Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
X N em tudom, mióta vagyunk itt; az eltelt időt egy hónapra becsülöm. Karóráink a zuhanást követően megálltak, és a pilóta nem tudta megjavítani őket. Amúgy sem lett volna semmi haszna. Van egy iránytűnk és egy látcsövünk, mindkettő jó szol gálatot tett, segített, hogy apránként visszanyerjem az önbizalmam, jóllehet meg nem tudnám mondani, mi értelme van még tudnom, hogy merre van észak; a távcsövet meg nem is használom. Nincs itt más, csak a hó meg az ég, s mindkettő egyaránt vészjóslón fehér. A pilóta hatalmas SOS jelet taposott ki a hómezőn. A nyíl az erdős domboldal irányába mutat, ahol a re pülőgép becsapódott. Nem mintha reméltük volna, hogy ránk találnék, hanem mert végül is szabályszerűen kell eljárni, és egy esetleges mentő- í akció sikerét nem akartuk eleve lehetetlenné tenni. Eleinte őrjítő éhség kínzott szüntelenül, és éjszaka képtelen voltam elaludni a gép kificamodott törzsében, amelyből vitorlavászon-darabokkal, hóból tapasztott fallal menedékhelyet tákoltunk össze magunknak. Ö állkapocstörést szenvedett a zuhanáskor, és én nyújtőkötést csavartam a feje köré, úgyhogy nem is tudott táplálékot venni magához. Kisajátítottam hát a két gyümölcskonzer vet és az egy csomag kétszersültet, amit egy kalapáccsal, egy kanna olajjal, egy fejszével és más holmikkal egyetemben a roncsok közül mentettünk ki. A kiürült konzervdobozban havat olvasztottam parányi tűzön, amelyet gázolajjal lelocsolt ágakkal tápláltam. A csomagomban szerencsére gyufa is volt. Az utóbbi napokban jobban alszom. Az éhségérzet elmúlt. Valami embertelen nyugalom költözött belém, a hó nyugalma, melyet alig borzol a szél. Nagy itt a csend. Madarak nincsenek, állatnyomokat sem láttam még. Nem tudom, milyen magasan lehetünk a tengeyszint fölött. A meredek, mély szurdokba tartó erdőben — szálkás, borostás tőle a dombtető — csupa tűlevelű fa van, hogy mifélék, nem tudom. Ezek a fák fogták fel a sportgépet; összevissza horpasztották, mint valami bádogdobozt. Társam jó magasra felvitte a gépet, föl a ködfátyol fölé, hogy jobban lásson. Már jó ideje nem szólt, csak nézett maga elé, ajkát összeszorítva, keskeny, hegyes, közeDén mély árokkal kettészelt állát előreszegezve. Egyszerre ferdén, keresztben felbukkant előttünk az erdő. Mintha szögesdrót kerítés, dermesztő cölöDSor száguldana felénk őrült iramban. Az ütközés nem következett be azonnal. Először csak a súrlódás hallatszott a gép hasa alatt, és a kémé- , nyeli ellenálló ágak recsegése. A pilótafülke ablakára hordószám zúdult a hó. Egy ideje már semmit se láttam. A zuhanás tartott tovább. Átütöttük az erdő mennyezetét, a gép szárnya roppanva vált le, a bordázat szilánkokra tört, a gép nekiütődött a havas földnek. 'Furcsán halad az idő, hol lelassulnak, hol megnyúlnak a másodpercek, aztán egyszerre, mint a vadászeb, mely szimatot kapott, nekiiramodik, és a saját nyomait követve, visszamegy , oda, ahonnan elindult. Megmered a pillanat, s már nem egyetlen pillanat csupán; ez az egy pillanat — az egész életem. Mint e.gy robbanás. Becsapna* szárnyas bomba vagyunk. Méterekre fúródunk a feszesre húzott, visszacsapódó gallyhálóba. Körülöttünk minden felkavarodik, terjed, egyre szélesebb körben gyűrűzik, mint a rádióhullámok. Végül mindenre átterjed. Az egész megy magától. Csődöt vallott a helyzetjelző műszer. Társam röviddel a zuhanás után megjavította a fedélzeti rádiót, és antennát erősített az egyik fára. Akkor még néha elhúztak fölöttünk a keresésünkre küldött gépek. De ennek már jó ideje, rég lemondtak rólunk. Amikor az egyik ilyen repülőgéppel összeköttetést akart létesíteni, elpattant egy cső a