Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-09 / 15. szám
7 I óhajtva a vendég, és nyelt győző borból. i sors kifürkészhetetlen — a szomszédasszony is, ta- kintetük, egy pillanatra étit a pillanat varázsának; tűrődött a zongorajáték, a leereszkedett az est, a tátikén már lámpát gyújtot- pavilonok és a szállodák blakai csillagkép-girlando- A férfi vendéglátója arcát idkívül vonzónak tetszett k egy ilyen ragyogó aszhatott eszébe, hogy haza- si gyopárt. Egy ilyen asz- dent meg kell kapnia, ami c. olt, hogy elbúcsúzzon, felijére és hazafelé nyargal- ap este a hűtőszekrényben s, hozzá sem nyúlt, lkából egyenesen a kertbe meg sem állt, a geszte- kerthelyiségbe sem nézett n rótta a kert ösvényét, a szomszédos házra, izga- hogy valahol felbukkan szédasszony vagy legalább hallja, ám a ház néma és sak a veranda üveglapjai gvó nap tüzében. Szemébe lémely növények a szom- n több gondozást igényeire gondolt: a legközelebbi gyengéden felajánlja szol- )s szomszédasszonynak, de rá, hogy ne legyen tolateljesen" lefoglalta az asz- egészséges, mint a makk, elé és gyönyörű, mint egy üntelenül maga előtt látta ;yogó szemét, elbájoló ke- karcsú alakját. Ha nekem 3m volna, én is hajlandó lgiozni, akár egy ló, akkor [tana, a csillagokat is a ím és én is ilyen büszke a kertemben. De ha az em- zsémbes vén csoroszlya reggelenként felkelnie emhogy még siessen a íz évek futnak. Az embe- iladnak előre, gazdagod- é autók, villák, külföldi ik a könyvelő él változat- módjára a földet túrva, e a 'kert. Mihez is kéz Miféle élet az, nap nap el kelni, felülni a kerék- a gyárba, útközben meg- íz élelmiszerboltban, vesz két kiflit meg egy kocka — a munkahelyen fel (az utóbbi időben min al odakozmál), azután ímelii a fejét a számokból, izemi konyhán, ötkor sö- üfében, majd kikarikázik ik dolgozik meg dolgozik ésig; a kert közepén ele- 3tt rossz kis vityilló áll, ttal, mindjárt az ajtónál taélet jelképe, a kemény- szkapriccs, az egyik sa- nélküli bicikli, a másik- dyeket a fiai hagytak itt. élete. Nehézkes, földhöz enne semmi lelkesítő, is, semmi izgalom, sem- . A szokások ... múlva volt szierencséje. ítte a szomszédasszonyt, iidt a ribizkebokrok mö- etkőzve napfürdőzött, s közben olvasott. Nem tudta, hogyan szólítsa meg szép szomszédnőjét, zavarában fütyürészni kezdett. — Á, milyen jó kedve van, szomszéd úr — szólította meg az asszony. — Nincs mindig. Khm ... Kellemes délután, kedves szomszédasszony — ragadta meg tüstént az alkalmat. — Hogy tetszik lenni, régóta nem láttam. — Ö, hát lehet jól az ember ilyen borzalmas hőségben? — legyintett az asszony. — Bizony, kibírhatatlan ez a hőség — sóhajtott fel, és észrevétlenül végigpásztázta szemével az asszony testét, legalábbis azokat a részeit, amelyeket a kerítés és a bokor zöldje fedetlenül ha gyott. Napozót viselt, csupán a vállán vetett át egy virágdíszes fodros pongyolát, mely emlékeztetett a ruhára, ám végképp semmit sem takart el — telt karja és combja továbbra is paráznán meztelen volt és a melltartó kivágása is bőséges betekintést engedett. — Most rengeteg dolog van a kertben, buján fejlődik minden. A gyom va lósággal burjánzik, nem győzök gyomlálni, a füvet kaszálni, a sövényt nyírni — sorolta zavartan, miközben szakmánybán gyomlált. Egyszerre mentő gondolata támadt, levágott három rózsaszín csipkerózsát, de kevésnek találta, ezért még megtoldotta három bordőpi- rossal és odament a kerítéshez: — Ha megengedi, kedves szomszéd- asszony, megajándékozom ezzel a ... szerény kis .csokorral. — Jé, micsoda gyönyörűség! — csapta össze a szomszédasszony a kezét, az aranykarikák összecsendültek a csuklóján. Mezítelen lábát beledugta bőrpán- tos facipőjébe és kényelmesen odatipegett a kerítéshez. — Öh, szomszéd úr, hogy