Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
ÚJ szú 19 78. IV. 23. Mit is mondjon az ember? Amikor a „Vitatkozik a feleségem“ című kis glosszám megjelent, többen megállítottak s azt mondták: — Kritizálunk, kritizálunk .. .! — Neim, csák írogatunk szórakozás ból — felelgettem hidegvérrel. Mások meg arról faggattak, áruljam el, kiről írtam a glosszát, és ki az a Majerfix és Majerfixné? — ök egy a sok közül — mondtam mosolyogva. S még azt is hozzátettem: jön még dér a többire is, csak ki kell mindent várni. Ez a határozott, meggyőző feleletem az ártatlan kíváncsiskodókat megnyugtatta, a magukra értőket pe dig meghunyászkodásra bírta. Stit, még poharazásra is meginvitáltak, amit, persze, elutasítottam, nehogy lekötelezzem magam néhány kupica Dókáért. Vagy netán némi ellenszolgáltra tást is megajánljanak hallgatásomért. Mert ne szólj szám, nem fáj fejem — súgták a fülembe ... Kaptam levelet is, ami viszont egyfelől örömet szerzett, másfelől elszo morított. A levelet gyerekkori barátom írta, akinek az apja kommenciós cseléd volt az uradalomban, s mint írja: „Egy szobás-konyha házacskából közelről láttam a hosszú major sár és porvilágát, én, aki ma is vérben lángol, ha megsértik munkás fajtáját. Én, aki szememmel láttam a tyúkólba rakott Magyar Ignác bácsi család ját, mert apámmal együtt nagyobb kaszálót mert kérni tehénkéjének An talóczi erdőfőtanácsos úrtól...“ — majd így folytatja: „A szívem, lelkem örül, ha új házak sorát látom, nem irigylem, inkább jó érzést vált ki be lőlem, hogy egyre több a személyautó, az emberek jobban tudnak vásárolni. Ugyanakkor önkéntelenül is lázad bennem a keserűség, más okok miatt. Említettem, nem irigylem mások előmenetelét, ha tisztességesen csinálják, De saját magamat helyezem eléd pél dának. Józanul élek, a munkámat becsülettel végzem, a családomért éleik- halok, mindent értük teszek. Az egész életem nagy lemondás az egyszerű családi fészekért. A legjobban az fáj, amikor az ilyenfajta emberek szólítanak meg, hogy illene már kerítést csinálni, és kívülről is bevakolni a házat. Hát,, mit mondjon az ember ilyenkor? Csak őrli magát fölöslege sen ...“ Hát igen, mit is mondhat ilyenkor az ember — tűnődöm el én is, és felcseng bennem Váci Mihály Te bolond című versének néhány szép sora: Rádszólnak, lásd, leintenek, mosolyognak, legyintenek, hagyják, hogy haragod kiöntsd, — nem árt, ha „magában dühöng“. S halálos indulataid nem érti, kire tartozik. De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd jogos igazad, igaz jogod. Kiáltsz — s nem hallgatnak oda? Te nem hallgathatsz el soha! Kegyetlen kedései m bői Túlzsúfolt ünnepi járat. Még a szűk folyosókon is több tucatnyi utas pré- selődik. Hatalmas, kerekeken és váltókon zötykölődő szardíniásdoboz .. . Persze, azért akad tágasabb kocsi is e szerelvényen, ahol nemcsak a folyosó üres, de szabad fülkék is van nak. Igaz, ide csak előre váltott helyjeggyel nyerhet bebocsájtást az utazó. Vaskosbetűs felirat és erélyes hangú kalauz hívja fel erre a figyelmet. A kalauz amolyan „a szabály az sza- bály“-ember, arcára vésődött, hogy „elvei“ vannak — szigorú, kérlelhe tetlen. — Helyjegyet a vonaton nem áru lünk, a pénztárnál kellett volna venniük ...! Én viszont köztudottan lusta, eltu- nyult és kényelemszerető ember lévén vakmerő lépésre szánom el magam. Degeszre tömött kofferommal átsom- fordálok a tilosba. Annál igaz, gyávább vagyok, hogy egy fülkében foglaljak helyet, de szem előtt sem szeretek lenni. Behúzódom hát a mosdófülkébe, s kéjes élvezettel helyezkedem el kofferomon. Szerelvényünk szemfüles szigorú őre — természetesen — percek alatt lefülel. Nyugalmat erőltetve