Új Szó, 1978. december (31. évfolyam, 332-361. szám)
1978-12-27 / 357. szám, szerda
Zuzana Mináčova felvétele Hámos György Szabályozzák a költők születését! Jurij Bondarev PILLANATOK Amikor arról hallok, hogy elöregednek a téeszek, mert a falusi fiatalok mind Pestre jönnek: arra következtetek ebből, hogy alaposan megszaporodtunk a fővárosban. De mikor nap nap után olvasom a mérhetetlen számú csábító és könyörgő hirdetést, hogy drága segédmunkások, betanított munkások és mindenféle dolgozók, az isten szerelmére, jöjjetek el hozzánk dolgozni, ha egy mód van rá — ilyenkor arra kell gondolnom, hogy kipusztulóban vagyunk. Úgy látszik, a rengeteg vidéki fiatal (hacsak el nem ment táncdal- énekesnek), valamelyik közműhöz ment el dolgozni. Talán a Vízművekhez? üda ugyan nem. Hiszen azt olvasom a Népszabadságban, hogy „a főváros lakossága az elmúlt tíz esztendőben annyira megszaporodott, hogy a vízfogyasztás száznyolcvannégy millió köbméterről két* tőszáznegyvenhat millió köbméterre emelkedett. Ez súlyos gondot okoz a Vízműveknek, mert kevés hozzá az emberük. A munkaerőhiány miatt a szombat-vasárnapi ügyelet létszámát sem tudják biztosítani“. Bárhogy megszaporodott is tehát Budapest népe, a szaporulatból nem jutott sem a gyáraknak, sem a Vízműveknek. A többlet máshová ment. Hogy a Köztisztasági Hivatalhoz nem ment, annyi szent, mert ugyanebben a cikkben olvasom, hogy ők is komoly munkaerőgondokkal küszködnek. (Több az ember Pesten: több a szemét az utcán.) „A szükséges létszámnál mintegy ki- lencszázzal kevesebben dolgoznak náluk“ — olvasom szomorúan. Eszerint a megszaporodott lakosság a „köztisztaság“ területén is vonakodott dolgozni. Biztosan máshol tevékenykedik. Még nem tudom, hol, de any- nyi bizonyos, hogy nem a Budapesti Közlekedési Vállalatnál, mert a BKV — mint a Magyar Nemzetben olvasom — ugyancsak súlyos létszámgondokkal Tóth Károly Versike Kinyílik o szobám fala, Belép rajta Szép Ilona, Földig fonó hosszú haja, Égig fonó szemsugara. Bezárul a szobám fala, Belül marad Szép Ilona, Szétbontva már hosszú hajú, Rám fonódva szemsugara.viaskodik. ,,A közlekedési eszközökön az utóbbi időben nőtt a zsúfoltság — nyilatkoztak. — Ahhoz, hogy mérsékelt színvonalon elláthassák feladatukat, háromezer-ötszáz fővel kellene növelni a létszámot.“ Kikből áll az a szerencsétlen tömeg, mely annyira megszaporodott, hogy összepréselődik a kocsikban és fürtökben lóg a lépcsőkön? A Közlekedési Vállalat dolgozói nem lehetnek. Ök, mint láttuk, nagyon is kevesen vannak. De a hirdetések tanúsága szerint — üzemi munkások sem lehetnek, annyira kevés a segédmunkás és a betanított munkás. Továbbá nem tartozhat a tömérdek utas a vészes munkaerőhiánnyal küszködő Vízművek, Gázművek, Elektromos Művek vagy a Köztisztasági Hivatal dolgozóinak körébe sem. Talán a Posta alkalmazottai utaznak ilyen tömegesen? Nem valószínű. A Hétfői Hírekben azt olvastam, hogy ők vannak csak igazán kevesen. Ezért szenved késedelmet olykor a táviratok kézbesítése Is. Az sem titok, hogy a szegény Posta olyan munkaerőhiánnyal küzd, hogy képtelen kielégíteni a mérhetetlenül megnőtt telefonigénylők kívánságát. A mérhetetlen számú telefonigénylő (lehetnek vagy százezren) ezek szerint nem a Postánál helyezkedett el. De, mint láttuk, üzemben sem, a Vízműveknél sem, a Gázműveknél sem, az Elektromos Műveknél sem, a Köztisztasági Hivatalnál sem, a Budapesti Közlekedési Vállalatnál sem. E helyeken rendkívül nagy a munkaerőhiány: kevesen vannak ahhoz, hogy azt a tömérdek embert, akikkel Budapest népessége gyarapodott, megfelelően kielégítsék. Mégis, hová lettek, akikkel szaporodtunk — nyugtalankodom. Meg mernék esküdni rá, hogy a Közérthez sem mentek el. Már úgy értem: eladónak. Vásárlónak annál inkább. A kettős ünnepek alkalmából megmegismétlődő botrányok után a Közért központban az iletéke- sek kétségbeesetten tárják szét karjukat, mondván: borzasztó kevés az eladó, és borzasztó sok a vásárló. Hiszen Budapest népe annyira megszaporodott ... Ki