jövök én ehhez? — Virágot a virágnak! Szép nőknek szép virágot. Amelyik virág szép nő kezébe kerül, az nem virított és nem illatozott hiába — mondta folyékonyan, minden dadogás nélkül, maga is csodálkozva rajta, honnét jutnak eszébe efféle gondolatok. — Maga aranyos ember, szomszéd úr, — sütötte le szemét az asszony, arca elpirult. Oly csábító volt, mint egy hamvas őszibarack, a'kár egy szem friss szamóca, tele életnedvvel, majd kicsattant az egészségtől, olyan csodálnivaló szépség, amilyenről titokban minden férfi álmodik és akiért szívesen elveszíti egy pillanatra a fejét. Mindennap kijárt a könyvelő a kertbe, még sohasem törődött vele annyira, sohasem gondozta úgy, mint ezen a nyáron. A vityillóban, ahol senki sem látta, rendszeresen tornászott fia súlyzóival és fekvőtámaszokat csinált, ő, a vén iroda- inoly, érezte, hogy lassan lassan visszatér testi kondíciója, megacélosodnak izmai; tornászás közben mélyeket lélegzett és időnként titkos pillantásokat vetett a szomszéd ház néma ablakaira. Tagadhatatlan, mondta magában, szüksége van az embernek valamilyen ösztönzőre, valamire, ami buzdítani képes, hogy legyűrje a saját lustaságát és a lélekölő semmittevést, hogy ismét visszatérjen életkedve, hogy bírjon mindent elölről kezdeni. Legalább így önmagában, hogy senki se tudjon róla, senki, egy bizonyos teremtésen Wívül... Már több alkalommal megajándékozta rózsával a szomszédasszonyt, földieperrel kínálta és friss zöldséget vitt neki, melyet rögtönzött üvegházában termesztett. Az asszony mindig mindent megköszönt, és kokettálló mosollyal turbékol- ta: — Ah, hogy jövök én ehhez, szomszéd úr! Maga olyan kedves ember! Hiába, amelyik férfi ért a virághoz, az a nőkhöz is ért — hunyorgott csábítóan, az arca égett. A könyvelő magához vonta az asszony finom kezét, megcsókolta ujjainak hegyét, s ha nem állt volna közöttük a kerítés, talán uralkodni sem bírt volna magán, és megérintette volna a lázban égő női testet. Az asszony mosolyogva próbálta kiszabadítani a kezét. — Hogy jövök én ehhez, szomszéd úr! Aznap a könyvelő sötétedésig a kertben maradt, hallgatta Zorka zongorajá- .tékát, a szürkület megtelt a tátrai tele pülések csillagképeivel, a fák lombjai közt szél motozott, kivilágított ablakok előtt árnyékok suhantak, az emberek beszélgettek, ölelkeztek, szerelmeskedtek. Csak ő gunnyasztott az elhagyatott kerti bódéban, néha ott is aludt, mind nagyobb ellenszenvet érzett, amikor haza kellett mennie a szűk, fullasz- tó levegőjű poros városi lakásába. Nem jött álom a szemére. Mint valami szerelmes kamasz, éjszakákon át bámult a sötétbe, tehetetlenül forgolódott a deszkából összeeszkábált kemény ágyon és ábrándozott. Egy reggel léptek zaja ütötte meg a fülét. Azonnal felismerte a facipő kopogását. Talán ő sem tud aludni, suhant át az agyán. Kijött egy kicsit szellőzni a kertbe... Végre! Ez az a pillanat, amelyre várt. A legjobb alkalom! Odalopakodott a kerítéshez és fütyö- részni kezdett. A kerítés túloldalán el haltak a léptek, sietős „psszt!“ hangzott, visszafogott suttogás, majd becsapódott a kiskapu — és valaki nekiiramodott az utcán. A szomszédasszony ugyanazt a virágos pongyolát viselte, mely semmit sem fedett el — ám most nem volt alatta napozó, hanem csak leheletvékony hálóing —, lehúzta lábáról a facipőt és mezítláb, lábujjhegyen osont vissza a házba. A távolsági buszvezető szolgálati úton volt, csak a hét végén kellett hazatérnie, úgyhogy nem lehetett ő, aki elment, röppent át a 'könyvelő agyán. Valaki más volt. Hát persze, egy ilyen magára hagyott asszony, aki letépdesi a törvény védelme alatt álló virágot, aki elcsábítja a törvény védelme alatt álló nős férfiakat, egy ilyen elkényeztetett úri szépség, aki teleaggatja magát