Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)

1978-12-01 / 332. szám, péntek

A GONOSZ ASSZONY GAZDAG HAGYATÉKA

Kovács Magda Én, a csillagbognár című könyvéről

ban. Nem magyaráznak, még kevésbé részleteznek, felvilágosításokat sem kínálnak, már- már azt mondanám: kinyilatkoztatnak. Pontos, metaforikus értelmű mondatokban és jelentésleli, érzéki képekben emberi mélységeket jelenítenek meg, s értelmezésüket az író az olvasó beleérző készségére, lírai fogékonyságára és az élettapasztalatok általánosíthatóságának té- nyére és közösségi érvényére bízzák. Költőként mutatkozik bennük, szubjektív világáról ír, éppen csak prózában fejezi ki magát, a lelkét, amiből az következik, hogy közvetve a külvilágról, d© közvetlenül önmagáról szól. Ezekben a munkáiban a konkrét élettényt a megérzett lehetőség érzékelteti, s a valószerűséget az elképzelhető képviseli. Ebben a világban minden lehetséges, mert minden igaz, mert úgy van megírva, hiszen mondtam már, hogy Kovács

Magdának hiszünk. S azt is elmondhatjuk immár, hogy azért hiszünk neki, mert érezzük és tudjuk: nem kitalál, hanem

megél. írás közben nemcsak képzelete dolgozik, hanem — szív és lélek harmóniájában — tudatának az a része, amelynek a könnyek forrásai és az

ember benső fájdalmai felett van hatalma.

Érzésünk szerint novellaballadái gyerekkori élményvilágát tükrözik és egyben írói egyéniségének jelentős érzelmi és tudati összetevőit jellemzik. De első — bemutatkozó — novellája, a Hazugság nélkül a megírás korával egyidős élményt közvetít, hogyan hagyja ott egy lány a biztonságot jelentő diákotthont és indul el a bizonytalanságba. Akarattalan, céltalan teremtés sodródik az árral. De mélyen érez, és félelmetesen belelát társaiba s az életbe, a tisztánlátás iróniájának a fölényét is birtokolja. A novella Kovács Magda minden írói erényét megcsillantja: iróniáját és öniróniáját, természetes fogan- tatású, de gondolati szintű humorát, valóságlátása pontosságát és nyelvi érzékenységét. Szűkszavú, fesrres mondatai többsíkúak: képviselik a fizikai-tárgyi valóságot és hűen közvetítik annak érzelmi összefüggéseit. Tartalmas próza a Kovács Magdáé és úgy érezzük, lehetőségeinek íve is tág teret fog át: a lírai prózától az ironikus és groteszk epikán (Lujza utca három) át a metaforikus ember-mesékig (fakú nem hazudott; En, a csillagbognár / nyúlik. S amíg a két szélső lehetőség az általános emberi költői megjelenítését és drámai sorsok mitikus jelképpé emelését teszi számára lehetővé, az ironikusan groteszk előadásmód

' %'Jflrafíí 5 ■ i».f

, trSní ■ ■

a társadalomfeltáró, konkrét műfajok (novella, elbszélés, kisregény) irányában kínálja lehetőségeit. Ezen hosszabb elbeszélésével kapcsolatban megjegyezzük, hogy a Lujza utcát az író kifejezéstárának a bővülése értelmében kulcsfontosságúnak hisszük, mert Kovács Magda kezdeti, ezoterikus világának a közösségi-társadalmi élményvilág felé való tágulását jelenti, s megjelöli a követendő utat az egyéntől a közösségig. Az elbeszélés világa nem kevésbé egyéni, mint az egyszemélyes elbeszélő történeteié — végül is, ezt is a központi lányalak mondja el —, de a színhelyek váltása és a szereplők villózása kitágítják jelentéstartalmát és objektív valóságképét megnövelik. A kötőanyaga ennek is Kovács Magda írói életérzése és nyelvi teremtőereje, de a felvázolt kép már panora- matikus és a műfaj adott lehetőségein belül a teljesség igényének a megvalósítására tör. Társadalmi értéke és művészi hozadéka: perifériaemberek valóságában láttatja meg az esendő, emberi vonást, az egyetemest, és körükben egy őszinte fiatal lélek önmaga és a dolgok értelmének keresését. Tanulságul vagy inkább ajándékul eny- nyit tudott meg: „...a lelkem ben, ott, ahol azelőtt ők éltek (a perifériaemberek — D. Gy.), most hirtelen melegség és alázat nőtt ki.“

Lám, nem lehet Kovács Magda első kötetéről bíráló szavaikat mondani, nem, erről a köte- téről ne lehet. Kicsinyesség lenne, óik ve bet le nked ő fontoskodás, kákán csomót keresés, mert prózáját bárhogy vizsgáljuk, csak azt állapíthatjuk meg, hogy néhány kevésbé sikerült képének, esetleges szóbotlásainak és melléérzéseinek a rögöcskéit erős fénnyel törpítik el stílusának ragyogó, tiszta csúcsai.

