Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 2. szám

B

agrickij kövér volt és asztmás. Jócskán őszbe vegyülő ferde üstöké tincsekre zi- lálódik a homlokán. Matróz- köpenyhez hasonló rövid fekete kabát, kigombolt inggallér, erős, kurta nyak — igazi tengeri medve. Szakadozott, rekedt hangon verset szavalt az egyetem folyosóján. Lélegzet-visz- szafojtva hallgattuk.

Romantika! Ez hiányzott nekünk azon a dohányfüstös, sivár folyosón. A költészet varázsa széles hullámban áradt ránk, mint gyermekkorunkban, a fejünk búbjáig elborított, magával sodort bennünket és nem kapadohánybűze, hanem hínárszaga volt.

Mindén olyan egyszerűen kezdődött. Kolja Gyementyev költő, diáktársunk elcipelte Bagrickijt az egyetemre, valaki megkérte, hogy szavaljon verset, és ő minden sza- badkozás nélkül szavalni kezdett.

Én, ahogyan ott álltain — számbán kialudt cigaretta —, elbűvöltem úgy is maradtam. Ö pedig a szavalást befejezve, a sapkám ellenzője alá nézett, és azt mondta: — Csavargó nő. Meg-hívatjuk magunkat hozzá vendégségbe, Kolja?

Kolja jól ismert engem. Bagrickij meghökkentette, de hát érdemes vitatkozni? Csak rám nézett kíváncsian — hátha csakugyan csavargó' vagyok.

Megegyeztünk, hogy a hét végén találkozunk.

Nemrég múltam tizennyolc éves, csöndes voltam, és elfogódott: Bagrickij eltalálta: mindig szerettem volna csavargó lenni, de valahogy nem sikerült. Ha eljön, csalódni fog. Inni és cigarettázni persze tudok, de hogy beszélgessek vele? *

A sapkám babrált ki velem. A sapkám meg a cigaretta.

Két napig levertem, tűnődve kószáltam Moszkva-szerte, és azt motyogtam magamban: „Fonákjára fordult a csapongó szerencse, fonákjára, visszájára..." És semmit se tudtam kigondolni. Bár csak ne jönne el! Da jó lenne, ha nem jönne el. Harmadnap odatévedleni a kitajgorodi falnál levő böngészdéhez. Egy nagykockás nadrágot, ősz pofasza,kálit viselő, tiszteletre méltó antikvárius, aki mintha Krukesemkónak Dickenshez készt tett illusztrációi közül ugrott volna elő, a Mérleg és az Apollón évfolyamait árulta. A folyóiratkö- tegek mellett, egy vaskos francia szótáron gombolyaggá tekercdve hevert egy meglehetősem jöl táplált. nagy sikló.'

Ekkor pompás ötletem támadt. Micsoda lelemény! Koljától azt hallottam, hogy Bagrickij háza tele van akváriumokkal, a falakon — kalitkák madarakkal. Megveszem ezt a kígyót. Ha Bagrickij eljön, a siklóval fog foglalkozni, meglesz a szórakozása, én pedig hallgatok.

— Hogy ez a sikló? — kérdeztem merészen.

Az ár jutányosnak bizonyult. Az antikvárius újságpapírból zacskót csavart, és beletette a siklót.

— Álomba dermedt — mondta —, de me féljen, a melegben felenged. Fürge. Figurásán fog tér kergőzni, mint valami hajókölél. Sajnálom eladni, de a feleségem látni se bírja.

Otthon letettem a papírtölcsért az ebédlőasztalra. A s'kló szétbontotta az újságpapírt, és kúszni kezdejtt a csészék közt. A mama összecsapta a kezét, 'ás azt mondta:

— Már csak egy kígyó hiányzott nekünk!

A sikló kecsesen tekergőzve lemászott az asztal lábán a padiéra. A zongoráról leugrott Szása meg Mása, a két nagy tigriscsíkos macska, amelyek már régóta boldog törvényes házasságban éltek. Szimmetrikusan a s'klóra emelték első mancsukat, és mozdulatlanná dermedtek, mint valami címerbeli oroszlánok. A sikló rájuk szisszent. A két macska gyorsan, nagyon gyorsan ütni kezdte a főjét, de ő ügyesen átsiklott köztük, és elbújt a pohárszék alatt.

— Most mi lesz apáddal? — kérdezte a mama.

Apám, lármás, heves ember — aki hajlamos volt szenvedélyes szóáradatokra —, rettentően félt az egértől. Fel kellett tennünk, hogy a siklótól még jobban megijed. Elképzelni is szörnyű, mekkora lármát csap.