arannyal, és a legnagyobb jólétben él, hogyan lehetne meg szerető nélkül?! Akkor éjjel már nem is aludt el. Hajnalban kitolta kerékpárját az utcára, és míg úgy tett, hogy a kerékbelsőt fújtatja, alaposan szemügyre vette a szomszéd kiskertben a havasi gyopárt. Utála tos, szőrös növény vált belőle, szaporodásnak indult, elburjánzott, óriási méretűvé nőtt. Vagy csak úgy rémlett neki. Szédülést érzett, egész nyáron szédült a feje, egész nyáron úgy élt, mintha ringlispilben ült volna. Mit vártál, korholta önnönmagát, mit vártál egy ilyen fiatal asszonytól, te vén szamár, te vén bozontos havasi gyopár! Felegyenesedett, esetlenül felült a kerékpárjára és beletaposott a pedálba. Elindult az új nap felé, mely semmilyen örömmel sem kecsegteti, mert az ősz megérkeztével a vén gesztenyefáknak is szomorúbb lett a susogása, és a sörnek is egészen megváltozott .az íze. KŰVESDJ JANOS fordítása Szerkesztőségi jeladatként kaptam, hogy írjak riportot egy százéves emberről és egyúttal adjak oD vasóinknak receptet a hosszú életre. Példaképül nem egy aszkétát kerestem, hanem egy olyan embert, aki kedveli az életet, és aki hosszú életében sem tagadta meg magától az élet örömeit. Sok idős emberrel találkoztam, de valahogy egyik sem jelelt meg riportalanynak: néhányon közülük még nem érték meg a száz évet, mások pedig már megkezdték az alkohol és a dohányzás káros hatásáról szóló leckék olvasását. Csalódást okozott az a beszélgetés is, amelyet egy üde aggastyánnal jolytattam, aki már jóval túl volt a százon. '— Százharminchárom éves vagyok, de még jól ér zem magam. Akarja tudni, hogyan lehet ilyen kort megélni? — kérdezte. Akartam! De amikor elkezdte szónoklatát a vegetáriánusok kosztjáról, a jriss levegőről, és hadat üzent a húsnak, de még a halnak is, kihasználva, hogy számtalan kíváncsiskodó körülvett bennünket, halkan, leléptem. Keresésemnek csak nem akart vége szakadni, míg aztán ki nem jelenthettem: elég, megtaláltam, ez az! Meglehetősen sovány, aszadt öregemberre akadtam. Amikor elment mellettem, úgy láttam, arcán csaknem 150 év ránca zsugorodik. — Bocsásson meg — fordultam hozzá —, szeretnék magától egyet s mást kérdezni. Erre ő, felkészülvén a beszélgetésre, cigarettát kotort elő. — Dohányzik? — kérdeztem leplezetlen örömmel s csaknem ugrottam egyet. — Régóta? — Tizenkét éves korom óta — válaszolta, és reszkető kezével meggyújtotta a bagóját.. — Amint jelébredek, az az első, hogy rágyújtsak. És egész nap füstölök. Mindjárt világos volt előttem, hogy ez a riportalanyom nem vegetáriánus. Amikor ugyanis megemlítettem a gyümölcsöt, a zöldséget, a tejtermékeket, szinte rázta a hideg. Ez az én riportalanyom! — Szóval, magának a hús a főétele? — kérdeztem ujjongva. — És remélem, egy jó szelet disznósült előtt jól esik néha egy két pohár jó erős ital is. Erről mi a véleménye? — Abszolúte pozitív! De miért csak „néha“? Reggeli előtt is, ebéd előtt is, vacsora előtt is. — Mondja, és hány éves? — Pillanat. Amint látja, az utóbbi időben már az emlékezőképességem nem a legtökéletesebb. Milyen évet írunk? Megmondtam. — Akkor az annyi mint... — az öreg valamit hörgőit, számolt az ujjain, — tehát akkor már harminchárom éves vagyok ... Valamit még szeretett volna mondani, de már nem hallottam. RELLUS IMRE fordítása puszta kíváncsiság verette Az volt a feladatuk, hogy !