Azaz, valamit mégis.. .1 A könyv tizenkét novellája, ha jól számoltunk, tizenkét év művekké érlelt gyümölcse. De nem igaz, hogy a művész nevének fennmaradásához elég egy két műremek. A prózairó rendsze rés és következetes munkájával van jelen a világban/s a prózaírás állandó dialógus a valósággal, nem — vagy nem csak! — időnkénti kirándulás, mégha az gyémántcsiszolással párosul is. Kovács Magdától — és éppen tőle — tizenkét novella — kevés. Különösen kevés akkor, ha egy irodalomnak olyan szüksége lenne több művészi igényű, közösségi értékű és társadalmi érdeklődésű kisepikai munkára, mint a mi szlovákiai magyar irodalmunknak. (Madách, 1978).

DUBA GYULA

Élpf

Gál Sándor

ÉtBdIilMáSfe

„Fekete a kökény“

£ népművészet egy Bodrog-parti faluban

Karcsú kötetben , elfért Kovács Magda eddigi prózatermése; pontosan tizenkét novellát találunk benne. Az elsőből az emberi gonoszság mítoszát olvashatjuk ki, annak a „szerencsétlen gonoszságnak“ a drámáját, amely nem tud meghal4 ni addig, míg valaki át nem adja más valakinek, hogy az a földön maradjon. És nem is Kovács Magda lenne a novella írója, ha nem az ő kezét fogná meg utoljára a haldokló gonosz asszony, hogv élete terhét átmenekítse. Az utolsó novella pedig a mesék csodálatos csillagvilágába vezet és ugyancsak nem írhatta volna Kovács Magda, ha nem éppen őrá szállna apja öröksége, a csillagbognár mesterség. Pedig mindenki tudhatja, hogy a bognármunka férfinak való, lám, ő is apjától kapja örökségként, mégis el hisszük neki, hogy megörökölte az apai tudást, göncölszekerek és más égi utazó alkalmatosságok reperálásänak fortélyát, mint ahogy minden szavát el- hisszük nem mindennapi hőseinek furcsa és drámai életéről, de... előbb szóljunk valami másról. Kritikus nemzedéktársa írta le a felesleges viszonyítást, miszerint Kovács Magda első novelláskötetével prózánk „élvonalába került“. Jó, jó, örülünk neki, de úgy érezzük, hogy nem az ilyen minősítés a fontos, mert a lényegről keveset mond, sokkal többet jelent ennél, hogy Kovács Magda eredeti egyéniség, s ez mérhetetlenül többet ér minden élvonal “-nál, mert arra utal, hogy szerzőnk birtokában van a művészi vi- lágteremtés képességének.

Ezért hiszünk neki. Még akkor is, amikor már-már csodákat mond.

Pedig a gonosz asszony öröksébe és a csillagbognárság között irdatlan mélységekkel és roppant magasságokkal bíró, vi- lágnyi térség terpeszkedik. Nevezzük el az ő világának, és nézzünk szét benne otthonosan!

Vegyük szemügyre éppen a gonosz asszonyt, aki az elbeszélő kezét fogva hal meg elhagyottan: „Olyan volt, mint egy nagyon szegény ember, akinek még utódra sem tellett, hogy lefogja a szemét.“ Bizony az is kiderül, hogy a gonosz asz-- szony nem is igazán gonosz, csak — idegen. Kemény lelkű, magányos szenvedő a konok, gyűlölködő és tudatlan faluban. Kitaszított. Ez minden bűne, mégis meg kell őt váltani, hogy meghalhasson. Az elbeszélő vállalja a gorosz asszony megváltását, s hagyatékul elfogadja a bűnét — kitaszítottságát. További novellájában már „fekete szél“ fúj a szeméből, s a harmadikban nagyanyjával és apjával indul el „idegen“ útjaikon.

Mitikus látomások — ötlik fel bennünk az olvasás bűvöletében. Ez a világ pengekemény és döbbenetes! Olyan zárt és kegyetlen, mint a legrettenetesebb emberi sors, csak azért lehet elviselni, mert el kell viselni. De tovább szőve gondolatunk fonalát: érdekes módon

mindemellett szép, pontosabban felemelő is ez a világ. Nem szomorúságot, reménytelenséget sugall, hanem komolyságot és erőt, az emberi lélek erejét közvetíti. A gonosz asszony férjének, a „kis, keszeg emberkének“ a jellemzésére Ilyen sor jutott: „A gonosz asszony észre sem vette a 1is emberke ragaszkodását, s amikor szegény meghalt, egyetlen tehenük mellet a járomban — mert sajnálta az állatot, hegynek felfelé kellett húznia az ekét, s odaállt mellé másiknak —, kifogta a tehenet, hazahajtotta, a férjét pedig ott hagyta, ahová esett “ Azt írtam, hogy ilyen sor jutott neki az elbeszélésben, de írhattam volna sorsot ís; Kovács Magda írásai az emberi sors drámájának (legfeketébb színeiben) a lényegét keresik.

