Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-23 / 17. szám
MIBE KERÜL A FEGYVERKEZÉS ? Az utóbbi időben a folyóiratokban, a különböző kutatóközpontok és társadalmi szervezetek beszámolóiban sok jelentés lát napvilágot arról, hogyan fokozzák a fegyverkezést. Az erre a célra költött ösz- szeg máris meghaladta a 350 milliárd dollárt! E téren különösen veszélyes következményekkel terhes az Egyesült Államok imperialista köreinek politikája. Az amerikai képviselőház tavaly nyáron 110,1 milliárd dolláros katonai költségvetést fogadott el. Ez, a korábban már jóváhagyott összegekkel együtt, az 1979-es pénzügyi évben 128—130 milliárd dolláros katonai költségvetési rekordot jelent az ország történelmében. Itt azonban nemcsak a hivatalos katonai költségvetésről van szó. A gyakorlat szerint ugyanis ez korántsem tartalmazza a fegyverkezésre fordított -teljes összeget. Ismeretes, hogy például a neutronbomba kidolgozásának költségeit nem a Pentagon, hanem az Energetikai Kutatási Központ pénzéből fedezik. Az amerikai sajtó ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a teljes összeg körülbelül 60 mil- liárddal nagyobb, mint a Pentagon hivatalos katonai költségvetése. Nem érdektelen emlékezni arra, hogy az Egyesült Államok 1945-ben 12 milliárd dollárt költött hadi célokra. A katonai kiadások állandó növekedése jellemzi a NATO valamennyi tagállamat. Ilyen körülmények között a szocialista országok is kénytelenek jelentős összegeket fordítani védelmi képességük fokozására. Végül pedig a fegyverkezési hajsza elviselhetetlen terheket ró a fejlődő országok népeire. Iskola helyett rakéta A statisztika tanúsága szerint a világban jelenleg 800 millió az írástudatlanok száma. Félmilliárd ember tartósan éhezik. A szakértők kiszámították, hogy 100 millió dollárért, vagyis a fegyverkezésre fordított hivatalos amerikai költségvetés 5/6-áért fel lehetne építeni: — 300, egyenként 120 ezer kilowattos hőerőművet; — 300 olyan kőolajfinomítót, amelynek mindegyike évente 3 millió 250 ezer tonna nyersolajat dolgoz fel: — 1000 műtrágyagyárat; — 200, egyenként 25 ezer tonna kapacitású szin- tetikuskaucsuk-üzemet; — 1600 olyan cukorgyárat, amelyek egyenként annyi cukrot készítenének, mint amennyit 1958-ban az egész világon előállítottak. Néhány további példa arra, mit lehetne építeni, ba lemondanánk egy-egy fegyverfajta gyártásáról (a megnevezés után zárójelben az előállításra fordított megközelítő összeget adjuk milliárd dollárban, majd azt, hogy mit lehetne ebből az összegből építeni): — B-l típusú bombázó (80; 16 kórház), — Trident atomtengeralattjáró (1500; 416 iskola), — MX interkontinentális rakéta (15—20: 500 tanterem), — Repülőgép-anyahajó (900; 90 ezer lakás). Néhány további érdekes adat: egy új Leopard—2 típusú harckocsi árából 36 háromszobás lakást lehetne felépíteni, egy Lancer rakétakilövő értéke 37 ezer diák egyévi ellátási költségét teszi ki. Egy harckocsizászlóalj hadgyakorlata annyiba .kerül, mint 28 óvoda megépítése. A malária leküzdésére világméretekben 450 millió dollárra volna szükség; ez körülbelül fele annak az összegnek, amit ma az emberiség naponta fegyverkezésre költ. Csupán 8 milliárd dollár kellene ahhoz, hogy ellássuk a fejlődő országokat, ahol a lakosság jelentős része éhezik. 22 milliárd kellene évente ahhoz, hogy legyőzzük az éhséget, az írástudatlanságot és a legveszedelmesebb betegségeket, vagyis annyi, amennyit az Egyesült Államok most stratégiai fegyverekre költ. A Szovjetunió és a szocialista országok következetesen harcolnak a fegyverkezési hajsza megszüntetéséért, s az ezt követő általános és teljes leszerelésért. Ez nemcsak azt jelentené, hogy a mai katonai kiadásoknak megfelelő 350 milliárd békés célokra jut, hanem azt is, hogy békés célokra használhatnánk fel a raktáron levő különféle katonai berendezéseket (elektrotechnikus számítástechnika, gépkocsik, vontatók, repülőtéri felszerelések és így tovább), amelyeknek értéke jelentősen meghaladja