í számára kifürkésszék, mi- isztithatnúk meg a bolygót nyeződéstől, attól a szánal- iológiai fajtól, amely jelen- nyészik rajta. Hogy felsza- m ez a világ a lét más, tö- ebb képviselőinek, st tartva haladtak, karjuk I lengett, sőt arcuk is mint- forma lett volna, mind a é. Hallgattak. irosba érve, ahogy jöttek, szótlanul mindegyikük külön ment tovább a maga útjain. Bizonyos időközönként hol egyikük, hol másikuk bukkant fel egy- egy városban, egy-egy országban a legmeghökkentőbb helyeken. Megjelentek, hogy eltűnjenek megint, és röviddel rá észrevétlen újfent ott-teremjenek valahol, va lószínűtleniil. Amíg egyikük a nudisták kongresszusán tartózkodott, másikuk a bonctani intézetben bajlódott a tetemek zsigereivel, a harmadik énekpróbákon vett részt, vagy egy alig látogatott múzeum kéziratait böngészte, hogy ráleljen végre egy fel nem fedezett, egyedül csak általa felismerhető sorra, és örömteli hűmmel beírhassa az állandóan magával hordott noteszba. Neves tudósoktól szereztek interjút. Titkos ügyiratokat vizsgáltak át. Mégis, leginkább amire kifejezés, szó se létezett a földi nyelveken, az érdekelte őket hármukat. Hosszú órákat beszélgettek át miatta haldoklókkal, halálraítéltekkel és elmeháborultakkal. Kutatták, s úgy látszott, meg is találják azt a feleletet. Országokon, földrészeken vizslattak, feltűntek, és elvesztek újra, és nem szánták a világot, amely fölött az ítélet kimondatott. A Föld elkárhozott abban a pillanatban, abban az órában, amikor ők idejöttek. Közben közeledett az idő, hogy miután megtudtak minden megtudhatók távozniuk kelljen a bolygóról, s hagyják lakóinak naiv játékukat tovább játszani, amíg csak az az elodázhatatlan nap, elkerülhetetlen perc, az utoísó, el nem érkezik. Ami megtudnivalő még maradt, részlet volt csupán, árnyalat, utolsó vonás, hogy a döntést, amely készen volt már, és elfogadtatott, véglegesítsék. Bár nem leveleztek, nem telefonáltak, nem váltottak táviratot, mindhármuk tudta, hogy itt-tartózkodásuk a végéhez közelít, ideje visszatérniük. Ezen utolsó napok egyikén valamelyikük egy könyvtárban időzött, a tudományos-fantasztikus könyveket vizsgálta át. Itt akadt kezébe A. Gorbovszkij egyik elbeszélése. Az volt a címe: A véletlen. Ahogy haladt az olvasással, nőttön-nőtt benne a zavar, riadtság- ha, kétségbeesésbe, majd rémületbe váltva át. Az elbeszélés az ő expedíciójukról szólt, az ő űrhajójukról. Ahhoz a részhez ért, hogy a könyvtárba ülve erre az elbeszélésre bukkant, hogy nöttön- nőtt benne a zavar, riadtságba, kétségbeesésbe, majd rémületbe váltva át, ehhez a részhez ért, és megértette, hogy vége van. Vége nemcsak az expedíciójuknak, hanem meglehet, az őket iderendelő világnak is. Hiszen le sem szánhattak, sőt nem is közeledhettek még a bolygóhoz, amikor elbeszélés formájában már létezett róluk híradás. Sehol se, más világok közül egyetlenegyben sem tapasztalhatták még, hogy lehet ilyen jövőbe látó képesség. A tehetetlen düh sistergett benne, a nyitott lapokra meredt, majd rémülten, zihálva a bejárathoz rohant. Sátáni döngéssel rontott végig az utcán, kénes füstgomolyt és lángnyelvet lövellve, amíg csak el nem tűnt az átjáróházak és pa- lánkok mögött. A könyv, amelyet olvasott, ott hevert az asztalon tovább. „A tehetetlen düh — mondta a szöveg — sistergett benne, a nyitott lapokra meredt, majd rémülten, zihálva a kijárathoz rohant. Sátáni döngéssel rontott végig az utcán, kénes füstgomolyt és lángnyelvet lövellve, amíg csak el nem tűnt az átjáróházak és palán- kok mögött. Félelemtől űzötten, forgószél gyanánt suhantak kevéssel a talaj’ fölött. Karjuk szorosan feszült a testükön. Az arcuk lárva, mind a hármuké. Majdnem egyidőben értek arra a helyre, ahol otthagyták az űrhajót. A sötét test már közeled- tükre fúrta kifelé magát a föld alól. Befogadta őket, megrándult, hang nélkül felszállt, és eltűnt az égen. A Föld egyetlen csillagászati térképén sem jelölt világok egyikének inváziókísérlete ezzel véget ért.“ A Föld egyetlen csillagászati térképén sem jelölt világok egyikének invázióKísérlete ezzel véget ért. HERENDI KATALIN fordítása Antansz Tamaljunasz HOGYAN KERESTEM EGY HOSSZOELETŰT
