Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-16 / 16. szám
T elefonon beszélgettünk, s mivel Tullio ragaszkodott hozzá, hogy olvassam el azt a bizonyos Che Guevaráről szóló könyvet, ezt mondtam: — Megpróbáltam, de nem megy. Nem érdekel a politika. Latin-Amerika sem érdekel. A gerillaharc sem. Mi a fenének olvassam el? Mire ő a vonal másik végén: — Mi érdekel, ha szabad kérdeznem? — A saját problémáim. — És milyen problémáid vannak? — Az én problémáim az enyi- mek, és csak rám tartoznak. Erre, mint mindig, most is kioktatott: — Személyes problémák nincsenek, csak gyakorlatiak, egyszóval amelyek nem igazi problémák. Az igazi problémák egyes-egyedül azok, amelyek nem személyesek, vagyis a művészet, a politika, a kultúra, a tudomány problémái, és így tovább. Azok tehát, amelyek iránt maguk a dolgok miatt érdeklődünk, s a haszonnak még csak a gondolata sem fordul meg a fejünkben. Te csak magaddal foglalkozol, következésképpen nem is lehetnek problémáid. Tudj’ isten, miért, megsértődtem. Ezt válaszoltam: — Azért beszélsz velem ilyen szemétül, mert le akartál fektetni, de nem sikerült. Szevasz! — S lecsaptam a kagylót. Mindig ezt csinálom, ha a rengeteg udvarlóm közül valamelyik fölbosszant. Lecsapom a kagylót, és többé nem látom a pasast. Mikor befejeztem a beszélgetést, megfordultam, s észrevettem, hogy anyám, aki eddig a heverőn ülve az újságot olvasta, engem figyel. Mi ketten egyedül élünk, szeretjük egymást, meg nagyon hasonlítunk is egymásra. Mindössze abban különbözünk, hogy anyám harminc évvel idősebb nálam. Akár nővérek is lehetnéhk, az egyikünk kissé elhasznált és kopott, a másikunk friss és érintetlen. Anyám mosolygott, majd megkérdezte: — • Milyen problémáid vannak? Ezt feleltem: — Kislánykoromban gyakran hallottam, hogy a férfiaknak, akik udvaroltak neked, azt mondtad a telefonba: „Az én problémáim az enyimek, és csak rám tartoznak.“ Ne haragudj, hogy elloptam tőled ezt a mondatot, de rám is illik. Hogy milyen problémáim vannak? Tudom is én! Szinte túlcsordul bennem az élet, és mindent, mindent oda akarok ajándékozni. — Nekem is ugyanez volt a problémám. Nem egészen értjük egymást. Nemcsak a férfiaknak, a szeretkezés kedvéért. Az embereknek, az egész emberiségnek, hogy jót tegyek velük. Anyám mosollyal az arcán (mindig mosolyog, nem tudom, miért): — Jól mondod, nekem a szerelem okozott problémát. Az én időmben a szerelem nagyon fontos volt. És meg tudtad oldani a szerelmi problémáidat? — Nem, pedig kétszer is férjhez mentem. Jólétben éltem, s megvolt a kellő társadalmi pozícióm. De a szerelem, az nem sikerült. — Miért? • — Nem tudom, miért. Csak annyit tudok, hogy eleinte az életerő okoz problémát, amit, mint mondod, az emberek javára akarunk fordítani. Aztán mindennek az a vége, hogy a gyakorlati dolgok megoldásával bíbelődünk. Szerelmet akartam, mégiscsak a jólét jutott. Nem hibáztatok ezért senkit. Ez már csak így van. Egyszeriben dühbe gurultam. Üvöltöttem: — Te vagy a felelős az én bajomért. Rosszul neveltél. Teljesen félreneveltél. Soha nem láttam még ebben a házban egyetlen könyvet sem. Műveletlen vagyok. Semmit sem tudok. De még ennél is rosszabb, hogy egyszerűen semmi nem érdekel. Analfabéta vagyok, az is maradok. Ez a te bűnöd, a tiéd! Mosolyogva, a legnagyobb nyugalommal így felelt: • — • Az én időmben arra nevelték a lányokat, hogy jő férjet találjanak. Akkoriban a lányok nem beszéltek kitörésről. Ügy neveltelek, ahogy akkoriban kellett. Még jobban begerjedtem, ezt ordítottam: — Nem kitörni akarok te hülye! Jót akarok az emberiségnek. De képtelen vagyok bármit tenni, mert úgy neveltél, hogy saját magamon kívül ne érdekeljen semmi. — Ne hülyézd le az anyádat! Vállat vontam, bevonultam a szobámba, fölhúztam a lovagló- csizmámat, magamra dobtam hosszú, keleti kaftánomat, és futva odakiáltottam az anyámnak: — Nem ebédelek itthon, vacsorára sem jövök haza, és lehet, hogy éjszakára is kimaradok. Miközben a