Az éjszaka nyugalomban telt el. Napközben, ahogy apám elment, egy pálcával sokáig kotorásztam a

pohárszék alatt. A sikló nyomtalanul eltűnt.

Lelkiismeret-furdalás kínzott. Apám okvetlenül megijed. Nagyon megijed. Pedig a szíve... Jobb nem gondolni rá.

Este eltört edény csörömpölése hallatszott a konyhából — máris rohantam oda. A padlón néhány rózsaszínű Gardner-csésze cserepei hányódtak, nagymamának remegett a keze; az ajtófélfának dőlve állt, és egy pontra meredve Jajveszé- kelt:

Magdalina Dalceva

— Egyiptomi csapás! Mennyországnak királynéja! Most még egy kígyó is. Nincs elég piszok a konyhában, hát még egy kígyó is...

Követtem a tekintetét. A festetten padlődeszkák közül egy résből előbújt a sikló, és igen figyelmes, hideg tekintettel nézte a rózsaszín cserepeket. Én feléje iramodtam, de ő pajkosan cikkan- va eltűnt a padló alatt.

Egy fél óra múlva odament a mamához Fenya, a háztartási alkalmazottunk, egy idősebb, apácatípusú nő, aki közönyös volt mindennel szemben, ami földi, hiányzott belőle a legcsekélyebb gazd- asszonyi rátermettség is, és arra volt legbüszkébb, hogy lány maradt. Emiatt — saját szavai szerint — nem tudta megkülönböztetni az öl fát a fél öltől, a fontot a fél fonttól, és általában sólymosán tévedett a számolásban.

Odaállt a mama elé, szorosabbra húzta fejkendőjének csücskeit, és azt mondta:

— Varvara Konsztanyinovna, én felmondok.

— Mi történt? — lepődött meg a mama.

— Nem arra szegődtem, hogy kígyóval lakjak.

A mama mindig hősiesen kiállt értem. Ezúttal is úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna.

— De miért zavarja az magát? Bebújt egy résbe, mindenkitől fél...

— Amíg egyedül van, nem is zavar — mondta megfontoltan Fenya. — De mi lesz akkor, ha meg- fiadzik?

— De hisz egyedül van! És ugyan mitől fiadzana 'meg? A kandúrtól?

— Ezekhez a dolgokhoz nem érték. Én lány vagyok.

Némi gondolkozás után hajlandó volt a háznál maradni, amíg a sikló meg nem. fiadzik.

Hamarosan megjelent apám, és kiment a konyhába kezet mosni. Én követtem, készen arra, hogy magam szenvedjem el felháborodásának első kitörését.

— Kígyó fészkelte be magát a konyhába... — mondta szemét ártatlanul lesütve Fenya.

— Micsoda hülyeség ez?! — fakadt ki apám. — Honnan lenne kígyó a városban? Likvidálja azt a szemétdombot a kagyló alatt, akkor majd nem lát rémeket.

Mindig valahogy könyvlzűen beszélt Fenyával, de ő nagyon jól megértette.

— Akár kihordom a szemetet, akár nem hordom ki, az neki édes mindegy. Másutt rakott fészket. Oda nézzen!

Apám a résre pillantott, hátrahőkölt, majd megint odatekintett.

— De hisz ez sikló! — sóhajtott megkönnyebbülten. — Gyermekkoromban puszta kézzel fogtuk őket. — Majd Fenyához fordulva szigorúan megmagyarázta: — A sikló nem jelent veszélyt. Nem mérges.

A szobába visszatérve levette a polcról a Brehmet, feltette szemüvegét, és olvasni kezdett.

— A közönséges sikló tejet isz'k. rovarokkal meg férgekkel táplálkozik — közölte velünk. — Nálunk annyi csótány van a konyhában, hogy remélem, nem döglik éhen...

És szemüvege fölött a mamára nézett. A mama könnyűszerrel szokta visszaütni az ilyen labdákat.

— Ez a jő. Megkíméljük magunkat a fáradságtól, majd megél a maga kosztján.

Apámra egyáltalán nem volt jellemző, hogy megkímélje magát a fáradságtól. Kiment a konyhába, előbb egy csészealjat, aztán zománctálat kért, végül valami okból az öblítcedényba töltött tejet, és odatette a rés mellé.

Másnap kellett jönne Bagrac- kijnak. A siklóra nem tehetett számítani: reggel óta nem’ mutatkozott. és általában független életmódot folytatott.