az 500 milliárd dollárt. Visszatérhetne a termelőmunkába több mint 25 millió ember, aki jelenleg a különböző országok fegyveres erőiben szolgál és az a több minit 25 millió, aki ilyen vagy olyan formában katonai célok szolgálatában dolgozik. Végül pedig békés útra terelhetnénk a hadiipari vállalatokat, kiválóan képzett szakembereiket, modern felszereléseiket, s békés feladatok megoldásával foglalkozhatna a tudományos dolgozók 25 százaléka, akik jelenleg katonai problémákon dolgoznak, s lekötik a világon a kutatásokra fordított összegek mintegy 40 százalékát. Kiszámították, hogy az utóbbi két évtizedben az 1976-os dollárértéket alapul véve körülbelül 5500 milliárdot költöttek katonai célokra, összehasonlításul elmondhatjuk, hogy a fejlődő országoknak állami csatornákon át nyújtott gazdasági segélyek teljes összege 1976-ban nem érte el a 10 milliárd dollárt. A szovjet kormány már nemegyszer megállapította: ha a fegyverkezésre fordított összegeket a termelési igények kielégítésére használnák, az ázsiai, afrikai és latin-amerikai fejlődő országok gazdaságát a legrövidebb idő alatt fel lehetne emelni az iparilag fejlett államok jelenlegi gazdasági színvonalára. Kinek az érdeke? Nemcsak a közvetlen kiadásokról van szó. Az állami költségvetést mindmáig terhelik a rég lezárult katonai konfliktusok. Hiszen a kormányoknak ki kell egyenlíteniük az állarokölcsönöket és azok kamatait; nyugdíjat, járulékot kell fizetniük a háborús veteránoknak, az elesett katonák özvegyeinek. Nehéz kezeskedni a következő számítások pontosságáért, de az egyik nyugalmazott amerikai tengernagy kiszámította: Julius Caesarnak kétezer évvel ezelőtt egy ellenséges katona átlag 75 centbe került. Napóleonnak 1800-ban az ellenséges hadsereg egy megölt harcosára már 3000 dollárt kellett kiadnia. Az Egyesült Államok az első világháborúban egy ellenség haláláért 21 ezer, a második világháborúban pedig már körülbelül 200 ezer dollárt fizetett. A vietnami háború például számítások szerint még legalább fél évszázadig terheli az Egyesült Államok költség- vetését. A modem fegyverzet erkölcsi 'kopása rendkívül gyors. Egy katonai repülőgép vagy rakéta átlagos élettartama jelenleg nem több 5—7 évnél. Minden új fegyverfajta drágább, mint az elődje. Néhány példa erre: a második világháború idején egy amerikai harci gép körülbelül 53 ezer dollárba került, 1972- ben már 18 millió dollárt költöttek egy új harci gépre. Egy bombázó ára 1940—45-ben 218 ezer dollár volt, 1972-ben már 30 millió, egy új B—1 típusú bombavető pedig már 80 millió. Az új tömegpusztító fegyverek kifejlesztésével — amelyek csúcsát jelenleg a neutronbomba és a szár- nvasrakéta jelenti — a háború egyértelműen a békés lakosság kiirtását jelentené. Kinek áll ez érdekében? A tőkés világban a fegyvergyártásnak több mint felét egy 25—30 monopóliumból álló csoport ellenőrzi. A hadiipari vállalatok nyeresége jóval nagyobb minit a „polgári célokra“ termelő vállalatoké. Az Egyesült Államok olyan óriásmonopóliumairól van szó, mind a Lockheed, a General Electric, a Boeing, a Macdonald—Douglas, vagy a nyugatnémet Messer- schmitt. Siemens, Telefunken. A békés iparágak nagy cégeinek profitja körülbelül 10 százalék volt, ugyanakkor a hadiiparban meghaladta az 56 százalékot. A katonai-ipari komplexum ma éppen ezért a feszültség szításában vezető szerepet játszik. Propagandisták, ügyvédek, tábornokok és tudósok egész hadseregét foglalkoztatja ez a komplexum, hogy „megindokolja“ a fegyverkezés folytatását, fékezze és aláaknázza a leszerelési tárgyalásokat. A fejlődő országok az elmúlt 20 évben 424 milliárd dollárt költöttek fegyverkezésre, s ezek a kiadások kétszer olyan gyorsan növekszenek, mint az adott országok gazdasági bázisa. Jelenleg a világ katonai kiadásainak 14 százaléka jut a fejlődő államokra. A világközvélemény mind határozottabban követeli, hogy a kormányok tegyenek konkrét intézkedéseket a fegyverkezés korlátozására és a leszerelésre. Helyénvaló