Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
' 1978. IV. 23. Jobb időket látott, lassú, kemény rugójú busszal igyekszünk Szlovákia fővárosából, a Vág csodálatosan szép völgyébe, Martin felé. A város után néhány kilométernyire ér véget ebben a „rabvallató“ alkalmatosságban a cseppet sem kényelmes utazás, amelyet társaimmal együtt mégis szívesen vállaltam. Nem mindennapi dolog ugyanis, hogy sajtótájékoztatóra és „körszemlére“ hívják meg a hivatásból is kötelességszerűen kíváncsi újságírókat egy javító-nevelő intézetbe. A Nagy-Fátra vonulata a festői háttér. Közvetlenül előttünk pedig sík terepen sorakoznak zárt téglalapalakba a fiatalkorú törvénysértők, vagyis a szabadságvesztésre elítélt 15—18 évesek intézetének épületei. S amilyen rozoga volt az autóbusz, amellyel idejöttünk, olyan újdonságtól ragyogó, már az első meglátásra is, ez az épületcsoport, amelyen csak egy két jel árulja el, hogy itt a többség számára nincs szabad ki- és bejárás. Ez az ország legújabb és legmodernebb ilyen jellegű intézete. Újságírók az intézel főépülete előtt Miroslav Habrún főhadnagy, az intézet helyettes parancsnoka a személyzeti ebédlőben tüstént néhány adatot „tálal“: — Az építkezés 1973- ban kezdődött és 1975-ben fejeződött be. Persze, eltekintve az iskolaközponttól, ettől a nem kevesebb mint tizenöt millió koronás beruházástól, amelyet csak ez év szeptemberében adunk át rendeltetésének, jó két évvel ezelőtt kerültek ide az első elítéltek a ruíomberoki régi intézetből, majd 1976 derekáig ide összpontosítottuk az összes szlovákiai fiatalkorú elítéltet. — Mindent megtekinthetnek — ezzel biztat bennünket fozef Chreho ezredes, a Javító- Nevelő Testület szlovákiai parancsnoka. Sorra vesszük az épületeket. Szigorú, katonás rend, példás tisztaság fogad bennünket, és ami már nem annyira jellemző általában a börtönviszonyokra — a széles ablakokon át mindenütt bőven beszökő fény. Mintha onnét kintről csalogatná ezeket a bűn útjára sodródott fiatalokat, mondván: ha majd kikerültök innét, becsüljétek meg a szabadságot, becsüljétek meg önmagatokat ... Az első hónapot, néha kettőt, az elítéltek az ún. felvételi osztályon töltik. A szobákban az emeletes ágyak nagy része gazdátlan. Akaratlanul arra gondolok — jó lenne, ha mind kevesebb ágy találna itt gazdára. Ezen az osztályon ismerkednek az intézeti viszonyokkal, amelyekbe szervesen be kell illeszkedniük. Velük viszont, akik jogerős bírósági Ítélettel jutottak el ide, az intézet pszichológusai, pedagógusai, szociális dolgozói. Nemcsak a személyüket kísérő írásbeli anyag, hanem a közvetlen érintkezés alapján is arra törekednek, hogy — amennyire azt a rövid idő engedi — megtudják róluk, tulajdonképpen milyenek, miért jutottak el ide, milyen a lehetősége annak, hogy mássá, jobbá váljanak. Jaroslava Poláková hadnagy, ez a fiatal, csinos pszichológuslány sokat tud mondani arról, ami nem könnyű és nemcsak eredményekkel, hanem néha csalódásokkal és fájó kudarcokkal is járó munkájában — amelyben igyekszik alkalmazni a főiskolán tanult tudományos módszereket — naponta előfordul. — A bűncselekmény, a jellemvonások és a családi körülmények figyelembevételével ezeket a fiatalokat három csoportba soroljuk be — halljuk menet közben a magyarázatot. — A legsúlyosabb esetek tartoznak a harmadikba, de ebben jelenleg csak négy elítélt van. Hadd jegyezzük meg, mert ez munkánk nehézségi fokát ■ is meghatározza, hogy az összes „bentlakóknak“ mintegy 50 százaléka cigány származású. Itt bizony szívós harcot kell vívni még az írástudatlanság ellen, a higiénia alapkövetelményeinek elfogadtatásáért, az emberi magatartásformák meggyökereztetéséért is. Egyszóval nevelni kell és nevelnek is. Szigorú intézeti renddel, fizikai munkával és nem utolsósorban oktatással, valamint a kultúra közvetítésével. Százötven széket számolok meg tizenöt sorban a nagyon szép filmvetítő teremben. A törvény szerint legalább kéthetente egyszer „dukál“ a mozi. Itt viszont hetente, sőt néha gyakrabban is megnézhetnek egy-egy jó játékfilmet. Legutóbb például műsoron volt a halhatatlan Chaplin egyik világhírű alkotása. Másutt, az egyik faliújságon, azt olvasom, hogy könyvkölcsönzés hetente háromszor — ettől eddig. Az egyik épület előcsarnokában pedig meggyőződöm róla, hogy itt nemcsak a kultúra elfogadtatása a cél, hanem egyben a vele való cselekvő ismerkedés is. A képzőművészi alkotókor munkáit — sikerűiteket és kevésbé sikerűiteket, de mindenképpen a szépérzék pallérozásának igényéről tanús- kodókat — állították itt ki. Sőt több helyen az elítéltek festményei díszítik a falakat. S van itt művelődési helyiség tévékészülékkel, de főleg tantermek, amelyekben a többi között elsajátítják a munkavédelmi előírásokat is. Ez már ugyan nem tartozik a kultúra fogalmi körébe, de az ilyen jellegű intézetben nagyon fontos dolog — a fogadóhelyiség. Az erre érdemesebbek havonta, a kevésbé érdemesek kéthavonta egyszer beszélhetnek itt, lényegében szigorú felügyelet nélkül, legközelebbi hozzátartozóikkal. Azok járnak jól, akik kifogástalanul viselkednek, jól dolgoznak és minden vonatkozásban eleget tesznek az intézeti követelményeiknek. A faliújságokon név szerint, sőt fényképpel ellátva dicsérik például azokat, akik túlteljesítik a teljesítménynormákat, akik szobájukon példás rendet tartanak és bírálják azokat, akiknek munkaerkölcse kifogásolható, vagy akik nem törődnek eléggé személyi tisztaságukkal. Mindebben, de nemcsak ebben, komoly szava van az elítéltek önigazgatásának is. Levelet mindenki mindennap kaphat és írhat. A törvény e tekintetben is nagyvonalú, hiszen sok esetben szinte még gyerekekről van szó. Nemegyszer ugyan súlyos bűncselekményt követtek el, de minden célravezető eszközzel segítségükre kell lennünk, hogy visszataláljanak a helyes útra. A felvételi osztály folyosóján még egy kis levélszekrényt is láttam, rápingált nagybetűkkel: Panaszok. Ez a lehetőség sem marad kihasználatlan ... Tovább megyünk. Öltözők, mosdó sok-sok csappal és hideg-meleg vízzel, tágas étterem, viaszosvászonnal letakart asztalokkal (aznapi menü: reggelire tejeskávé kenyérrel, ebédre borsóleves kolbásszal, főtt marhahús paradicsommártással, vacsorára gulyás); fogászati és belgyógyászati rendelő; a fekvőbetegek szobájában most csak hárman vannak (az egyik fiatal cigánygyereknek a lábafejére esett a munkadarab, ő és két társa joggal vannak itt, de az orvosnő megjegyzi, esetenként előfordul a betegségszínlelés kísérlete is). Kint az udvarhoz sportpálya simul, meg egy kisebb térség, amelyen beépített tornaszerek tanúskodnak róla — itt a testedzésnek is nevelő szerepe van („heti négy órát tornásznak“ J. Előttünk egy még befejezetlen épület. Szeptembertől itt lesz nemcsak az alapiskola, hanem a szakmunkásképző intézet is és természetesen itt tartják majd a