Ráadásul — szokás szerint — nem volt pénz a háznál. A mama elővette az ékszerdobozból a megboldogult nagypapa két ezüst cigarettatárcáját, és elindult a Dmit- rovkára, a zálogházba.

Több vendég érkezett, mint vártam. Bagrickijen és Kolján kívül eljött még egy George Munblit nevű diáktársunk Block-jelmezben: magas nyakú fehér pulóverben meg fekete zakóban, mögötte pedig bágyadtan vánszorgott egy töl- tényzsebes kaukázusi inget viselő, ismeretlen, szomorú és szótlan grúz férfi.

Mindjárt asztalhoz ültünk. Ogy látszott, Bagrickij rosszkedvű: keveset beszélt, sokat ivott, de nem falatozott; Kolja egy bálrendező ábrázatával mosolygott, a grúz merev arccal” hallgatásba burkolózott, mintha nem értene oroszul. Munblit pedig, ak in mint mindig, erőt vett a didaktikai viszketeg- ség, képes lett volna átnevelni a fehérneműs szekrényt, és átépíteni a Vaszilij Blazsennij-temploanot. Vékony, szomorú arcán epés mosoly futott át. Ma amiatt sopánkodott, hogy mi, az emberiség élenjáró részié, petróleumfőzőkhöz és vesszőseprűkhöz vagyunk bilincselve.

Valahogy mindenki lagymatagon fogadta ezt a sopánkodást.

— Ha nekem csak ez volna a gondom, tanító elvtárs — válaszolt tréfásan az anekdotából vett idézettel Kolja. '

— ,Amíg van tyúkpiac, nekem biztosítva van a komfort — mondta Bagrickij.

A grúz hallgatott, én meg úgy elgondolkoztam, hogy a térdemre •^tettem egy apró heringet.

A sikló lassan bekúszott az ebédlőbe, és a fényben baljósán csillogtatta ezüstös pikkelyét.

— Micsoda rondaság! — kiáltotta Bagrickij, és felugrott a székére. — Micsoda rondaság... — ismételte, és átmászott a zongorára.

A sikló határozottan és fontoskodva mászott a zongora felé.

— Eduard! — kiáltott rá Munblit. — Rögtön hagyja.abba! Egy lánynál van vendégségben.... Hagyja abba! Hogy nem szégyelli magát, Eduard!

De az illemszabályok hatástalanok maradtak.

— A köhögéssel meg a szüléssel nem lehet várni — jegyezte meg filozőfikusan, kitűnő .moszkvai kiejtéssel a grúz.

Éjfélkor, amikor apám megjött, az ebédlő üres volt, ás szokatlanul rendes. Apám leült az asztalhoz, a terítéke elé, egy darabig játszadozott a villájával, majd azt kérdezte:

— A siklónak adtak enni?

— Semmit se vesz a szájába. Se tejet, se csótányt — válaszolta készségesen Fenya.

— Nem tudok enni, ha egy állat éhezik! — kiáltotta apám, és félrelökte a tányérját.

MAKAI IMRE fordítása

/

Varga Lajos illusztrációja

V

asárnap az ebéd lünk eg falumból. Csak apám félretett« kérdezte:

— És Kissék — Élnek, mir ta az idegen. Minden befekt« adzik.

Anyám, aki < állt, egy pillan sogatást, felem tud valami újs* magát, öntudat tányér után ny ban azonban m idegen válasza, jegyezte:

— Hát azok. pillanatában is markukban — Az ajtó előtt indulok a város télén felmerül ahogy apám an feldíszített fát egy könnycsepi — És apám, — kérdezem hi Mintha hatab pódnának be d tő lett, a társai; szerre minden kerékvágásból.

Huszonkét é\ leim elváltak, azóta nem látt — Meghalt comat fürkészvi öngyilkos lett.

— Meghalt? s egyet billen De mostohaa] re.

— Miért, te száz évig él? - san.

A gúny belén a szám kiszára tatlan keserűsé — Természeti san, de mást n érzem, óriási t nem, s gennyta lényemet. A be lenségtől. Sz©

Szeretnék s mihelyt e semmit sem dálatosan f>é cia marad i főt űz a sza' melyet ott i most apránk tódni tennei hangok volta emberben tár foghatók, s : túl a szavak érlelműbbek.

Olyan férf felejti a vilá egyetlen őrs: az emberek

Mi rejlik el? Mitől f Marokkóban nem próbát arabul, se v: ven. Semmit teni az ideg -jéből. Azt ak önmagukkal ne gyengítse tudás. Semm sairól. Szokí voltak ne,ken kevés, ami a minden orsz gad, már az rólam.