S ő ezt az elemi létet, írásai egyik csoportjában meg tudja írni tömören, fogalmilag pontosan elvonatkoztatva és költőien. Könyve első harmada — korai írásai — balladák prózáírok — sűríthetném egyetlen szóba válaszomat. De mivel — gondolom — e kérdés a tágabb értelemben vett írói-újságírói munkára vonatkozik, hát megpróbálom az egyszavas választ némileg kibővíteni, s egy kicsit konkrétabbá tenni.

Az első, hogy igyekszem — nem sok sikerrel — utolérni önmagamat: a március végi műtétem következtében semmivé foszlott fél esztendőre való tervet megvalósítani. De félek: az igyekezet hiábavaló, összetorlódott tenni-, azaz írnivalóim nem ritkulnak, sőt, sokasodnak, s maholnap ktt az esztendő vége.

Március előtti terveim s időbeosztásom szerint mára már készen kellene állnia szülőfalumról, Búcsról készülő könyvem kéziratának.

Ezzel párhuzamosan egy négy részből — négy elbeszélésből — álló kötetnek a harmadik megíratlan részét kellene papírra szerkeszteni. Az első, a második s a negyedik része ugyanis készen áll. Az első része a novemberi Irodalmi Szemlében jelent meg, címe: Szent- uccája. A Fekete ménes — ez a még megíratlan — volna a soron, ha ... Ha nem hiányozna az a fél esztendő, amely nemcsak a gyomrom kétharmadát, de az év kétharmadát is elvitte. így a Fekete ménes áttevődik a jövő esztendőre.

Ezek volnának a legfontosabbak kéznyújtásnyira levő terveim közül. A HÉT szerkesztőségében elvégzendő munkáim természetesen ezek előtt állanak, mivel az újságírás, s nem az í r á s a fő foglalkozásom. Újságíróként tehát szintén „dolgozom“, azaz írok. Jelenleg egy riportsorozat első fejezeteit próbálgatom összeilleszteni, mégpedig az első szövetkezeti elnökök életét-sorsát megörökítve. Hogy milyen eredménnyel, az a HÉT következő évfolyamában lesz megmérhető. S hát ott volna még a CSEMA- DOK-beli végeznivaló; a legelső helyen e percben a Fábry Zoltán irodalmi és kulturláis napok szervezése-rendezése, s mellé az évzáró taggyűlések az egész kassai (Košice) járásban.

Igaz, a versekről még nem esett szó. Egykor az ősz volt a „versszüret“ évszaka. Most is volna mit szüretelni, <3e egyelőre jobbnak látom, ha aszusodni hagyom a szüretelnivalót.

Az elsők között létrejött állami gazdasagáról és sajátos za- matú boráról nevezetes Bod- rogszerdahely (Streda nad Bodrogom) a 70-es évek elejétől a népművészeti hagyományok ápolásában is kezdett felfigyeltetni magára. Eleinte csak a saját falujukban citerázgattak, énekelgettek népdalokat, népdalfeldolgozásokat a bodrog- szerdahelyiek, mintegy a maguk kedvtelésére, örömére, ám egy-két éven belül a szomszéd falvakba, sőt a járási székhelyre is elhallatszott a citerájuk hangja. Úgyhogy attól kezdve már nemcsak önmaguk, hanem mások gyönyörűségére is tevékenykednek.

Hogyan is kezdődött?

— Legelsőnek a férfikart alakítottuk Kendi Béla kollégával, aki akkor a helyi CSEMADOK- szervezet elnöke volt — emlékezik Andriska Géza tanító. — Es első ízben a nőnapi ünnepségeken léptünk színpadra. Éneklőcsoportunk javarészt közép- és idősebb korú férfiakból verbuválódott.

— De úgy tudom, sikeresen működő citerazenekaruk is van.

— A zenekart egy évvel később szerveztük. A családomban mindnyájan kedveljük a zenét, legyen az vokális vagy hangszeres zene. Engem és néhány ismerősömet, barátomat főképp a citera hangja bűvölt el. Beszereztük hát a szükséges hangszereket, és létrehoztuk a zenekart is.

— És nőket nem hívtak meg az énekkarba?

