Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-02 / 14. szám
A nap melegen tűzött. A levegő mozdulatlan volt a déli kábultságban, s egy decemberi napon körüllebegte Johannesburgot. Tompa dübörgés hallatszott a rozsdától szétrágott hullámlemez- kerltésen túl, a gépkocsik dudáival és a motorkerékpárok megkínzott gumiabroncsainak csikorgásával tarkítva. A tömegben feltűnt egy fekete járókelő és sietve utat tört magának a túloldali söröző felé. Elmozdult egész súlyával: a hul- lámlemez-kerítés, amelyhez hozzádőlt, sütötte ingén keresztül, s ott, ahol lyukas volt az ingujja, egyenesen égette. — Sonny! Adj egy darab húst! — A szeme már néhány éve megszűnt könyörgő lenni. De a hangja nem, legalábbis nem egészen. — Nem. Menj, keress magadnak! A fiú, akinek még ártatlannak kellene lennie, könyörtelen volt. Tele szájjal falta a sült húst, s böffentett: — Az kéne, hogy lopjak neked? Most? Két hasonló korú néger fiú, egy kicsit távolabb ülve (az egyik liszttartalmú sárga magot, a másik egy nagy, puha, kékes krumplit rágott) gúnyosan nevetett. Boy a bozontos fejük felett a poros, kiégett futballpálya felé nézett. Majd tekintete visszatért Sonnyra. Figyelte Sonny állkapcsának ritmikus mozgását, s hirtelen görcs húzta össze a gyomrát. Tegnap estétől nem evett. Ma valahogy nem megy. Kudarcot vallott az összes vándorkereskedőnél, akik főtt tojással tűzdelt húst, felfűzött főtt kukoricát és más ennivalót árultak. Talán ma éhesebb volt, mint máskor. Egyszerűen nem sikerült neki — rossz volt a számítása. És most a barátai — kihasználva a kereskedők elfoglaltságát — még egy harapást sem adnak neki. Neki, aki nem tudott ebédre valót csenni magának. — Kérlek, Sonny! — Nem. — Pedig nekem mindig adtál. — De ma nem. — Valóban éhes vagyok. — Én is! A szem, mely nem tudott könyörögni, könnyes lett. — A barátod vagyok, Sonny! — De nem akkor, amikor éhes vagy. Boy — csak így hívták: Fiú, mert senki sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a valódi nevét, és már ő is lassan elfelejtette — megtapogatta a palackot a zsebében. Benzin. Egy kicsit kiönt- bet az ingére és belélegezve páráját elfelejtheti nyomorúságát. Már pusztán a gondolattól is émelygett üres gyomra. Nagyon kínozta az éhség. Ö, ha ehetne egy kicsit... Állni sem bírt már az erős gyomorfájástól, hiába támaszkodott a hullámlemez-keritésnek. Szédült, és könnyű zúgást hallott a fülében. A szemébe toluló könny zavarossá tette a tekintetét. — Legyenek átkozottak! Az anyám és az apám is! Legyen átkozott anyám meg apám szeretője is. Barátai félve néztek rá. A tizenhárom éves gyerek eleresztette a hangját, átkozta a szüleit, olyan szitkokat szórva a fejükre, amilyeneket maga még sohasem hallott róluk. Hasonló sorsú társai jól értették, mit jelentenek a rettentő szavak, s ugyanazt gondolták a szüléikről. Ezért kellett neki öt évvel ezelőtt ide jönnie. Minden az anyja „első gallon komlójával“ kezdődött — amikor ő először ivott a levéből. Akkor kezdték el a sörfőzést, a piszkos Johannesburgban, egy barlangba bújva, hogy a rendőrség le ne' fülelje őket, meg hogy gyorsabban erjedjen a sör. Világos, hogy egy felnőttnek is sok lett volna, amit azon a napon megivott. Le is részegedett, persze. Az ital mennyisége minden esti kiruccanáskor nőtt. Amikor be- tántorgott a telefüstölt kunyhóba, mely távol esett az orlandói vasútvonaltól, az apja mindig megverte. S