Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-02 / 14. szám

1_ öltöző fiókja elnyeli Emí- lia VaSáryová kellékeit: az órát, a láncot, a gyűrűt és a karkötőt. Csupaszon marad a kéz, a nyak, az ujjak sem röp- dösnek már a levegőben. Meg­nyugszik az előbb még vibráló tekintet — a mozdulatlanság, mint valami mélységes álomkór rátelepszik az öltözőre. „Elsőéves főiskolai hallgató voltam, amikor Az ember nem mindig énekel, ha menetel című filmben elfátszottam első film­szerepemet. Csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy egy fiatal lányt kellett életre keltenem. De ne gondoljon semmiféle művészi alakításra, mert akkor még igazán kezdő voltam, jóformán semmit sem tudtam a színészi pályáról.“ A fogason még gazdátlan az öltözék: a fehér blúz és az ugyanabból az anyagból készült rövid szárú nadrág. Az asztal mellett farkasszemet néz egy­mással Emília Vaááryová csiz­mája és az Üvegre festve című lengyel musical angyalának pa­pucsa. „Tizenhét éve vagyok a pá­lyán, de ez nem jelenti azt, hogy az új szerepek egyre ke­vesebb nehézséggel járnának. Persze, akadnak közöttük olya­nok, amelyek aránylag köny- nyen »adják magukat«, mások viszont még ennyi év után is komoly fejtörést okoznak. Es különben is, a színész pályafu­tásában a szerepeket tekintve nincs jelentőségük az éveknek. Sőt, a rutin inkább szürkébbé teheti az alakítást...“ A tükörben fokozatosan új arc születik. A vállig érő gesz­tenyebarna haj göndör szőke paróka alá kerül. A púder, a kék szemhéjfesték megváltoz­tatja az arcvonásokat, a tekin­tetet. Világosabbá válik a szem­öldök, sötétebbé a szem kör­vonalai, az ajkak is hangsúlyo­sabbak lesznek egy árnyalattal. Már festett arc néz vissza a tü­körből, de a tekintet, a mosoly — még mindig az övé. színésszel és sose szorítsa hát­térbe öt. Legyen művelt és sok­oldalú, tudjon különbséget ten­ni a fontos és a kevésbé jelen­tős dolgok között, sose legyen elégedett a teljesítményem­mel, többet akarjon, mint amit nyújtok, és ha szükségét érzem, hát szolgáljon instrukciókkal. A kollégáktól legalább annyira függ az előadás vagy a filmsi­kere, mint a rendezőtől. Örü­lök, hogy rögtön a pályám kez­„Szeretem a hivatásomat, de őszintén megmondom: irigylem az emberektől, ha a saját »sza­kállukra« dolgozhatnak. Például a vegyész, a tudós, az orvos, mindegyik önállóan, csaknem függetlenül végzi a munkáját. Az én munkám viszont kollek­tív tevékenység része. Függ a jelmez- és díszlettervezőtől, a sminkestől, a világosítótól, az operatőrtől és nem utolsósor­ban a kollégáktól. A rendezővel szemben mindig vannak elvárásaim. A legfonto­sabb, hogy együtt érezzen a delén ideális partnerekkel ta­lálkoztam, akik tanítottak, s ha kellett — segítettek. Azt per­sze, csak később tudatosítot­tam: a színpad és a felvevőgép nemegyszer arra csábítja az em­bert, hogy magára hívja a né­zők figyelmét, de ha erre vé­letlenül sor kerül, a játék sem­mit sem ér." A fogason két személyiség jellemének, magatartásformájá­nak cseréjéről árulkodik a szí­nésznő civil ruhája. A jelmez „gazdára“ talált. Megtörtént a külső azonosulás. Sietős moz­dulatokkal végigsimítja nadrág­ját, és lopva belenéz a tükörbe. A külső szépség belső ragyo­gással párosul. „Számomra a színház annyira fontos, mint a kenyér és a víz. A színház — csoda. A színpa­don minden nap új életet lehet élni. Es ha én ebben hiszek, akkor ezt el is tudom hitetni. A film páratlan lehetőség az ön­kontrollra. A moziban vagy a tévében láthatom, hol tartok a pályán, mennyivel jutottam előbbre, sikerült-e valami újat hoznom, valami mást, amit ad­dig még nem csináltam. Ahogy múlnak az évek: érzem: egyre nagyobb felelősséggel játszom. Boldog csak akkor vagyok, ha látom, hogy a néző velem együtt izgul, önfeledten nevet vagy könnyeket csaltam a sze­mébe.