forgalmas római utcákon vezettem kiskocsimat, azon töprengtem, mit is mondott nekem Tullio a telefonba. Nem kétséges, a bosszú beszélt belőle, mert nem tudott lefektetni. Hiszen köztudomású, hogy az értelmiségiek mindig így állnak bosszút azon a lányon, aki visszautasítja ALBERTO MORAVIA őket. A szemére hányják, hogy műveletlen, és bizonygatni kezdik saját felsőbbrendűségüket. Azt azért mégis be kell vallani, hogy sokban igaza van. Semmi iránt sem érdeklődöm, s ebben anyám a bűnös, mert így nevelt. Semmi nem érdekelt, csak magammal foglalkozom. Ámbár . . . Bizonyos pillanatokban volt már olyan érzésem, hogy valami kifogyhatatlan, csodálatos életerő dúl bennem, még azt is éreztem, hogy ezt az életerőt az emberiség szolgálatába akarom állítani. Mivel magyarázható ez az ellentmondás? Miközben erről elmélkedtem, hirtelen kitört belőlem a sírás. Zokogtam. A könnycseppek erős zu- hatagban peregtek le arcomra, mint ahogy egy dühöngő zivatar alatt az esőcseppek csapdossák az ablaküveget. Gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap, de szinte semmit nem láttam, úgy zokogtam. Elment* a eszem! Bekapcsoltam az ablaktörlőt, mintha eső homályosította volna el látásomat, nem pedig a könnyeim. Könnytől áztatott arccal hangosan beszélni kezdtem: „Anyuka, miért nem tanítottál kislánykoromtól fogva arra, hogy az igazi problémák nem személyes problémák, a személyes problémák meg nem igaziak?“ Lám, hiába csaptam le a kagylót, amikor Tullióval beszéltem, mégiscsak jól megtanultam a leckét. Kiértem a Via Appiára, itt van annak a színész-rendezőnek a villája, akinek — bár nincs rá szükségem (jómódban élünk) — időnként dolgozom, hogy függetlennek érezzem magamat. Hol valamelyik szexfilmjének egyik kis részletében statisztálok mezteleKopócs Tibor illusztrációja nül, vagy pedig gépbe verek néki valamilyen forgatókönyvet (gyors- és gépírónői képesítésem van). Bob mellett (aki valójában olasz, és Robertónak hívják) biztonságban érzem magam, meg se próbálná, hogy lefektessen. Nem érdeklik a nők. A villához vezető, virágzó leanderektől övezett úton nagy kiterjedésű angolpázsitra érünk, amelyet fűzfák és ciprusok öveznek. Van itt egy szív alakú, kék vizű úszómedence is. Egy mésztufából készült műszikla emelkedik ki belőle, arról pedig valóságos vízesés sistereg lefelé. Maga a villa mindössze egyemeletes, pirosra van festve, a Róma kör: nyéki majorságok modorában. Messziről egy szakállas férfi hadonászik, mintha köszönteni akarna. Nem ismerem. Amint azonban közeledem hozzá — fogalmam sincs, miért —, a szívem szaporán kezd verni. Ű az, Che Guevara! Ügy van, ő az, kis baszk sapkájával, mosolygós szemével, Krisztus- szakállával, szövetingében és nadrágjában, amilyent a gerillák viselnek. Zavartan szállók ki a kocsiból. Bob — mégiscsak Bob az! — széttárt karokkal kiabál felém: — Tökéletes, mi? Nem úgy nézek ki, mint Che? Filmet forgatok Cheről, én magam játszom, neked meg el kell majd olvasnod ezeket a könyveket, és ki kell belőlük hámoznod a lényeget, csinálsz nekem egy kétszáz oldalas kivonatot, abból aztán majd én megírom a forgatókönyvet. Nanca- huazu lesz a címe, így hívják azt a helyet, ahol Che táborozott. Abruzzóban lesz a forgatás. — Azzal odamegy az árkádok alá, felkap az egyik asztalkáról egy rakás könyvet, és se szó, se beszéd, • kezdi belehajigálni a kocsimba. Meglepődve kérdem: — Ezek meg miféle könyvek? — Mind Latin-Amerikáról szól. — De hiszen én egy büdös szót sem tudok Latin-Amerikáról. Semmiről. Műveletlen vagyok. Analfabéta. — Mit végeztél? — Középiskolát. — Elég, még sok is. Olvasd el a könyveket, és hozz össze kétszáz oldalt. Legyenek benne a tények! Csakis a tények! Határidő: egy hónap. Tiszteletdíj: egymillió. Most pedig eridj, sok a dolgom. Szervusz, te szépség, te szerencse lánya! Nos, kábultan hajtottam haza. Azonnal leültem az asztalhoz. Milyen különös! Míg Tulliónak, aki azt akarta, hogy a dolgok kedvéért csináljam a