ő egyre gyakrabban akart részeg lenni azután. Konoksága egyre nőtt, olyany- nyira, hogy visszaadta az ökölcsapásokat, amikor az apja rátámadt. A kunyhójukban egy részeg nő meg egy részeg férfi verekedett: összetörve a szoba utolsó bútordarabját is, kitépve sarkából az amúgy is ingó ajtót, hogy a sártócsába lökjék, amely mindig a küszöbük előtt volt. Káromkodva karmolták, tépték egymást. A szomszédok az alsó kunyhókból és a járókelők, átlépték ezt a két. félig meztelen, birkózó, sáros testet. Mégis valaki mindig szétválasztotta őket, vagy már ők voltak nagyon fáradtak folytatni a küzdést, vagy éppen már fel akartak kelni. Aztán leszállt az est, és megkezdődött a könnyes kibékülés, az ágy rúgőjának rekedt nyikorgásától kísérve. Átváltozva a morgások, a nyögések, a lihegések nyomasztó terhévé. Aztán csend. Álom. Üres sötétség. Bov lelkiállapotát ez megviselte. Egy sarokba bújva abbahagyta a pityergést. És nem hallotta már a morgásokat, a nyögéseket és a lihegéseket. Aztán az apja fogta magát és kint töltötte az éjjelt. Irtózatta! teli veszekedések voltak és még több verekedés, amikor visszatért. És a férfiak kezdték az anyját zaklatni. Megegyeztek, hogy későn jönnek, amikor már biztos volt, hogy az apja nem tér vissza éjjel. Az apja elkezdett kimara- dozni, néha egy hétig is. És a férfiak korábban jöttek. Egy torzonborz, szakállas, sebhelyes arcú férfi nagyon türelmetlen volt. Először alkohol, majd fogdosás. Az anyja eleinte elutasította: — Várj, előbb hadd aludjon el a kicsi. De a nagy pohár borok nagyon erősek voltak, és megadta magát, zavarba hozott fia szeme láttára. És a nyögések és a mély lélegzetek egymást követték a lobogó gyertyafénynél, mely elég volt ahhoz, hogy mindent lásson. Az első éjjel zokogott, amíg el nem aludt. De ez volt az utolsó eset, hogy ellágyult és sírt. Voltak napok, amikor két hét után az apja hazajött. Otthon tíz napig bizonyos „rend“ volt, de egyszer az apja mással találta az anyját az ágyban. Nagy csetepaté lett. Mindhárman józanok voltak. Az apja duzzadt szájjal, feldagadt szemmel vaktában becsomagolta a dolgait és elment. Nem él tovább elveszett asszonynyal, magyarázta az apja a szomszédoknak. ö meg nem él olyan emberrel, akinek másik nője is van távol a háztól — kiabálta az anyja, miután apja elment. Másnap reggel az anyja elküldte a „rendes“ apjáért. ö megtagadta. Az anyja megverte érta Ekkor kapott ki első ízben tőle. De nem sírt. Ez még jobban bosz- szantotta az anyját. A verések folytatódtak mindaddig, míg reménytelenségében elhatározta, hogy megszökik, és megkeresi az apját. Hallotta az asz- szonytől, aki ugyanabban a kis utcában lakott, akiről pletykáztak a közös csapnál, hogy az ő apja George Gochból való. Egy másik asszonnyal él. — Hol van George Goch? — kérdezte az idősebb fiúktól. — Fölszállsz a város felé induló vonatra. Aztán egy másikra. Majd leszállsz George Gochban. A város másik végén. Megtette. Egy fiú, aki a szomszéd barakkban lakott és a vonatokon édességet árult, kalauzolta őt. Barátja a George Goch-i kisállo- máson hagyta sok lármás vonat között. — Hol van George Goch? — kérdezte a helyiektől. — Menj át a hídon, kicsi, az utcán keresztül, de vigyázz az autókra. Lemész az útra. Meglátod. Menj át a templomkapun. Odaért. Hol van az apám? Ki a te apád? Johannes? Hogy hívják? Nem tudom. Honnan jössz? Orlando Sheltersből. Szegény