyaroké, pusztulásra van ítélve, s hogy Herder, idegen létére, komolyan gondolta, amit gondolt... x Persze, az írónak tériszonya lenne a hordó tetején való ágálástól, hangját rég „elbagózta“, lábait remegőssé tette a sor- banállás, idegeit az átvirrasztott éjszakák, így csöndben marad, meghúzódva az árnyékos oldalon, lelombozva, vagy vakon bízva valami eljövendő szerencsében, hogy egyszer talán még őrá is odafigyelnek, szavától majd megriadnak a vitrinek üvegpontyai, a meredt szemű bőgő szarvasok; a kerti törpék leveszik a piros sipkájukat s megsüvegelik; a gyarló emberek végre erőt vesznek magukon, s elgondolkodnak lé tük mikéntje fölött... >r Az író tehát csöndben van, és vár. Irogat is, hisz az a teendője, de amúgy nem nagyon ugrál, ápolgatja, támasztja a megrendült hitét, s lopva hallgatja a szlovák főváros egyik újságos standja előtt áradozó nénikét, aki egy külföldi lapot dicsér valakinek. „Tudja kedveském, micsoda jó irodalmi rovata van annak az újságnak? El nem tudja képzelnil Mert azt bizony írók írják, valódi írók. Művelt emberek. Űriem- berek li Ellép a tetthelyről, füstölög, próbálgatja újfent megtiport önérzetét babusgatni; hiszen nem is ezeknek a smink-púder- pókhálő letűnt világból ittmaradt matrónáknak születik az irodalom, ezektől ugyan ölheti egymást az emberiség, testvér a testvért, csak dicsértessék a mindennapi kuglóf és izgalmas legyen a baleseti krónika, de érzi, valami nincsen rendjén, hisz majdhogynem a szemére olvastak, s ő mikor olvashat vissza? Kinek? Hogyan? x Az író tehát hazamegy, s mert műkedvelő, azaz amatőrje a szakmának, megvárja, míg elcsendesedik a család, nyugovóra tér a feleség, a gyerekek, kihunynak a város szemei, s előveszi az emberek lelkiismeretét, a júdás-tenyereket, az aranyak sütötte foltokat, a gyöngékét, akik erősnek hiszik magukat, a buksi kis fejeket, akiket mind magáénak érez, az idegeneket, akiket látatlanban is jól ismer, a gyarlókat és a büntetleneket, s nem gondol kávéval, feketelevessel, csak elmereng, milyen szép is lenne a „dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk“. SZÜLŐFÖLD író—olvasó találkozókon sokszor kérdezik tőlem, mit jelent nekem a szülőföld. Megvallom, Ilyenkor mindig zavarban vagyok, mert ha a szülőföldről kell vallanom, magamról is szólni kell, s ezt nem szívesen teszem. Mégpedig azért, mert úgy érzem, az életem csak az enyém, de a szülőföld, az más, az százaké, ezreké. S talán mindenkinek ugyanazt jelenti, amit nekem: egy biztos helyet, ahol igazán otthon vagyok, s a legdrágábbat, amit itt tanultam meg: az édes anyanyelvet. Nálam ennek az érzésnek a megragadása, a végső kiteljesedése igen meghatározó, tehát a megírt verseknek a legtisztább ősforrása. Az életem, vagy ha úgy tetszik a sorsom olyan ajándéka, amitől drágább már csak a fiaim lehetnek. Tűnődéseim során, az ötvenhez közeledve érzem egyre jobban hiányát. Míg e sorokat írom, egy gondolat állandóan bennem motoz: én nem tudnám költészetemet elképzelni a szülőföld-élmény nélkül. Bennem a szülőföld emléke, a jegenyék, a Latorca, a Tice ringó nádrengetege, a Pusztarét kökénybokrai jelentik azt a magot, mely olykor-olykor verssé lombosodik. Ilyen értelemben a szülőföld, vagyis a Bodrogköz olyan magas hőfokú intellektuális érzést vált ki bennem, melyet csak versben mondhatok el. Éntőlem például, ha valaki megkérdezi Nagykaposon, hova megyek, s ha azt felelem, hogy haza, a kérdező a legnagyobb természetességgel teszi hozzá: szóval Leleszre. Tehát így vagyok én lényegében az ismerőseim tudatában is inkább Lele- szen otthon, mint a jelenlegi lakóhelyemen, Abarán. Apropó, otthon. Erről jut eszembe Tamási Áron örökszép gyönyörű mondása: Mivégre él az ember a világon? Azért, hogy valahol otthon legyen benne. Valóban így igaz. Folytassam tovább? Még csak egy gondolatot. Legyek bár messze a szülőföldtől, én mégis és mindig benne éleik. S anyaképe úgy ragyog fel bennem, mint delelőkor a nap a Latorca sima tükrén. ZIRIG ÁRPÁD versei hogy bírjad végig ezt adom nem vethetsz ki magadból semmit a gyereket ki valaha izzó testekből megszületett vállalnod kell őt a liba és tehénterelőt a falut az álmodőt (remélve majdan az örök álomba altatót) az első zsírpárnás meztelen női hasat mert férfivá érlelt a paliéi füzek alatt és vállalnod kell a paraszti múltat a rokonokat ősüket kik reméltek ujjongtak panaszkodtak naponta talpig gondba burkolóztak láttak halált nem egyet de százat nevükhöz mégsem tapadhat gyalázat mert szívükben évezredek melege ha szólsz értük szólj s mit adtak gazdálkodj vele nem vethetsz ki magadból semmit mert -körülötted a finomak zajgása szaporodik a lúdlárma szorítanak szorítanak hallgatás szorosába tart még a könnyű derűsek tánca nem adhatsz a magukat istenítők szavára fajtádból erősödjél nőjjél ha kell az égig támaszkodj hogy erőd legyen a kaszás apák vállára mert muszáj hogy bírjad bírjad végig lassan kitisztul minden üres terek növényi hangtalanság fények fehér csontvilága búvárok víz nélkül lánymosolyok otthonok házak lányok nélkül itt a boldogságok mennyországa várost védő szelek éjféli harangozása lassan kitisztul minden hajnal hajnallá szelídül apró szemcsés hó szitál ezt adom vidd magaddal emlékül bírni a napokat bírni a napokat mikor itt belül csend helyén a hallgatás kéz helyén a kéz legyintése mosoly helyén a fintor mert íjiindig hiányzik egy fejbőlintás egy nyugodt szívvel születő álom miig rád vártam cseppekké torzultak a percek lázadásaim tüzét szítottam indulni kéne haza magunkhoz. mielőtt még elfelejtenénk hogy mi is vagyunk , vagy ki kellene ülnöd az ablakba ruhátlanságod láttán majd csak kitisztulna az ég emlékezz már ma van holnap kapaszkodj jól a csöndet ne a falak közé Zárd hogy bírhasd a napokat mikor itt helül nyugodt szívvel születik az álom túl a parton fúj a szél a túlparton fúj a szél lázidéző útra kél lázidéző útra kél a kikötők padlója remeg a szél már tépi az éget reggel itt a szürkület délben itt a szürkület lányok arcán nincs mosoly nincs mosoly ha kiderül kecskefüzek vesszői közt a túlparti szél hegedül betörik az ablakom messze visznek ha hagyom lázidéző útra kél a túlparton fúj a szél A kisgéresi pincék (Gyökeres György felvétele) a lázidéző