dolgokat, nem volt hatalma fölöttem, addig Bob, aki pedig azt akarja, hogy ugyanezt némi pénzért csináljam, már meg is győzött és le is igázott. Mindazonáltal a tudatlanságom egészen megrémített. Ügy volt, ahogy mondtam: egy büdös szót nem tudtam Latin-Amerikáról. Amint azonban kinyitottam az első könyvet, s módszeresen hozzáfogtam, hogy följegyezzem a „tényeket“ — csodák csodája! —, azon kaptam magam, hogy minden nagyszerűen megy. Tökéletes gé- pecske az agyam, olajozottan működik, teljes kapacitással. Ezt nem is tudtam! Ahogy lépésről lépésre előrehaladtam a munkában, észrevettem, hogy, Latin-Amerikának sem politikai, sem gazdasági, sem társadalmi, sem történelmi, sem antropológiai vonatkozásban nin- csennek előttem tijkai. Világos lett minden: „tényekből“ állítottam össze az egészet. S mindezt teljesen megmagyarázhatatlanul, hiszen engem nem érdekelt se Latin-Amerika, se Che Guevara. így dolgoztam egy hónapig megállás nélkül azon a harminc könyvön, amelyet Bob adott. Egyre nagyobb könnyedséggel vertem a gépet, kíváncsiságom azonban egyre inkább alábbhagyott. Mennél előbbre haladtam, annál jobban dolgoztam, de annál inkább csökkent az érdeklődésem. Végül meglett a kétszáz oldal. Benne volt minden, mármint a tények. Kikocsikáztam a villához, mindent tárva-nyitva találtam, a' rácsos kaput, az ajtókat, a bejáratot, ám egy lélek sem volt a házban. Tűzött a nap, halotti csönd volt. Az úszómedence kék vizében zöld- sárga gumibéka úszkált. A nappaliban, jól látható helyre, leraktam a kéziratot, aztán levetkeztem, megfürödtem a medencében, teljesén meztelenül. Majd felöltöztem és hazamentem. Eltelt egy hét, s ekkor egy csokor rózsát kaptam, meg egy borítékot. A borítékban benne volt az egymillió lírás csekk. Volt benne még egy papírlap is, amelyen ez az egyetlen szó állt: „Klassz.“ Erre megragadtam mind a harminc Latin-Amerikáról szóló könyvet, kinyitottam a szekrényt, s úgy ahogy volt, mind a harmincat be- lehajigáltam, egy rakásba. Ugyanabban a pillanatban az a érzésem támadt, mintha szélvihar söpört volna végig az emlékezetemen, s kitakarította volna belőle mindazt, amit ebben a hónapban olvastam, hogy megírhassam Bobnak a kétszáz oldalt. Egy szempillantás alatt újra tudatlan lettem, analfabéta, mint annak előtte. Egy másodperc alatt elfelejtettem mindent. Leültem a írógép elé, arcomat a kezembe temettem és bőgni kezdtem. BALÁZS ISTVÁN fordítása A fiatal újságh fiatal volt, s mított az első va nak. A főszerkesztő képpen épp ezért t Hesült ártatlansággá teni azt a csúz g gyereket. Az örege nem adott interjút csak azért, hogy cs írókból. Talán a 1 majd olyan ártatla: másik megszánja, még csúfot űzni sí is: próba — szeren' Hát így került id gárzóan éis türelm iszonyúan félt, és magái, hogy bekoj fedelű notesz, ing2 toll. De még be tökélte, hogy most mikor nyílt az ajt • közt a vaddal, ami gát. A tiszteletlen aggállyá ellenére aztán gyorsan e észrevette, milyen ható pillantással n< Egyszerre kicsúszó zavarba jött. — Jaj, ifjúság, sí meg a házigazda. - tudunk és belesíri jöjjön be. A házat szemmi lemszerető embei öreg, szalmafonato nieleg fényű sétaf dzsa az évek úgy i ha sose használta egyik falon időtől gött. Régi emlékei hangokkal, meg el sedett arcokkal zsí újságíró már-már i mindazokat, akik ben a házban. És teljes volt hogy kibámulni a napfényt, ahogy v és megérinti a tá\ a távolban egy ai sát, melyet csak t sejtetett, és arra két órája még ot előtt (az aztán a 2 ez képtelenségnek — Üljön le, ülj ta az öregember, te volna a fiatal get, hogy mindezt lássuk csak, magi lene. Tudja, fiatal első firkász, akit vagy... Te jőistei gyobbik lányunoki van, és annak má a magukfajta fiel az ember nyakáró la ... Elhallgatott, és tudta eldönteni, ví dől, vagy mire, és és megint rájuk mintha még a ház — Hát meghalt ember, s a fiú tue hogy maga mögöt léket, és már rá Mert erről akar Hát ide figyeljen, rencséje van, mer engem egy másik * Mai haladó kér