kicsi. Végigfutotta széltében-hnsszában a gufaskatulyaszerű házakkal szegélyezett szűk utcákat, melyeknek borzalmas volt egyformán koszos külszíne. Ügy tűnt, hogy a sok gyümölcsfa előtt hajlonganak a széles kis udvarok. El lehet itt veszni. A házak, az utcák, még a fák is hasonlóak. — Anyám, adhatna egy kis kenyeret? — Eredj'innen! — Anyám, kérem, adjon nekem egy darabka kenyeret! — Kinek a kölyke vagy? — Anyám, szépen kérem, adjon egy kis darab kenyeret! — Fogd! És menj utadra! — Anyám, kérem, adjon egy darabka húst is. — Dolgoznod kell, kicsi, hogy megszolgáld! — Megteszem, anyám, erős vagyok! — Lépj be! Nagy bűzlő hordók. Mosd le, kicsi! De gyorsan! A délutáni sörfőzéshez késznek kell lenniük. Tűnődött, talán sört készít? Napnyugtakor a bekerített negyed templomkapuja alatt állt. — Ez az egyedüli bejárat — mondták neki. A férfiak és az asszonyok százai özönlöttek be. Nem látta az apját. Visszatért a nagy szutyokba, a még nagyobb és koszosabb hordókhoz. — Ha egy kicsivel többet dolgozok magának, anyám, kaphatok még ennivalót __ és egy fekhely et? — Igen. Szombat és vasárnap — amikor sikerült elmenekülnie a koszos hordóktól — szemügyre vett mindenkit és belesett minden lármás udvarba. Nem kérdezősködött többet. A következő szombat este pillantotta meg. Előbb észrevette volna, ha nincs olyan sötét a hátsó udvérban, ahol a férfiak ittak, nevetgéltek és szitkozódtak. Jól meghúzta apja ruhája ujját, hogy észrevegye. Komor, üres szemek néztek rá. — Te mit akarsz, kicsi? — Megismert, apám? Ittas tekintettel, hosszan nézett rá. A gyomrát sült terhelte, sörrel lenyomtatva. — Te vagy, fiam? — Igen, apám. — Nem mosolygott. — Mindenhol kerestelek már néhány napja. — Bátor kicsi. — Átölelte egyik karjával és erősen megszorította. — Látod ezt a fiút, Kumalo? A fiam! Régóta nem láttam. Egész Orlandóból jött, hogy megkeresse az apját. Bátor fiú. És tudja, hogy az anyja nem más, mint egy szajha, aki az ágyamba cipel bármilyen férfit, aki fizet neki egy pohárral. — Az apád hazavezet téged. Az én házamtja. Jó lesz ott neked. Elviszlek az új anyukádhoz, kedves asszony. És meglátod a kishúgo- dat. Űj anya. Legutóbb új apa volt. A gyomra összehúzódott. Kicsavarodott ujjai kemények és hidegek voltak. Lehet, hogy majd nem akarja, hogy anyának szólítsam. Lehet, hogy tetszeni fog nekem, és anyának fogom hívni. És követte az apját az utcákon át. Az árnyékuk hosszan kinyúlt előttük, ám amikor beléptek, a gázlámpa fénykörébe, kerek folttá zsugorodott, s olyan maradt, amíg egy másik körbe nem léptek. Ismét a hosszú árnyékuk, most szemben, aztán rövidebb. Majd a folt. Befordultak egy kapu mögé. Fehér vasbarakk a sorompó végénél. Az alacsony ajtón kopogtat. — Ki az? — Én. Csend, majd a kulcs csikordulá- sa. Ajtónyikorgás, fénysáv. Kis helyiség. Téglával magasított, dupla ággyal eltorlaszolva; egy szekrény, egy hosszú törött tükörrel; egy ovális nagy asztal és hat szék; egy tábori ágy és egy tűzhely. A szoba meleg volt és rosszul szellőztetett. Az asszony csípőjének egy síró gyerek dőlt. — Ittál? Ki ez a piszkos kisfiú? — Piszkos ... fiú? A, igen. A fiam. Egyenesen Orlandóból jött, hogy az apjával legyen. — Azt akarod mondani... azért jött, hogy itt maradjon? — Természetesen! A fiam, nem?! Itt maradt három hónapig. Azután elment. Senki sem kérte őt, hogy az asszonyt „anyjának“ hívja. De ő megtette ezt. — Boldog fiú! Szereted az új otthonodat? Az apádét, he? És az anyádat? Derék asszony, mi? Nem úgy, mint az orlandói szajha! 