“ Angyalszárnyak kerülnek a vállra, ezüstszínű fémkarika a fejre, fehér, könnyű kis papucs a lábra. A kétgyermekes anya lelki átváltozása percről percre jobban észlelhető. „Ha új szövegkönyvet kapok, mindig elfog az aggodalom. Kü­lönös érzés lesz úrrá rajtam. Aztán ahogy elkezdődik a for­gatás, a próba, fokozatosan le­győzöm ezt az érzést. Amikor rám bízták az Aki esőben ment el című film női főszerepét, so­káig töprengtem: elvállalom-e? Vonzó, fiatal nőket már sok­szor játszottam, de egy olyan falusi lányt, akinek ég a te­nyere a munkától, addig még nem volt alkalmam játszani. Örültem a változásnak, de bor­zasztóan féltem. Martin Holly, a film rendezője sokat segített a forgatás idején. Végül is a szerepért három évvel ezelőtt a legjobb színészi alakítás díját kaptam Prágában, a hazai fil­mek fesztiválján. Nem tudom megmondani, mi­lyen mértékben befolyásolja hi­vatásunkat a fizikai szépség. Azt viszont már többször is ta­pasztaltam, hogy döntő tényező is lehet. Pályám kezdetén so­káig csak naiv, csinos lányo­kat játszottam, és volt olyan időszak, amikor éreztem a ska­tulya fedelét. Hogy melyek a legfontosabb tulajdonságok ezen a pályán? A kiegyensúlyozott­ság, a szorgalom, a szerénység és a humorérzék. Es a család­tól el kell választanunk a hi­vatásunkat. Tomás és Éva pél­dául sosem tudják, mikor ké­szülök a szerepeimre. A képer­nyőn az Egy csipetnyi sóban, a filmvásznon pedig Az ügyvéd főszerepében láthatnak legkö­zelebb.“ Másodpercek választják el a színpadra lépéstől. Egyénisége azonban minduntalan kibújik a jelmezből, és önálló életre kel. Hogy ámulatba ejtse a Hviez- doslav Színház közönségét, hogy élvezze hivatása örömét. Énekel, táncol, komédiázik. A nevetés színes skáláját nyújtja: a harsány kacajt, a groteszk fintort, az elégikus mosolyt, az áradó derűt — még akkor is, ha aznap éppen rosszkedvű, ha megsértették vagy csalódás ér­te. Színésznő, aki pszichológus vagy művészettörténész akart lenni. G. SZABÓ LÁSZLÓ Ezerkilencszázhetvenhat április 22-én az egyik svéd napilap, az Exp­ressen első oldalán robbant a bom­ba: „Bergman kivándorol.“ S a cím alatt a filmrendező levele — valósá­gos vádirat országának adóügyi ható­sága ellen —, amelyben a dühös adó­alany a költőnek adja át a szót, hogy pontosabban fogalmazza meg pana­szát: „Svédország jótékony ihletet adott nekem. De munkámhoz legalább valamelyes érzelmi biztonságra van szükségem: másutt kell keresnem.“ Aztán... „A félreértések tisztázód­tak" — mondja kényszeredetten. Ám az Időleges számkivetés meghozta gyümölcsét. Ojabb bombaként robbant az a film, amelyet idegenben készített Bergman: a Kígyótojás. Tehát kibékülés? Inkább csak lát­szólagos összebékítése a Bergman— Svédország párnak. Jóllehet bevallja: „boldog vagyok, hogy visszatértem a földre, amelyhez gyökereimmel kötő­döm“ , azért hozzáteszi: „Stockholm sohasem jelentett nekem seinmi rend­kívüli.“ És kategorikus „nem“-mel válaszol, amikor azt kérdezik tőle. hogy vajon fog-e újra dolgozni eb­ben a városban. A megsebzett szerel­mes elvonul — Farö szigetére, ahol a hétszáz szigetlakó között, valamint magánfilmtára háromszázötven darab­jának vetítgetése közben terveinek és családjának szenteli magát. Csak fil­met forgatni hagyja el szigetét. Osló­ban vagy Münchenben. S azonkívül a hallgatag Bergman. aki életművéről csupán néhány kivé­teles sajtókonferencia alkalmából be­szélt eleddig mostanában már egy- egy titkos négyszemközti beszélge­tésre is hajlandó. Az időpontját több hétre előre adja meg. Egy másodperc­nyi késésnek sincs helye. Két üveg ás­ványvíz az asztalon, szomjunkat ol­tani az interjú félidejében. A falon Victor Sjöström arcképe, aki Berg- mannak, filmrendezőként való bemu­tatkozásakor, művészeti vezetője volt: „Tanítómesterem, az egyetlen, aki el­viselte csúnya karakteremet; annak idején annyira féltem a rendezőtől, hogy minden semmiségért üvöltöztem, rémes volt.