emlékeztetni arra, hogy a Szovjetunió hivatalosan bejelentette: kész a más államokkal történő kölcsönös megállapodások alapján korlátozni, betiltani, végül pedig megsemmisíteni minden fegyverfajtát, elsősorban a tömegpusztító fegyvereket. (Fáklya) 1978. IV. 23. A szovjet űrhajózás történetébe új, fényes oldalt írtak: a Szaljút—6 — Szojuz űrkomplexum személyzetének, Jurij Romanyenkónak és Geor- gij Grecskónak a Földre való visszatérésével hosszan tartó, bonyolult tudományos és kísérleti program fejeződött be. A szakemberek nagy érdeklődéssel kísérték a szovjet űrkomplexum repülését, amelynek fedélzetén magabiztosan tevékenykedett a szovjet és a csehszlovák űrpílóta. A program igen tartalmas és sokrétű volt. Többek között sor került egy űrsétára, két látogató expedícióra, az állomás üzemanyaggal való ellátására a Progressz—1 teherszállító űrhajó segítségével. A program magában foglalta a Tudományos-technikai — asztrofizikai, orvosbiológiai, technológiai és geofizikai-kutatások és kísérletek széles körét. Az űrhajósok megfigyeléseket végeztek és felvételeket készítettek a földfelszínről és a világtengerek vízterületéről a természeti kincsek tanulmányozása céljából. Közös kísérleteket hajtottak végre,, ezeket szovjet és csehszlovák tudósok és szakemberek készítették elő. A világ űrhajózásában új szakaszt nyitó repülés sok mozzanata jellemezhető a „legelső“ jelzővel. A kozmonau- tika története nem tud ilyen huzamos világűrbeli tartózkodásról: 96 napig tartott Romanyenko és Grecsko szolgálata a Szálját—6-on, a szovjet irányítható állomások új nemzedékének első létesítményén. szovjet tudomány úgy tekint a váltott személyzettel dolgozó űrállomások létesítésére, mint az ember kozmoszba vezető főútvonalára“ — jelentette ki L. I. Brezsnyev elvtárs, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke. Október hazáját, a kozmosz első meghódítóját illetik az első lépések ezen az úton. Az állandó jelleggel működő, cserélhető személyzetű űrállomások létreBajkonurban értékelték az első nemzetközi űrhajós-legénység nyolcnapos útjának fő szakaszait. Képünkön balról: Georgij Grecsko, Vladimír Remek, Alekszej Gubarjev és Jurij Romanyenko a Szaljut—6 — Szojuz—27 — Szojuz—28 firkomp- lexumon végzett közös munkájuk eredményeit vitatják meg. (Telefoto: CSTK — TASZSZ) hozásának megvalósíthatóságát meggyőzően bizonyította az első „látogató legénységek“ űrhajósainak — Vlagyimir Dzsanibekovnak, Oleg Makarovnak, Alekszej Gubarjevnek és Vladimír Remeknek az eredményes munkája. A „látogató legénység“ kifejezés egyébként szintén az expedíció idején született, a kozmosz meghódításának története korábban nem ismerte ezt a szókapcsolatot. Az űrhajózás eszköztára és gyakorlati lehetőségei jelentősen kibővültek a Progressz automatikus teherszállító űrhajó megjelenésével. Sikeres bemutatkozása megerősítette az orbitális állomások menet közbeni utántöltésének, az anyagkészlet pótlásának, a tudományos műszerek cseréjének realizálhatóságát. Mindez új távlatokat nyit a váltott személyzettel több hónapig, sőt évekig működtethető orbitális komplexumok előtt. A befejező szakaszban az expedíció az Interkozmosz zászlaja alatt hajózott: Bajkonurból startolt és sikeresen bekapcsolódott a kutatásokba az űrhajózás történetének első nemzetközi legénysége. Ez nagymértékben hozzájárult a szocialista közösség egységes űrprogramjához. A gyakorlati űrhajózás alapjainak lefektetése után a Szovjetunió azonnal síkraszállt az erők egyesítéséért a tudomány és a technika e területén. Azóta értékes tapasztalatok gyűltek ösz- sze a szovjet tudósoknak a szocialista országok, valamint Franciaország, az USA, Svédország, India és más államok szakembereivel történő együttműködése során. Az éppen befejezett expedíció azt mutatja, milyen hatékony a nemzetközi kooperáció az űrhajózás tudományában és gyakorlatában, bizonyítja a szocialista világ készségét arra, hogy egyengesse ennek az egészséges tendenciának az útját.
