Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-19 / 12. szám
Anglia 1978 Blackpool: liberális kongresszus • Júliusig érvényes a szövetség • Valakit kizárnak a Nemzeti Frontból • Mit is jelent a „wog" szó? • A bíró magyarózgat • Mit jelent a véleményszabadság? • Lehet gyalázkodni J anuár vége az angol belpolitikában rendkívül érdekes fordulatot is hozott: most már a párttagság küldöttei előtt is sikerült megerősíteni a liberális pártnak a „Lib-Lab-paktumot“, azaz a liberális párt és a (kormányon levő munkáspárt alkalmi szövetségét. A kis liberális párt háromezer küldöttje ült össze kongresszusra Blackpoolban, és ezen a megbeszélésen hallgatták meg David Steel pártelnök beszámolóját. Steel elmondotta, hogy őt már a kezdet kezdetén óvták attól, hogy szövetséget kössön a Labour-párttal; pártjának vezetőségében jó néhányan, mindenkelőtt azért óvták a munkáspárttal való szövetségtől, mert a megállapodásnak a liberális szavazók körében mindig is rendkívül nagy volt az ellenzéke, most azonban a polgári körök még jobban haragszanak egy A fajgyűlölet elleni tüntetés Londonban 1977 decemberében — még a Read-felmentés előtt ilyen alkalmi kapcsolatért is, mint bármikor. „Mégis azt mondom, nem valami bölcs dolog kijelenteni, hogy a liberális párt egyszerűen elvérzik emiatt a szövetség miatt“ — mondotta ezután Steel, válaszolva azoknak a felszólalóknak, akik számokkal bizonyították, hogy az időközi választásokon milyen súlyos szavazatveszteséget eredményezett a „Lib- Lab-paktum“. A liberális pártvezető azt magyarázta, hogy a munkanélküliség elleni harcban mégiscsak a munkáspárttal való együttműködést látja a legjobbnak, majd megígérte, hogy júliusban, a költségvetési vita lezárása után újra a pártvezetőség elé terjeszti a paktum felmondásának, vagy továbbfolytatásának kérdését. Érdekes volt hallgatni, ahogy Steel azt magyarázgatta: nagyon könnyen lehet, hogy a következő választásokon a két nagy párt, a konzervatívok és a munkáspárt nagyjában egyformán végeznek, és akkor aztán „itt az ideje a liberális pártnak — mi jogunk majd minden jelentős kérdésben dönteni, mint a mérleg nyelve“. Amikor szavazásra került sor, jó néhány kongresszusi küldött elhagyta a termet, de még így is 1727:520 arányban sikerült elfogadtatni a Steel-féle előterjesztést — Callaghan kormánya tehát tovább is számíthat a parlamentben a liberálisok egyelőre nagyon fontos támogatására. Az 1978-as esztendő egyébként egy olyan kínos, keserves üggyel kezdődött, amely valószínűleg az egész angol társadalom számára elgondolkoztató lecke: John Kingsley Read ügye, amelyet alább ismerünk majd meg, ugyanis egyáltalán nemcsak egy jelentéktelen pártocska elnökének az ügye, hanem érinti a körülbelül két- milliónyi Angliában élő színes bőrű mindennapját és egyáltalán azokat az angol „liberális tradíciókat“, amelyekről oly sokat szoktak beszélni, amikor London „nagylelkűségét, politikai bölcsességét“ próbálják alátámasztani. Maga a történet azzal kezdődik, hogy egy John Kingsley Read nevű férfi, akit még 1976 végén kizártak a szélsőjobboldali Nemzeti Frontból — mégpedig túlságosan szélsőséges magatartása miatt! — tavaly egy pártot alapított. Párocskájának állítólag már kétszáz tagja is van, és előfordul, hogy egy-egy gyűlésükön háromszázan is megjelennek. Az egyik legutóbbi szélsőséges összejövetelen Read beszédet mondott. A gyűlésen jelen volt néhány tisztességes