készülékben. Abba kellett hagynia a próbálkozást. Füstjelekkel se ment semmire: a bodrozOŐó. füst a fák közé húzódott, s azok fenn nem vették észre. Csend lett. Kezdetben nem tudtam hozzászokni a csendhez, melyet valószínűleg a hóréteg hangtompító hatása és a légmozgás majdnem teljes hiánya okozott. Ez az állapot tart még azóta is. A hőmérséklet sem változott: a kalibánkban elhelyezett műszer —45 C°-ot mutat. De ezzel az ellenféllel szemben, amely az első pillantásra veszé* (Mai holland elbeszélő) lyesebbnek tűnik a fehér hónál, mégis könnyebb felvérteznünk magunk. Vitorlavászonból és az én bőröndjeimből származó, csíkokra szaggatott ruhadarabokból hócipőket készítettünk; ez a munka legalább a figyelmünket is lekötötte. Hótömböket görgettünk egymásra, és miután a fejszével négyszögletesre vágtuk őket, a téglákkal több rétegben borítottuk a kaliba külső falát. A zuhanáskor eltört a bal lábam, ő sínbe rakta, amelyet a géptörzs egyik bordájából hasított ki a megfelelő hosszúságúra és szélességűre. De én nem érzem, hogy zulva buknak elő a számból, noha ajkam sérülései úgyszólván teljesen begyógyultak. Ügy hallgattam a saját hangom, ahogy az ember egy idegen beszédét hallgatja, olyanvalakiét, aki iránt nem táplál semmiféle rokonszen- vqt. A gondolkodás még nem mondta fel a szolgálatot, de lökésszerűen, töredékesen működik, s a töredékek kö zott sok a fekete vagy még inkább hófehér folt, bár ez talán nem lényeges, lehet, hogy színvak lettem. Itt persze tulajdonképpen már nem is léteznek színek. Varga Lajos illusztrációja az egyébként is összevissza zúzott láb gyógyult volna valamit. A bőr alatt sötétkék, feketés színű foltok képződnek. Duzzanatok. Nem tudom, mi lehet ez. Társam napokat töltött el azzal, hogy a kunyhó környékén kóborolt, egyre szélesebb körben, iránytűvel és távcsővel a zsebében. Nem ment semmire. Amikor egyedül voltam, a csend végképp elviselhetetlenné vált. Az volt az érzésem, hogy a hó vissza tartott fagylélegzettel engem les, hogy aztán egyszerre rám vesse magát, és maga alá temessen. A fény úgy remegett a fehér mohás törzsek között, mint valami gépezet kései, amelyek akármelyik pillanatban kaszabolni kezdhetnek a hótengerben, hogy engem összedaráljanak. Hangosan beszéltem, hogy lektizd- jem a félelmet; észrevettem, hogy anyanyelvem szavai kínosan és eltorKényszerítenem kell magam, her különböző megfigyeléseimből logikus következtetéseket vonjak le. Kérdéseket teszek fel magamnak, lassan ismételve a szavakat, és megpróbálok felelni rájuk. A hó a fülke falát súrolta. Hosszú, elnyújtott üvöltés hallatszott, vérvörös hangú: két kéz között vonagló arcot láttam, az ő arcát, vércseppek gördültek le rajta először egyenként és lassan, aztán egyre több, egyre gyorsabban, szeszélyes patakokban. Lomhán orra billentünk, a műszerfal fémkerete beleharapott a i lábamba. Fel- iivöltöttem, nem félelemből, hanem mert olyan fájdalmat éreztem, mintha a gép összetört fenekén át bebújva egy cápa letépte volna a lábam, és éppen elvéreznék. Ű felém fordította a fejét. Bal szemöldökétől a szája sarkáig seb tátongott, amelyből vér bugyogott. Keze még a botkormányt szorongatta. Ha lehunyom a szemem, mindig újra ugyanezt látom; néha alig tudom ismét felnyitni. Nem mintha fáradt volnék. A lábtörés még mindig nem gyógyult meg, fájdalmaim vannak, a hús lassanként mindenütt megfeketedik. Néhány nappal ezelőtt a gin leesett, és egyedül nem tudom visszakötözni. És csak zuhanok, zuhanok egyre tovább, és zuhanva fekszem mellette a pilótaülések párnáin és rongyain, melyek ágyunkul szolgálnak, szorosan egymás mellett. Aludni is így aludtunk, együtt, hogy melegítsük egymást. Azt mondta, életben