Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-05 / 10. szám

1978. III. 5.

N

W

Abi

és elisi

izal

mei

om

rés jele

Tisztségviselők, édesanyák

<

z

o

1-3

w

H

U

X

w

Ex

Végleg eltűnt az az évezredes előítélet, miszerint az asszonynak tűzhely mellett a helye és a férfiak dolga, hogy a közügyeket intézzék. Elmosta az idő azt a bizalmatlanságot is, ami évekkel ezelőtt még a női tisztségviselőket övezte. Bebizonyosodott, hogy a nőkből sem hiányoznak azok az adottságok, amelyek a közügyek intézéséhez kellenek. Az emberek a legutolsó választáskor is habozás nélkül adták le szavazataikat a női képviselőjelöltekre, és Így a nemzeti bizottságok képviselőinek harmincegy százaléka lett nő.

Fekete Ilona, Soós Mária és Világi Mária a Felbári (Horny Bár) Helyi Nemzeti Bizottság képviselői, Csetényi Mária pedig a járási nemzeti bizottságban képviseli Felbár lakosságát.

Négy-asszony: feleségek, édesanyák, akik már megválasztásuk előtt is jócskán kivet- . ték részüket a közösségi munkából. Társadalmi munkát végeztek, tevékenykedtek a Nőszövetségben, a Vöröskeresztben, varrótanfolyamokat szerveztek, véradókat toboroztak. így férkőztek közel a falu lakóinak szivéhez, így vívtak ki maguknak tekintélyt. Kettőjüket, Soósnét és Csetényinét már másodszor választották meg képviselőnek.

A falu vezetőivel és a többi képviselővel együtt bőven van tennivalójuk. Pedig a három összevont község. Felbár, Bodak (Bo% *^m«*«^*2»**

w ***** ***"■*

Többször és több helyen szóltak már és mindaddig újra felvetik ezt a problémát, amíg nem orvosolják.

Csetényi Mária a járási nemzeti bizottság közbiztonsági bizottságának tagja. Nem véletlenül választották be éppen ebbe a bizottságba. Sosem volt számára közömbös mások sorsa. Különösen az olyan családoké, amelyekben a férfi iszákossága tragédiával fenyeget. Sokszor megkérdezte már önmagától: „„Miért is avatkozom bele mások dolgaiba?“ De a lelkiismerete nem engedi, hogy szó nélkül nézze, miként szenvednek az ilyen családokban a gyermekek, ö a maga részéről megtesz mindent azért, hogy ezeknek a családoknak az élete rendeződjön.

— Sülyben megoldatlan probléma volt — mondja Fekete Mária — az óvodások étkeztetése. örülhetnek az asszonyok, ugyanis ősztől már nem kell ebédidőben hazavinni a gyerekeket nálunk sem. Viszont van egy súlyos problémánk. A nők számára kevés a munkalehetőség a környéken. Többször szóba került már, hogy jó lenne, ha a Da- tex ipari szövetkezet vagy a bratislavai Pro- tetika n. v. fióküzemet nyitna Felbáron.

□

as

<

£

C/)

o

o

</)

díky) és Süly (Sulany) az elmúlt évtized folyamán nagy lépést tett előre a fejlődés útján. Felbáron új helyi nemzeti bizottság és szolgáltatóház épült. Bodakon, Sülyben pedig művelődési ház. Épülőfélben van ezenkívül Felbáron az óvoda, az étkezde és a tornaterem. Amint ezek a létesítmények elkészülnek, újabb munka vár rájuk. Meg kell szervezniük a környékük rendezését, parkosítását, ugyanúgy,- mint a korábban felépült középületek esetében tették.

De nemcsak a környezetszépítés ad munkát a képviselőknek, hanem a lakosok sok egyéb problémáinak intézése is.

Soós Márta és Világi Mária a bodakiakat képviselik a nemzeti bizottságban.

„Rossz az autóbusz-összeköttetés, kevés a buszjárat“ — panaszkodnak nekik a lakosok.

ök maguk is tapasztalják, hogy így van. Gyakran előfordul, hogy azok közül, akik Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda) vagy Somorjára (Samorín) járnak dolgozni, vagy éppen ügyes-bajos dolgaikat, helyben el nem intézhető bevásárlásaikat akarják lebonyolítani — esetleg orvoshoz mennek — többen lemaradnak az autóbuszról, mert olyan sok az utas.

x

£

*■4

Eh

Z

M

H

W

C/l

u

Erre azoban még egyelőre nem került sor. Tovább kell érte harcolni.

Ök újra és újra összejönnek, a családjuktól, a szabad idejükből lopnak el egy-egy órát a gyűlésekre, megbeszélésekre. Szerencsére családjaik harmonikus légköre is segíti őket abban, hogy tisztségüket betölthessék. Férjeik nem akadályozzák őket a közéleti szereplésben.

— Az én férjem nemcsak elnéző, hogyha elszólítanak hazulról a kötelességeim, hanem segít is a háztartásban és a gyermek- nevelésben — mondja Fekete Ilona.

— Nálunk pedig már előfordult — szól Csetényi Mária —, hogy a Nemzeti Front járási plenáris ülésére mind a ketten meghívót kaptunk. Engem mint képviselőt, a férjemet pedig mint a Méhészszövetség járási bizottságának tagját hívták meg.

Soós Máriát és Világi Máriát is támogatják a férjeik és a rokonság, hogy tisztségüket becsületesen betölthessék.

Jó érzés lehet, amikor az ember nemcsak a családjának, a közvetlen környezetének, hanem egy nagyobb közösségnek a támogatását érzi maga mögött. Mindez együttvéve a szocialista demokrácia megerősödését és az egyenjogúság gyakorlati érvényesülését bizonyítja. Annak a bizalomnak és elismerésnek a jele, amely általánosságban megnyilvánul a nők társadalmi munkájával szemben.

KOVÁCS ELVIRA

’S

’S

'S

>

’S

«4-1

>N

00

t-4

:0

>»

o

C/3

0)

f-,

CD

< *

m :0 06 >*

< o S w

5

< j

* - apa, idősebb llko István, 83 éves. Látogatásomkor éppen pihent, ük a karosszék ben, s újságot olvasott. Hóm lokán mély barázdák. Kék szeme megtörtén tekint rám. Ar cáról enyhe mosoly röppen felém. Már vár, előre' jeleztem, hogy felkeresem.

— Bizony, elmúlik az idő — mondja üdvözlés közben

• — Az egészsége?

— Változékony, mint az áprilisi időjárás. Az orvos eltiltott a dohányzástól, azóta jobb az étvágyam is.

— Ha újra kezdhetné az életet, hogy kezdené?

— Ügy, ahogy volt.

Amikor ezt mondja, nngvnagy nyugalom ömlik el rajta, mint aki már megtette a magáét a nyolc évtized alatt. Hosz- szú, nehéz út van mögötte.

1917-ben hadifogolyként jelentkezett a Vörös Hadseregbe. Kétszer megsebesült. 1923-ban került haza.

— Itthon?

— Beléptem a már meaalu- kult kommunista pártba.

— Munkahelye?

— Kommenciós cseléd voltam a leleszi uradalomban, ahol huszonhétben aratósztrai- kot szerveztünk. S mint főszervezőt és lázítót három évre kitiltottak a faluból is.

labb. Ez sugárzik az arcáról is.

1947-től párttag. Tíz éve Lele- szen (Leles) a hnb elnöke. Ku- rábban már betöltötte e tisztséget, először Kistárkányban (Maié Trakany), majd Bácskában (Backa). Öt is emlékeiről faggatom:

— Ha visszatekintesz harminc év előtti másodra, milyennek látod magadat?

Cigarettára gyújt, s rám néz. Látom, egy kissé zavarban van. De a válasza határozott!

— Mint egy húszéves. Tele hittel, reménnyel. Azt hittem, most már mindert simán megy majd.

— És?

— Azért, ami ma van, keményen meg kellett küzdenünk. S így a szép. Így van igazi értéke.

— Hogyan kezdted?

— Kályhás segéd voltam. Iászón tanultam ki ezt a mesterséget. Majd 1953-ban elmentem Bratislavába féléves tanfolyamra. Utána a járási párt- bizottság mezőgazdasági osztályán dolgoztam.

— Munkaköröd?

— A szövetkezetek szervezése.

— Hogyan élnek emlékedben ezek az évek?

— A hőskor évei voltak. A mai fiatalok ezt már nehezen

Apa és fia

Elhallgat, s én várom, míg emlékeivel a múltban botorkál. Majd szinte dacosan így folytatja:

— De mégsem törtek meg. Kemény dió voltam én nekik.

Arcán halvány mosoly dereng fel. olyan, mint a novemberi napfény.

— A legnehezebb évek?

— 1938-tól a felszabadulásig. Állandó megfigyelés alatt voltam. Sötét idők voltak azok nagyon, de az is elmúlt, s jött a mi napunk. Mi, kommunisták, biztosak voltunk abban, hogy eljön egyszer.

— Milyen érzés volt újra a Vörös Hadsereg katonáival találkozni?

— Milyen? Sírtunk és ölelgettük egymást. Bajusz józsival már vártuk őket a temetőnél egy nagy piros ágyterítöből rögtönzött zászlóval. 2n elég jól beszéltem oroszul, így tolmács lettem. Emlékszem egy századossal egyenesen a községházára mentünk. Megkérdezte hány kommunista van a faluban, majd azt mondta, válasszunk ki közülük ötöt és alakítsuk meg a milíciát, amely a rendfenntartásra ügyel majd. Ez meg is történt, én lettem a parancsnokuk.

— Később?

— Folytattuk a harcot tovább, most már a demokraták és a szoedemek ellen. Mi, kommunisták, többségben voltunk. Igaz, nem volt könnyű ez a harcunk se, de mi hittük, hogy a komisszárok világa csak tiszavirág életű.

— Melyik évre gondol visz- sza a legszívesebben?

— Hát 1917-re és 1948-ra. Számomra az első jelentette a forradalom kezdetét, a második a végső győzelmet.

A szék támlájára könyököl. Maga elé néz. Szól a vejének, az ugyancsak veterán harcos Varga Istvánnak, hogy hozza a kitüntetéseket. Megszámolom, tizenöt van belőlük. Köztük egy bordópiros fedelű, amely igazolja, hogy a Vörös Hadsereg tagja volt. A keltezés: 1967, Moszkva. Büszkén mondja:

— A szovjet nagykövetségen vettem át személyesen.

Nézem nyugodt, derűs arcát. Tovább nem is kérdezem. A kép, amit e forradalmárról akartam készíteni, ezzel a nyugodt, derűs mosollyal teljes, így őrzöm meg magamban ...

A fia, Ifjabb llko István ötvenéves. Ügy tartják, az ötvenedik év a legkiegyensúlyozotértik meg. Mi nem ismertünk lehetetlent. Emlékszem, amikor Zétényben (Zatínj szerveztük a szövetkezetei, késsel, botokkal vettek körül minket. De mi másnap, harmadnap is elmentünk, s végül sikerült. Tív év múlva találkoztam az egyik hangoskodóval. Már akkor ő is párttag volt, s a járási nemzeti bizottságon dolgozott, s azt mondja: — Tudod Pistikém, még ma is szégyellem magam az akkori butaságomért. Hát így volt. Azóta is jó barátok vagyunk.

— Édesapáddal s veled is eddig csak a múltat idézgettük. Váltsuk át néhány gondolatnyi időre a jelenre. Leiesz- ről már sok mindent elmondtak, megírtak. Tudjuk azt is. hogy itt erős györekei vannak a munkásmozgalomnak. A bur- zsoá köztársaságban és később is, nem véletlenül hívták Leleszi „kis Moszkvának“. Az efsz is már 1949-ben megalakult. Milyennek látod te ma a leleszieket?

— Az idősebbek egy kicsit elkényelmesedtek, ezt a viszonylag magas életszínvonal hozta magával. Hiszen ezek az emberek a múltban csak a robotot ismerték, s a máért ts nagyon sokat tettek, nem csoda, ha most már élni is akarnak. Ez érthető. A fiatalok viszont természetesnek veszik mindazt, ami ma van — és ez is érthető. De másfelől tenni is akarnak, és tesznek is, kivált kulturális téren. Ennek, igaz, községünkben nagy hagyományai vannak. S ök méltó folytatói e szép, nemes hagyományoknak.

— Ha most elnézem Leleszt, szép, takaros házaival, parkosított főutcájával, olyan, mint egy mezővároska. Van kávéháza, művelődési háza, mozija, jó üzlethálózata. Mi az, ami még hiányzik?

— Egy korszerű, új iskola, aminek felépítése végre már szerepel a hetedik ötéves tervben. Ugyanis Lelesz továbbra is központi község marad. Ez most már hosszú távon is meghatározza a falu fejlődését.

— Miit szeretnél még leginkább megélni?

— Hogy az unokáimat elkísérhessem az új iskolába.

Én pedig abban a hitben és reményben búcsúzom, hogy akkor újra felkeresem, s megírom, hogy Lelesz nemcsak egy új iskolával lett gazdagabb, de több lett a faluban egy boldog nagyapával is.

TÖRÖK ELEMÉR