0... — Az anyám! Ne mondjon róla ilyeneket! — Hé! Ugyanezt megismételnéd az apád előtt? — Ugyanígy beszélnél az anyámról?! Senki sem beszélt neki sokat. Naponta kétszer kapott enni, a pamlagon aludt és semmi több. Többet szeretett volna;.egy otthont, nem pedig egy házat, ahol eszik és alszik. Uram, viszem a táskáját! Fiú, ne koldulj itt! Nem tudod, hogy ez itt tilos? Nem koldulok. Pénzt akarok keresni kenyérre. Feleselsz?! Lecsukatlak!... Elment, eltűnt a járdán a szombat reggeli nagy tömegben. Frissen sült hús illata úszott a meleg, mozdulatlan levegőben. Átúszott más szagok között. A fiú éhséget érzett és elgyengült. Próbált menekülni az erjedt sör nehéz és nedves szagától, mely a vörösre festett hullámlemez-kerí- tés mögül jött. De a bádogkerítés mögött izzó szénparázson sülő hús szaga csalogatta őt. Mióta állok én itt? Hát senki sem ad egy picike darab húst, hogy könnyítsen kiszáradt számon? És enyhítse gyomrom fájdalmát? — Gyere ide! Körülnéz. Egy kis sovány fiú szólt. Kiéhezett, mint ő. A feje nagynak tűnt sovány nyakához képest. Szeme mély volt és csillogó, s benne titkos kérdés. — Mi van? — Éhes vagy? — Igen. — Gyere. Az utcán túl, a hoss nek mentén rozsdás húzódott. Egy csoport a napon. Füstöltek. Honnan jössz? Orlandóból és Georg Éhezel? Akarsz csa zánk és élelmet lopni! Igen! Féli Félsz? Igen ... Nem! Vedd! Ez bátorságot Egy piszkos kis esi] áztatva. Tedd a szádba és jő Égette kiszáradt tói ta a beleit, köhögött. Térdre rogyott és hányni. Csak egy szál lógott az alsó szája s: meglengetett a szellő fáradt zászlót. Ha. ha, ha, ha ha, joránna! Nem! Nagyon éhes! akárhogy is, de ebédel Maradi itt, Boy. Sietüi ennivalóval. Egy görcsös fűcsom érezte, hogy az üres , resztül gerincoszlopát A szája nyitva volt. E hányi. Semmi. Üjból romszor is, hogy a fő nyálat. Köpött. Semm Kiabálás és károm! szott az étellel megral felől, a söröző másik tös léptek, rekedt és vetések. Körülülték. Fogd, és egyél! Honnan van? Lopott. És ha elcsípnek be Nem. Egy percre se ják ott az asztalukat! Mindenhol lopnak: sári holmiknál, kávéh reskedőknél. Mindenhi lem is van. Néha, a i rágjuk akadályozza e ruhát is lopnak. Hol van az apád é: Sonny? Ne tudom!... Apáir tatták, vidékre vitték. Anyád? Nem tudom. Mióta? Egy éve ... Nem tudom. Lesütötte a szemét, ette a húsadagját, é: rozsdás, összevagdalt árnyékában. A repedezett futball A bantoui sportolói! bantoui kiéhezett gye ja. A mögöttük levő u lás és nevetés hallats körül lehet. Most jönr ból. Megtöltött bendő szegek. Sonny horkolt: pis: cán mosoly volt. Mi gyomra fölemelkedett kedett a rongyfoszlí mely valamikor ing \ A másik kettő szint kább öntudatlan állap Néhány lélegzet a be volt, hogy erősen fes: leple alatt a fiatal a} olyan jól ismerte a \ A fiú üres hasábé támadt a fájdalom gt ve gyorsan ja gyepre ségtől mindig gyenge Kinyújtózott és bee mét. Ha aludni tudna ban érezné magát, ai red. Hanyatt feküdt. Ore lyegve a hátgerincére Kipróbálta a fekvés tozatát, de egyik sem lelő. Végül is felült, meleg falnak dőlt, 1; tóttá maga elé. A volt, de a zsongás a títő. Valamit tennem kel nedves szemmel, és ! kintete alvó barátaira a falánk és egoista mélyen alszanak, enge nak éhen halni! hogy a pokolba küldj Miért is ne! Hirtele dett, majd elzsibbaszt! Arthur Maimcme íWS