maradni annyi, mint meleget termelni, energiát. Azt mondta, az energia nem vész el. Megmarad, valahol. Mégis ő nyugtalankodott. Én mindennel számot vetettem, az ő számára megfoghatatlan dolgokkal is. Mentőgépek többé nem repülnek felettünk. Régóta halottak vagyunk. Pedig még élünk. Továbbra is olvaszthatunk havat a szomjúság ellen, amíg csak ki nem fogy a tüzíink, de még azután is — feloldhatjuk a havat, a hónaljukban vagy a kezünkben is. A fehér takaró alatt valószínűleg mohatelepek vannak, talán nem sok, de mégiscsak akad. A moha ehető. Lehetnének gyerekeink, akik kis koruktól kezdve hozzászoknának a klímához, és sosem tudnák meg, hogy van jobb is. Mert itt kell maradnunk, ezen a helyen, ahol a repülőgép földet ért, itt a fehér jégmezőnek e minden térképen kis láthatatlan kereszttel megjelölt pontján. Itt van a kezdet, zsengén, hidegen, csíramehtesen, szeplőt lenül és romlatlanul. De ő arról beszélt, hogy keljünk útra, és építsünk hókunyhót azon a fennsíkon, amelyet az egyik kirándulásán fedezett fel, mert az ott ^rakott tűz azonnal magára vonná a felettünk átrepülő gépek figyelmét. Ott még nagyobb SOS jelet taposhatna a hóba. Mellettem feküdt a rongyokon és párnákon, fekete alvadt véres állkötéssel piszkos, sűrű szakállas arca körül. Kiéhezve. És beszélt, beszélt... Ahogy lehunytam a szemem, a fák mindjárt csapdosni kezdték a pilótafülkét fehéren és remegőn, lerázva hóterhüket, hogy bennünket felfogjanak, felnyársaljanak. Az ágak végigkarcolták a gép fenekét és oldalait, a szárnyak beroggyantak, akár a bicska pengéje. A hó összesűrűsödött az ablak előtt. Némán zuhantunk a kútba, hószakadékba. Az arca komoly volt, maga elé nézett, most lefelé. Kétrét görnyedve és összebújva így feküdtünk egymás mellett, mint az ikrek. Az arca még mindig vérzett; én letéptem a kötést, és ekkor megpróbálta a fejszét kicsavarni a kezemből. Mellettem fekszik a rongvtakaró- kon. Az arca üveges, fekete kőálarc. Felismerhetetlen. Nevet. Vagy jajve- székel. Nekem igazán mindegy, ezzel nem tud megfélemlíteni. Nincs gyufám, mióta is? Már nem tudom. És nem is olyan egyszerű havat olvasztani a* hónom alatt. Sokkal jobb, ha az ember hólabdát gyúr belőle és elszopogatja. Bár most már ez sem szükséges. A hőmérő jelenleg —50 C°-ot mutat. Azt hiszem, ez nagyon hideg. Mié ta a saját ruhám fölé az övét is felhúztam, ez se sokat zavar. A lábam még mindig nem gyógyult meg; megfeketedett és földagadt, petyhüni mintha oldódna a csont. Az egészet a bőr tartja össze. Fájdalmaim nincsenek már. Furcsa, ahogy itt hever. Fel nem robbant lövedék. Azt mondta, a meleg nem vész el. Mit akarhatott ezzel? Bábuhoz hasonlít most, hóemberhez, melyet valódi emberről mintáztak gondosan. Csak a feje sikerült félre, csúnya, torz pofa, és a szájához túl nagy darab faszenet használtak. És hiányzik a kar is, csak csonk mered a helyén. Az erdő csendje és a hó csendje. Elbódít, időnként muszáj hangosan felnevetnem. Figyelem a hangom, amely egyre idegenebb. Boldog vagyok. Ma korán reggel ismét nehezen kivehető, kéken felsejlő zümmögés úszott a levegőben, parányi, zizegő ezüstpapír. Repülőgép volt, amely egv ideig az erdő fölött körözött. Ügy látszik, a pilóta észrevette az SOS jelet a szakadék melletti tisztáson. Majd letörlöm, ha újra járni tudok. A hidep elálmosít. És az alvás a táplálkozás szükségletét a minimumra csökkenti. A klíma itt olyan, mint egy jégszekrény belsejében, és mindent konzervál. A csonkok szárazak, mint a parafa, felületük sima. Erek, szövetek és csontvelő keresztmetszete. Frizsider. Egy ideje nagyon megszerettem öt, mióta nem megy többé el az erdőbe, a fennsíkra. GÜMŰRI PÉTER fordítása JACQUES HAMELiNK*