arcára, helyjegyemet 'kéri. — Nincs, nem adtak — lódítom szemrebbenés nélkül. — Nem igaz! Miért ne adtak volna?! Felét sem adták el ... — csattan erélyesen hangja. — Na igen — folytatom a lehető legkomolyabban —, csakhogy én kimondottan szeretek a vasúti kocsik mosdóiban utazni, ezért eleve a mos dóba kértem helyjegyet. — Na és?! — mordul fel ingerül ten. — Nem adtak — tárom szét pana szosan karjaimat. Hosszú másodpercekig, mint érthetetlen jelenséget néz. Homlokán lassan, de feltartóztathatatlan konokság- gal gyöngyöt vet az izzadtság. Hirtelen: — Megőrülök! — kap fejéhez rémülten s elrohan. Nem is látom töb bé. Viszonylagos kényelemben zötykö lődöm még néhány órát, csak olykorolykor horkan fel bennem valami. Va lószínűleg az a lelkiismeretnek nevezett valami háborog bennem. Igaza van: tulajdonképpen kegyet len vagyok ... Indulatos Bandi Teherkocsi vesztegel az út szélén. Sofőrje, Indulatos Bandi, marokra kapva sipkáját szidja a májusi eget. Ajkáról kristálytisztán buzog a magyar nyelv szitoktára. S amikor kirobbanó indulata lohad, nekilát, hogy rendbe hozza a kilyukadt kereket. Agya most a beidegzett műveletekre hangolódik. így hát először is: „monterkit ölt!“ Pajszer, kerékkulcs, „zdvihacska“ — gondolja, és előszedi a szerszámot. Az utóbbi odafönt van, a kocsi rakterén. Ezért föllép a „sztupacskára“, átveti magát a „bocsnyicán“, és a „korbá ról“ lehozza az emelőt. Az emelő el romlik és Bandi dohogva nyúl a „bras- nyáért“, amelyből napfényre kerül a „haszák“. Majd alá „spájcolja“ a tengelyt, amint a kerék szabadon forog, lecsavarja a „sróbikat“. Lába előtt fekszik a kerék, s a gumi szorításé ból kiszabadítja a „felsnit“. Derekasan, „frisko-frisko“ dolgozik, mert hát „úkolban“ fizetnek. A munka jól megy, Bandi fütyül, miközben elkapja a „sallert“. Csakhamar útra készen áll a kocsi. Közben megizzadt, megéhezett. Az Új Szóból kicsomagolva: „virázskoví“ kenyeret, „párkit“ és „horcsicát" eszik. Sőt egy üveg „Zlatí bazsanttal“ le is önti. Ettől jő kedve támad, s az arra kerékpározó lányok után rikolt: „Pohib tyelom! ...“ Indulás előtt vi szont a „sztas^kára“ így jegyzi be a veszteglési időt: „oprava, hátsó kolo .. .“ Azután gyújtásra kapcsol, a motor tüsszent és bedöglik. Indulatos Bandi marokra kapja sipkáját, s az ajkáról kristálytisztán buzog a magyar nyelv szitoktára. Ne ülj te, Bandi! Meg kell nézni a masinériát. Valami baj van .. . KENDI MÄRIA Menekülés, szemtől szembe Kimerülés hava, meglásd. Tejfogsorod — nőiségre? Csikordul. Mögött, kitárt ajtó, sarkig. Két kis öcsém mutál. Alszunk. Nagyanyám emlék-arcát akarom. Négykézláb-bábut akarom, megmászni a girhes lábat, mielőtt elmegy. Ébredsz koromban, füstben: fátvlas, alig menthető. Köröz felettem, ami számít ismeretlen középpont körül Surrog a vitatható szélben: semmilyen évszak. A tengerre várva Kora: korahalott A kótya őrhelyéről lelépett, ólálkodik. A part fövenyén nő az árnyék, torlódik a vad. Tizenévesek halálos, halálos megszeppenése: Petőfi sem látta meg a tengert? Csillagködöt ringat csikó-tenyerén. Anyák — tején. Apák — kenyerén. KARSAY KATALIN Novemberi vinném tenyérbe fogyott testét mezők gyöngéd füvére bújtatnám madarak szárnya alá soha már csontjainak karfiolvirága széthulló Menedéked járulj a felséges galambhoz látod majd a vég idejét menedéked ez örök fényű — hajad a csillagokhoz tűzve: leigázó sörény. * Távol-Keletre rejtegesd a fénytelen szemű csöndes szájú csecsemőt közel a tengerhez rejtsd el emeld ki szívét hűvös ujjakkal csituljon verdesése Pablo Labanino, fiatal kubai képzőművész grafikájával Vlagyimir Iljics Le ninre emlékezünk, születésének 108. évfordulója alkalmából