különféle tanfolyamokat. Habrún főhadnagy bevezet bennünket a már most elképesztően szép és nagy, neonvilágítású tornaterembe is, amelyre méltán lenne büszke bármely iskola. S innen megyünk át oda, ahol a munka neveli a megtévedteket, a lejtőre kerülteket. Egy-két olyan helyiségbe, ahol az árvái (Orava) Tesla gyár számára készítenek híradástechnikai alkatrészeket, majd a termelő- csarnokba. Ez is, mint itt minden, modern és világos. Fontos ez, hiszen a 16—18-éves elítéltek itt töltik munkanapjaik több mint egyharmadát. nyolc és fél órát. Az egymás mögé sorjázó esztergapadok, maró- és egyéb korszerű gépek más üzemekre emlékeztetnek. Csak ha jobban odafigyelünk, a gépeket kezelő fiatalok fehér sávval ellátott intézeti munkaruhája és az idegenek jöttére egy pillanatra megváltozó, az érzések egyvelegét kifejező, nehezen kifürkészhető arckifejezése árulkodik különbségről. Itt már néhány idősebb elítélt, főleg szakmunkás is dolgozik, illetve oktató-irányító minőségben polgári alkalmazottak. Többnyire a Túród Gépgyárak martini nehézgépipari üzeméből. S itt álljunk meg egy szóra. Mert ami ebben az intézetben a munka folyamatával összefügg, az nagyrészt ehhez az üzemhez kötődik. Egyedülálló dolog, legalábbis nálunk, hogy ez az üzem az eddig nyújtott jelentős segítségen kívül hét hónappal ezelőtt patronátust vállalt az intézet fölött. S ennek a patronálásnak nagyon is konkrét formái vannak, illetve lesznek. Hadd említsem közülük a legfontosabbakat. A politikai és a kulturális nevelés keretében előadásokat, kiállításokat, kulturális rendezvényeket, sportvetélkedőket szerveznek az intézetben. Az általános és főleg a szakoktatás területén biztosítják az előadókat, a mestereket, a tanulmányi segédeszközöket. Gépeket, szerszámokat, műszereket kölcsönöznek és megtanítanak kezelésükre. Segítséget nyújtanak a feltaláló és az újítómozgalom fejlesztésében. Gondoskodnak egyes szaktan- folyamokról, a szakmunkástanulók képzéséről. Törekedni fognak arra, hogy ezek a fiatalok büntetésük letöltése után munkát vállaljanak a martini üzemben ... Igen, ez valóban követésre méltó, példaadó tett. Nos, mondhatná valaki, túl jó a dolguk ezeknek a fiataloknak, akik mégiscsak — s ez így igaz — szembekerültek a törvénnyel, a társadalommal. Csakhogy mégsem nézhetünk erre ilyen szemmel. Először is azért nem, mert akárhogy is vesszük, ebben és általában a javító-nevelő intézetekben, a szabadság ugyan eltérő mértékben, de mégiscsak „hiánycikk“ és senki sem kívánkozik ide vissza. Másodszor tudnunk kell azt, hogy társadalmunk ugyan büntet, elszigetel, és igyekszik átnevelni, de nem áll bosz- szút. Végül az sem vitás, hogy a fiatalkorú törvénysértők viszonylag jobban formálhatók és ha célravezető, humánus eszközöket választunk, akkor túlnyomó többségük feltételezhetően nem válik visszaesővé. A célt szépen fogalmazta meg Chreno elvtárs: „Vissza kell őket adnunk önmaguknak, a családnak, a társadalomnak .. S ez nem érhető el a régi módszerekkel. Mint ahogy . nem érhető el csupán a javító-nevelő intézetek dolgozóinak munkájával, hanem csak társadalmi összefogással. Ez alapvető feltétele annak, hogy új embereket kovácsoljunk olyan anyagból, amelyet már rozsda is mart. GÁLY IVÁN Az elítéltek egyike, aki már töviről hegyire megismerkedett „masinájával“ Jozef Chreno elvtárs (balról a második) válaszol az újságírók kérdéseire (Dugan Porubec felvételei)