gondolkodású ember is, akik közül az egyik feljelentést tett John Kingsley Read ellen azzal, hogy a „pártfőnök“ megsértette a faji kapcsolatokról szóló 1965-ös törvényt. (Ez a törvény bizonyos védelmet biztosít a fajüldözők támadásai ellen a színes bőrűeknek, mindenekelőtt a nyugat-indiaiaknak, akik közül meglehetősen sokan élnek Londonban a hires Portobello Read környékén lévő mellékutcáiban. A törvény egyik leglényegesebb része az, amely megtiltja „szidalmazásukat, nyilvános sértegetésüket“.) A feljelentésben az állt, hogy Read szitkozódott, a színes bőrűeket „büdös niggereknek, átkozott wogoknak“ nevezte. Ezután arról beszélt, hogy tulajdonképpen semmi értelme nagyon meggyászolni azt a fiatal indiai vagy pakisztáni munkásembert, akit decemberben egy fehér és színesek közötti verekedés során meggyilkoltak. Hallgatósága nagy tetszése közepette John Kingsley Road ezután így folytatta: „Ennek az egynek ,niár vége, jöhet a következő millió.“ A feljelentést megkapta az állam- ügyészség és bár meglehetősen ritkán történik ilyesmi, vádat emelt a törpe pártocska vezetője ellen. Nem maga a história érdekes, hanem az, ami ezután következett. Amikor az áilamügyész meglehetősen szűkszavúan közölte, hogy milyen paragrafus alapján látja lehetségesnek a vádemelést, a bíró az esküdtekhez fordult, és kérte, hogy az idézett paragrafus szellemében szíveskedjenek dönteni: szándékosnak kell-e tekinteni a vádlott tettét, bűnösnek kell-e minősíteni John Kingsley Readot. (A kérdés felvetésének mérlegelésénél emlékezetünkbe kell idézni, hogy az angol törvények szerint azt a nagyon lényeges kérdést, hogy a vádlottak helyére ültetett személy bűnösnek tekintendő-e, azt nem a bíró, hanem az esküdtek döntik el. Ha majd az esküdtek úgy döntenek, hogy a vádlott bűnössége kétségtelen, következik a bíró dolga. Neki már nem bűnösségéről és ártatlanságáról, hanem egyszerűen a lehetséges törvényes büntetés milyenségéről és mennyiségéről kell döntenie.) Újságcikkekből, regényekből és filmekből ismert dolog, hogy az esküdtek órákig, néha napokig is vitatkoznak, töprengenek a bűnösség eldöntése kérdésében. Ezúttal azonban nem került sor ilyen hosszú gondolkodásra. A Read-ügyben mindösz- sze nem egészen tíz percig volt zárva az esküdtek ajtaja. (Előzőleg néhány perc alatt a védők visszautasítottak három esküdtjelöltet — az egyik színes bőrű volt, a másiknak hosszú haja és szakálla volt, a harmadik pedig valamilyen más okból nem tetszett a védőnek. így hát az esküdtek, tizenketten, mind fehér bőrűek, középkorúak és konzervatív módon öltözöttek voltak.) A döntésük az a bizonyos két szó volt: „Nem bűnös.“ Az angol jogban egyszerűen nem lehet fellebbezni az államügyészséghez akkor, ha az esküdtszék már kimondta a maga határozatát, bűnösségről vagy ártatlanságról — itt tehát valami olyan történt, ami lényegében visszavonhatatlan, megmásíthatatlan, helyrehozhatatlan. 1978 januárjától kezdve bárki nyugodtan „büdös niggernek“ vagy „átkozott wognak“ nevezhet bárkit a kétmilliónyi Angliában élő színes bőrű közül. (Nagyon érdekes volt, hogy a konzervatív lapok az ítélet más napján már olvasói leveleket közöltek, amelyekben megmagyarázták, h,ogy a „wog“ szócska tulajdonképpen „kedves, udvarias megszólítás“, amely ugyan még a gyarmati időkből maradt meg az angol szóhasználatban, de semmiképpen sem tekinthető sértésnek. Ami a „niggert“ illeti, hát ez a szólás Amerikából került ide, az angolok nem tudnak vele mit csinálni.) Mindenki nagyon jól tudja Angliában, hogy nincs durvább sértés színes bőrű ember számára, mint a ráüvöltött „wog“, és ha az elmúlt néhány esztendőben a londoni földalatti vasút állomásainak mázolmá- nyait figyelemmel kísérte valaki, észrevehette, hogy a kimondhatatlan szavak felfirkálása mellett a legtöbb felirat így szól: „Wog out!“ — azaz színesek kifelé. Nem lenne teljes azonban a történet akkor, ha elhallgatnánk egy még az esküdtszék visszavonulása előtt bírói megjegyzést. A bíró ugyanis kijelentette, hogy az „Egynek vége, jöhet a következő millió“ mondat mindéképpen jelentéktelennek tekintendő, mert hiszen csak szó, egyáltalán nem konkrét megsértése a halott emlékének, erről csak akkor lehetne szó, ha például a sírkövét rondították volna be. Majd azt mesélte el a bíró, hogy tulajdonképpen a „nigger“ szót is lehet kedvesen mondani „engem magamat is niggernek csúfoltak annak idején az iskolában“ — mondta mosolyogva, majd komoly arccal igy folytatta: „Már másfél millió munkanélkülink van és most David Steel, a liberális párt vezetője megkapta a felhatalmazást a „Lib- Lab-paktum“ folytatására jönnek a bevándorlók és elfoglalják az angol lakosság számára szükséges munkahelyeket. Lényegében ugyanez vonatkozik a lakásokra is. A bevándorlók elfoglalják azokat a lakásokat, amelyekre az angol lakosságnak lenne szüksége. Az embernek, hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, joga van különböző véleményt formálni ezekről a dolgokról, és joga van ezt a véleményt ki is nyilvánítani, természetesen csak mérsékelt formában. Nálunk a véleményszabadságnak abszolút elsőbbsége van“ — mondotta a bíró, akinek a neve egyébként Neil McKinnon, Ausztráliában született, és egyáltalán nem tartozik a legreakciósabb emberek közé, már ahogy az ügy utáni sajtóvisszhangból kiderült. Megírták róla, hogy mindig a nők oldalára áll minden ügyben és hallatlanul kíméletlen ítéleteket hoz, amikor nemi erőszakkal vádolt férfiak kerülnek eléje. Az előbb idézett magyarázat és áz „emberi jogok, véleményszabadság“ sajátságos magyarázata után került sor a rekordrövidségű esküdtszéki döntésre: a tizenkét fehér ember pontosan megértette, hogy mit akar a bíró, milyen döntést szeretne hallani, ha majd visszajönnek megbeszélésük után a tárgyalóterembe. Amikor a felmentést jelentő két szó, a „nem bűnös“ elhangzott, a bír» .kihirdette, hogy az eljárásnak ezzel vége van. Read párthívei, akik természetesen jelen voltak a teremben, megéljenezték a bírót is, a felmentett vádlottat is. És ekkor Neil McKinnon odahajolt a vádlotthoz, halkan, de azért nagyon érthetően a következőket mondotta neki: „Önt a jog szerint nyilvánították ártatlannak, de manapság tanácsosabb mérsékeltebb hangnemet használni. Hirdesse csak nyugodtan nézeteit, de a jövőben próbálja meg elkerülni a bíróságot. Minden jót kívánok önnek.“ Ehhez aztán tényleg kevés bármit hozzátenni: legfeljebb annyit, hogy az. angol jog szerint bírót leváltani nem lehet, csak a parlament mindkét házának egyhangú döntése küldheti nyugdíjba. Ráadásul egy efféle bírói döntés már jogszabálynak tekintendő — 1978 januárja óta „törvényesen szidalmazható“ minden sötét bőrű polgár a brit szigeteken... GArdOS MIKLÓS Fehérek, színes bőrűek együtt, egy .bányászsztrájk idején 1978. III. 19. N C/3 9 14 ^"?Tfí [ o.inn TLsLruLsLRs UMIiIm