— De. Nem kellett őket sokat hívogatni, maguktól is jöttek. Vagyis a férfikarból hamarosan vegyes éneklőcsoport lett, amely — csak természetes — egyesült a citerazenekarral. A harmadik évtől együttesen próbálunk, lépünk fel. Idehaza, a szomszédos községekben és távolabb eső helyeken is.

A járási CSEMADOK-titkársá- gon már előzetesen értesültem róla: a bodrogszerdalielyieik

minden második évben rendszeresen részt vesznek a Tavaszi szél vizet áraszt folklórfesztiválon. Örömmel és lelkesedéssel készülnek a fellépéseikre és a versenyekre egyaránt. Az amatőr művészeti tevékenység felüdülést jelent mindennapi életükben. Serény munkájuk meg ís hozta a gyümölcsét: 1974 óta már három alkalommal szereztek első helyezést a folklórfesztivál járási döntőjében, és három ízben a kerületi döntő vetélkedőjén is jelen voltak.

Az is említésre méltó, hogy az együttest meghívták szinte valamennyi fontosabb járási rendezvényre. 1975-ben a CSEMADOK Központi Bizottsága őket küldte el az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetsége országos dal- és táncünnepélyére*, melyet Kamienkán rendeztek meg. A rendezvényen, melynek a szlovákiai ukránokon kívül szovjet—ukrán, cseh, .szlovák és lengyel résztvevői is voltak; a bodrogszerdahelyiek jelenlétükkel és produkciójukkal jól hozzájárultak a népeink közötti barátság erősítéséhez. Szorgos és eredményes munkájukat dicséri az egy évvel későbbi svidníki folklórfesztiválon való sikeres szereplésük is.

A bodrogszerdahelyiek a nemzetek kulturális együttműködését és a barátság szellemének ápolását más formában is szolgálják. A férfi és női éneklőcsoport a csehszlovák— szovjet barátsági hónap keretében esztendőről esztendőre részt vesz az orosz és szovjet dalok terebesi (Trebišov) járási fesztiválján. A fesztivál egyedülálló a maga nemében, mivel más járásokban nincs ilyen jellegű rendezvény. Egy nemzetközi seregszemlén délelőtt mindig a gyerekek, délután a felnőtt csoportok adnak műsort, este pedig közös gálaműsort rendeznek.

— Említene egy két dalt a műsorból?

— Tavaly például Eugen Su- ehoň Aká si mi krásna című dalát énekeltük magyarul, de előadtunk orosz és más szovjet népdalokat is magyar nyelven. Persze szlovák dalt és oroszt is énekeltünk eredeti szöveggel.

Azt sem hallgathatjuk el, hogy a bodrogszerdahelyl férfi éneklőcsoport és citerazenekar a királyhelmeci Fürt együttessel fél órás közös műsort adott a Szlovák Televízióban. Ez persze még 1977-ben volt, s az addigi kitartó és becsületes munka jutalmának is tekinthető.

— Milyen a vegyes éneklőcsoportjuk korátlaga? — kérdezem Andriskó Gézától?

— Hát az bizony elég magas, 45 év körül mozoghat — válaszolja lehorgasztott fejjel.

— Vagyis időszerű lenne a fiatalítás?

— Úgy bizony. Már gondoltunk rá.

— És a citerazenekarral ki foglalkozik az utóbbi időben?

— Ez év tavasza óta Fehér Pál kollégám vette kézbe a zenekart. A citerajátéknak is szeretnénk fiatalokat megnyerni. Sajátos hangulatú, szép zene a citerazene, csak rá kell jönni az ízére.

Megtudom: a zenekar tagjai vasutasok, kőbányai munkások, szövetkezeti és állami gazdasági dolgozók, gabonamagtári munkások és tanítók. A citerá- kat részint a magyarországi Dombrádról és Tiszahomokról szerezték be, részint Kiss Ferenc asztalosmester készített néhányat, aki fiával együtt játszik is a zenekarban.

— És mely dalokat játsszák legszívesebben?

— Az idei, szerdahelyi járási vetélkedőn a Sej, széna, szénát, a Temető kapuit, a Fekete a kökényt meg a Vékony deszka kerítést játszottuk — sorolják többen egyszerre.

Kiss Ferenc és Séra Miklós szólóciterásként a tátraalji Vý- chodnán is szerepelted már az 1977. évi országos folklórfesztiválon.

Noha á bodrogszerdahelyiek az idei versenyeken ngm is jutottak nagyobb díjak birtokába, a népművészet iránti odaadásuk és becsületes, szorgos munkájuk mindenképpen elismerést és "figyelmet érdemel.

T^VVESDI JÄNOS

A férfi éneklőcsoport a citerazenekarral a szlovákiai ukrán dal- és táncünnepélyen, (Archív-felvételJ