“ Megélénkül a szeme, amikor nyu­godt hangon összefoglalja a Kígyo- tojást: „Nyilvánvalóan a nácizmus jölbukkanásáról van szó, 1923 novem­berében, Berlinben, ahogyan egy zsi­dó férfi és egy kávéházi énekesnő hétköznapi életén keresztül láthat­juk. Inflációval, nyomorral a háttér­ben ... De filmet csinálni az én szá­momra nem csupán azt jelenti, hogy valamilyen intellektuális meggondo­lásból indulok ki. Intuíció dolga is. ló néhány éve már, hogy a forgató- könyvet írni kezdtem. Már 1965-ben kieszeltem két artista történetét, akik kényszerűségből Varsóban rekednek a második világháború alatt. De valami hiányzott a történetből. Később elol­vastam Joachim Fest Hitler-könyvét, s megnéztem nagyon vitatott filmjét. Egyszer csak gondolatban megakad­tam a müncheni puccsnál. Tanulmá­nyoztam ezt az időszakot, mindenek­előtt az olyan, akkori emberi lény­nek a szemszögéből, aki már csak az anyagiakhoz képes kötődni, s aki nem törődik a jövővel. Forgatókönyvem mind határozottabb formát öltött. Át­helyeztem két varsói artistámat az 1923-as Berlinbe, és végigvezettem őket ennek a szörnyű hétnek az ese­ményein, amikor minden reménység elveszett.“ Azután már nem maradt más hátra Bergmannak, mint leforgatni a filmet. Amerika és Dino De Laurentiis adták meg neki a szükséges feltételeket egy nagyszabású látványosság létrehozá­sához: egy berlini lakónegyed re­konstruálása a müncheni Bavaria mű­termeiben, Liv Ullmann, David Carra- dine, Gert Froebe mint főszereplők, rajtuk kívül negyvenöt színész, há­romezer statiszta és tizenhat hét for­gatási idő. Mindent megkapott Bergman, amire csak szüksége lehetett. A Francia Filmtárból például a régi Berlint mu­tató filmeket. így hát mindaz, ami filmjében tévedésnek vagy anakro­nizmusnak hat, csakis szándékos. A legjobb, leghasználhatóbb doku­mentáció azonban — a sajátja volt: fiatalkori emlékei. „17 éves korom­ban, 1936-ban, jártam Németország­ban. Láttam Hitlert náci pártünnep­ségen. Mélyen megéreztem annak a vad lelkesedésnek a nyomasztó sú­lyát, amelyet hallgatóiból kiprovn- kált. Mi több, olyan családnál lak­tam, ahol a gyerekek — öt fiú és két lány — a hitleri eszmék hívei voltak. S abban a házban olvastam egyszer egy antiszemita újságot. Megdöbben­tő volt. Megmutattam a házigazdának — egy lelkipásztornak —, s megkér­deztem tőle: mi ez az ostobaság? »Ez nem tartozik a külföldiekre« — vála­szolta. Később többször is, például 1958-ban, visszatértem Berlinbe, ifjú­kori élményeim színhelyére. Ezek az élményeim most már benne vannak a filmben.“ S nem is beszél többet a Kígyóto­jásról. Mellesleg, jól egybevág ez a szokásával: amint egyszer kiadott a kezéből egy filmet-, nem törődik vele, pontosabban szólva, kiirtja magából az emlékét. „Nem akarok vén szobor lenni a mozikban. Gyerünk tovább, a következőhöz.“ Valóban! Bergman kö­vetkező, negyvenedik filmje is ké­szen van már. Az egyik észak-norvégiai szigeten forgatott őszi szonáta, két nő — anya lIngrid Bergman) és lánya (Liv Ull­mann) — egy napjának története: ér­zéketlen és agresszív viszonyok föl­tárása. „Jó ez arra, hogy elfeledjem az én kígyómat. Mellesleg, nehezebb két személyt körülkeríteni, mint egy várost. Ugyanígy feledtető, hogy üdü­lésképpen Csehov Három nővérét rendezem egy müncheni színházban. A színház az otthonom; a film a rögesz­mém. Ha választanom kellene, a szín­padot választanám, az egészségesebb. Még térdigérő szakállal is tudnék bölcs dolgokat suttogni a Mizantróp­ról színészeimnek — a legelviselhe- tőbb emberfajtának a világon —, de nem volnék képes kiállni egy filmműterem közepére. Hitchcock és Buűuel kivételek — ők sohasem vo­nulnak vissza.“ (Az Express című francia hetilap alapján} BERGMAN a nácizmusról 1978. IV. 2. io „ ... minden nap új életet lehet élni.. (Z. Mináöová felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents