Új Szó - Vasárnap, 1978. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-05 / 6. szám
197B. II. 5. Táncba szőtt álmok Beszélgetés Jurij Pavlovics Plavnyikkal Galambszürke öltönyben és fekete garbóban jön beszélgetésünkre. A négyéves Andreát is magával hízza. A szőke kislány többször is kibújik apja karjaiból, és durcás-kedves tekintetével mintha éppen engem ösztönözne: fejezzem már be végre, hiszen amúgy is sietős a dolguk. Jurij Pavlovics Plavnyik, a Szlovák Nemzeti Színház huszonöt éves balettművésze hol szlovákul, hol oroszul válaszol kérdéseimre. S ha gondolatainak kifejezésére a kezét is gyakran segítségül hívja, sőt, egy percre még Vronszkij is életre kel az öltözőben, akkor ez minden bizonnyal a hivatásából ered. Álmait már gyermekkorában is táncba szőtte, és érzelmeinek felmutatására azóta is egyetlen eszközt használ: a testét, az egész lényét. ...a koreográfus megfigyelje az egyéniségemet... (Gyökeres György felvétele) — Az Anna Karenina legfiatalabb szereplője egy hatéves kislány, aki éppen csak végigmegy a színpadon, de apró termetével mégis drámai helyzetet teremt. Ogy tudom, ön is hasonló korú volt, amikor édesapja, a harkovi opera koreográfusa először küldte fel a színpadra. — Hát, nem is tudom, mi is volt az akkor. Talán statisztálás? Vagy annál is kevesebb? Alig múltam ötéves és én voltam a Pikk Dámában, majd a Szaltán cárról szójó mesében a kisfiú. Hozd ide, tedd oda — ezek voltak apám hozzám intézett instrukciói, csak hogy magabiztosabban mozogjak a színpadon. A lámpalázról is ő szoktatott le ... — Kijev, Moszkva és Leningrad után 1974 áprilisától pályafutása következő állomása a Szlovák Nemzeti Színház ... — Harkovot kifelejtette, pedig a kijevi balettintézet elvégzése után ott írtam alá az első szerződésemet. És a szerepek, amelyekkel megbíztak, igazán csodálatosak voltak. Don Quijote, Spartacus, Don Juan, a Giselle Albert grófja, a Hattyúk tava hercege ... De szeretném őket itt is eltáncolni! — Tehetségét elég korán bebizonyította, hiszen alig múlt huszonkét éves, amikor megnyerte a moszkvai nemzetközi balettversenyt. — Pescsanova koreográfiája segített a győzelemhez, hiszen az általam táncolt fiú harcát a természetfölötti erőkkel szemben mesterien színpadra alkalmazta. — A szovjet balettiskoláról köztudott, hogy világhírű. Ön szerint miben rejlik ennek a titka? — Véleményem szerint elsősorban abban, hogy a gyermekek már kiskorukban megtanulják az első tánclépéseket. És az is fontos tényező, hogy az elméleti okatástól kezdve a gyakorlatokig minden egy épületben zajlik. Így a tanulás láza egész nap fogságban tartja őket, és érzik, hogy az iskola jó táncosokat képez belőlük. Tizenöt balettintézet van a Szovjetunióban, ebből a moszkvai és a leningrádi a legnagyobb. Az utóbbiban ismerkedtem meg Keveházl Gáborral és Pongor Ildikóval — mindketten az osztálytársaim voltak. — Milyen munkamódszerrel dolgozik? — Ha klasszikusnak számító feladattal bíznak meg, ritkán vannak problémáim. Talán azért, mert láttam már az előadást, vagy pedig azért, mert a koreográfus is elég sokat tud a figuráról. Nehezebb a dolgom, ha modern szerepet kapok. Itt van például Vronszkij az Anna Kareninából. Tolsztojon kívül senki más nem írt róla. Nem is volt könnyű megtalálnom a hozzá vezető utat... Meghallgattam a koreográfus és a rendező elképzeléseit, elolvastam a könyvet, és e két forrás alapján Ismertem fel Vronszkij valódi magatartását. — Ezek szerint különbséget tesz a klasszikus és a modern balett között? — Nem, dehogy, hiszen kölcsönösen kiegészítik egymást. Bár a 'modern balett kevesebb nehéz elemet tartalmaz, mint a klasszikus, mégis igényesebb, mert a színészi átélés nagyobb szerephez jut, mint a piruettek és az ugrások. A modern balett egyre inkább nélkülözi a díszletet, viszont a fény és a színek fokozatosan betöltik a színpadot. — Ha már a színeket említette, el tudná őket táncolni? — Olyan értelmezésben, hogy például a zöld hűvösséget, a kék barátságot, a rózsaszín kedvességet áraszt, a piros pedig lehet a tűz vagy a győzelem színe, tehát érzelmekkel tölthetem meg — biztosan. — Milyen elvárásai vannak a koreográfussal szemben? — Nehéz egyértelműen azt állítani valakiről, hogy jó koreográfus, hiszen mindenkinek sajátos, egyéni viszonya van a dolgokhoz. Az én esetemben nagyon fontos, hogy a koreográfus megfigyelje az egyéniségemet, a teljesítményemet, konkrét instrukciókat adjon, amelyek elfogadásával a hibáim is észrevétlenné válnak. Számomra Béjart a mai balettművészet legjelentősebb képviselője, de Józef Zajkót is ideális koreográfusnak tartom, mert sikerült neki megőrizni a klasszikus balett eredeti stílusfelfogását. — Az Anna Kareninában néhány alkalommal, miközben ön táncolt, teljes sötétség borította a színpadot. Nem érezte ennek zavaró hatását? — Hát, nehéz volt megszokni. Azokban a percekben valóban minden fekete, a padló, a háttér, szinte semmit sem lát az ember. Bármennyire is átadom magam a táncnak, arra mindig vigyáznom kell, hogy le ne lépjek a színpadról. — Két ellentétes szerepben láttam a közelmúltban: a Rómeó és Júliában az energikus, kevély tekintetű Tibault-ot táncolta, az Anna Kareninában pedig a Urai alkatú Vronszkijt. Ha a kettőt összehasonlítja, melyiknek a megformálása okozott nagyobb gondot? — Scsedrin igényesebb zenéje miatt az utóbbié. Amikor a moszkvai Nagy Színházban először hallottam a zenét, egyszerűen nem értettem meg, annyira komplikált. Szerencsére sikerült megszereznem a hanglemezt, és az első próbák után már nem is voltak problémáim a tánc és a zene ösz- szehangolásával. — Mivel'tölti szabad idejét? — Ha Andrea, Pafo és Janka elfáradtak a játékban, -akkor vagy az autómat bütykölöm, vagy pedig barkácsolok. Éppen a napokban készítettem el az új konyha- és gyerekszobabútort. És hadd említsem meg, hogy a szlovák főváros egyik lakótelepén, Dőlné Honyban balettegyüttest irányítok, amely negyvenöt tehetséges gyerekből áll. G. SZABD LÁSZLÓ V ladimír Forst, a neves cseh irodalomtörténész, 1967-ben, Ady Endre versei és kisprózái cseh kiadásánakNás Endre Ady — évében írja az Impuls című lapban, hogy e válogatás Adyt olyan oldaláról mutatja be a cseh olvasóknak, amelyet eddig nem ismertek. A mélyen demokratikus gondolkozá- sú, a feudális viszonyokat elítélő, a nemzeti elfogultságot ironizáló, a védtelen népet lázadásra, szocialista forradalomra ösztönző, kegyetlenül őszinte Adyt persze hogy nem hagyta figyelmen kívül a cseh olvasó. Fölfedezte benne saját költőjét. Ezt az Adyt ugyanis eddig nem ismerhette. Igaz ugyan, hogy egy korábbi válogatás, a Sám s morém, már jelezte, bár elég bátortalanul és elég hiányosan, hogy a huszadik század elejének milyen nagy, forradalmi költője volt Ady Endre. Az első cseh nyelvű, harminchárom verset tartalmazó Ady-kötetet Básne címmel 1932-ben adták ki Bratislavában, B. Müller fordításában. A másodikat 1935-ben Brnóban, M. Elpl fordításában, Krev a zlato címmel. A későbbiek folyamán Ady modern értelmezését elsősorban F. Halas kitűnő fordításai tették lehetővé. Ady Endre első cseh fordítói azonban félreértelmezték költészetét. A tragikus szerelmet, a halált, a melankóliát és az átkozódó költőt látják-érzik dekadens hangulatának mondott verseiben. Mind B. Müller, mind M. Elpl válogatása felemás képet nyújtott Adyról, s hogy milyen téves volt a harmincas évek cseh Ady-értelmezése, Rajmund Habrin Elpl ADY CSEHÜL könyvéhez írott utószava bizonyítja. Maximális individualistának, a lélek forradalmárjának nevezi, s legnagyobb tévedése, hogy Adyt magyar Wolkernak. (Adyról, mint mondtuk, hívebb képet rajzoltak Halas fordításai, annak dacára, hogy válogatása erősen szubjektív volt. Tudjuk azonban, hogy Halas korai halálával a már előkészületben levő nagyobb válogatástól estünk el.) Ezért volt igaza Vladimír Forstnak, amikor hangsúlyozta, hogy a cseh Ady-fordí- tásokból elsősorban a közösségért aggódó Ady hiányzik. A már említett Impulsban ekképpen ír: „Ady magyar volt, aki látta, hogy hazája és nemzete a katasztrófába rohan, s puszta hazugság, amikor a kormányzók arról beszélnek, hogy minden rendben van. Ez ellen fellépni Adynak nem a hőspózt jelentette, hanem valami véresen rosszat, kegyetlent és kikerülhetet- lent — még a saját élete árán is. Hasonló aspektusból — a fordítók jó szándékát dicsérve — foglalkozott a legutóbbi cseh Ady-kötettel Rákos Péter, Az Ady fejlődésképe külföldi szemmel című tanulmányában, amelyet az Irodalomtörténeti Közleményekben közölt 1968-ban, s jómagam is az Oj Szóban 1967-ben megjelent A műfordítás problémái című cikkemben. Rákos szerint, a majdani cseh Ady-fordítók akkor rajzolhatnának plasztikusabb képet a költő fejlődéséről, ha az alábbi három pont betartása szerint állítanák össze kötetüket. 1. Az új vizeken járok korszaka, 2. A harcunkat megharcoltuk korszaka, 3. A halottak élén korszaka, de teljesen más értelmezésben, mint ezeddig, hiszen Rákos éppen ezekben látja — nagyon helyesen — Ady költészetének csúcsát s nyitját a nem magyar olvasó számára. Az utolsó cseh Ady-kötet sikeresen, de távolról sem kielégítően jelezte a költő prózájának, főleg — párizsi és budapesti újságírósko- dásának idejéből származó — esszéinek és művészeti kritikáinak jelentőségét. Ady rendkívül élénken reagált kora égető kérdéseire, mind a hazai, mind a külföldi politikai és művészeti mozgalmak jelenségeire. Ez mondatja velünk azt, hogy ideje lenne már a cseh — és a szlovák — olvasók kezébe adni egy igényesen és gonddal válogatott kötetet Ady publicisztikájából. Megtalálnánk közöttük saját népét felrázó cikkeit, lelkes köszöntőket és friss észrevételeket a forradalmi hullámzásokról, amelyek századunk első két évtizedében jelentősek voltak, meggyőződhetnénk mély demokratizmusáról a hazai és párizsi művészeti eseményekről írott cikkeiből. Találkozhatnánk világhírű cseh zeneművészek nevével — a hegedűművész Kubelíkéval és az operaénekes Burianéval, akik nemegyszer vendégszerepeitek Budapesten —, s bepillantást nyerhetnénk arról, szereplésükben mi érdekelte Adyt a legjobban. Az eddig felsoroltakból kitetszhet, hogy máig hiányzik a megfelelő cseh Ady-válogatás, megfelelő az ő mélységének és állandó időszerűségének, jelentőségének. Ez a feladat a legifjabb cseh költőkre és műfordítókra vár (S^s, Záőek stb.) Köztudott, hogy ez nagy és sok munkát igénylő feladat, hiszen a két háború közti cseh irodalmi életben nem találtatott egyetlen költő sem, aki — Stefan Kréméry szavaival — fantasztikus imádója lett volna, értelmezője Ady hagyatékának, mint ahogy az* volt, s máig az a szlovák Emil Boleslav Lukác. JAROSLAVA PASlAKOVA