tudná megmondani, hogy ez a rengeteg és joggal elkeseredett vásárló miből vásárol, ha nem dolgozik: sem üzemben, sem a Vízműveknél, sem a Gázműveknél, sem az Elektromosoknál, sem a Köztisztaságinál, sem a Közlekedésnél, sem a Postánál, sem a Közértben? Viszont vásárol, utazik a zsúfolt kocsikon, sok vizet és gázt fogyaszt, rengeteg telefont igényel, és szemetel az utcákon. Esetleg betegeskedik. Ez utóbbi esetben elmegy az esztéká-rendelésre. Ott, mint a riportokban olvashatjuk, félnapokig is elüldögélhet a rendelő előtt. Mivelhogy rengeteg a beteg, és nagyon kevés az orvos. A szegény túlterhelt eszté- ká-orvos nagyobbakat sóhajt, mint a beteg, akit pedig ő szólított fel a sóhajtásra. Hármat is vizsgál egyszerre, s akinél szükséges: beutalja a kórházba. Ott mindennel ellátnák, ha volna, aki ellátja: ápolónő. Mert ápolónő, az nincsen. Illetve, tulajdonképpen orvos is van, ápolónő is van: ám számuk elenyésző a betegek számához képest. Talán ma betegebbek az emberek, mint régebben voltak? Szó sincs róla. Sokkal egészségesebbek, magasabb az életkoruk, nincs éhezés, nincs tüdőbaj, van orvosság. Csakhogy a lakosság, mint tudjuk, mértéktelenül megszaporodott, s a több emberből természetesen több beteg kerül ki. Hogy miért nem kerül ki több orvos és ápolónő? Éppen ez a titokzatos. Ez a seregnyi beteg azután általában meggyógyul és visszamegy ... csak tudnám, hová megy vissza. Nem kétséges: sem a Vízművekhez, sem a Gázmüvekhez, sem a Közlekedéshez, sem a Postához, sem a Köztisztaságihoz, sem a Közérthez, sem orvosnak, sem ápolónőnek. Ott mindenütt olyan kevesen vannak, hogy ilyen tömérdek betegre nem is telne belőlük. Hogy a titkot megsejtsem, naphosszat a lapokat böngészem. Van-e egyáltalán olyan foglalkozási ág, amelyben nem kevesen vannak, hanem sokan. De mást sem látok: kevés a pedagógus, kevés a patikus, kevés a pincér, kevés a gépírónő stb. Végre egy helyen rábukkanok, hogy kik vannak sokan: a költők. Kongresszust is tartottak Lillafüreden, s joggal méltatlankodtak, hogy kevés a folyóirat ahhoz képest, hogy ők mennyien vannak. Ebből kénytelen vagyok arra következtetni, hogy akik az autóbuszon zsúfolódnak, a Közértek előtt tolonganak, akik hiába igényelnek telefont és hiába nyitják ki a vízcsapot — mind, mind lírikusok. Miért csodálkozunk hát, hogy annyi pesz- sziraista költeményt olvashatunk? Mit lehet Itt tenni? Míj vei a költő nem lesz, hanem születik — szabályozni kell a költők születését. Egyenlőtlenség — Ugye, jó leszel? Nem fogsz bántani? Mert hát tudod, menynyire sajnáltam azt a nöti — Melyüket? — Magamatl — De hiszen én szeretlek, egyetlenem. — És mindig szeretni fogsz? Ha valami történik velem, emlékszel majd rám? — Semmi sem történiik veled. — És ha imégis? — Amíg csaik éleik. De semmi seim történiik veled. — Tudom, a szerelem igazságtalan. Nem egyforma részeik jutnak belőle. Nincs egyenlő osztozkodás. — Nem értem. — Neikem nagyobb rész jutott belőle, neked meg .kisebb. Te kevésbé szeretsz engem. — Furcsa matematika! — Nem, dehogy; az a szörnyű, ha ikét ember megunja egymást. Te nevetségesnek találod, én azonban gyakran gondolok erre. Ha megunsz, azonnal hagyj itt, egyetlen szót se szólj. Tükör elíítt Újév napján történt. A nő megállt az előcsarnokban a tükör előtt, s itt, a lámpák, a csillárok visszaverődő ragyogásában, az elegáns nők között olyan hétköznapinak, csúnyának, egyszerűnek látta magát, hogy ijedten a férfira pillantott és elsápadva, sebesen mondta: — Menjünk innen, menjünk minél hamarabb!... Az megértette a gondolatét; halántékon csókolta és kedvesen mondta: — Az előbb egy irigykedő nő szemével nézted magadat. És a nő hirtelen megiköny- nyebbülten leengedte karját a s alázatosan, hálásan rámo- solygott. — Köszönöm, látom, mégiscsak szeretsz. Párbeszéd a parkban egy pádon — Férjnél volt? — Igen. — És; régen? Azazhogy..,, hiszen maga még nagyon fiatal. — Tehát nem szerette azt a férfit? — Ha nem szerettem volna! De jobb a csúf igazság, minta szép hazugság. Megbocsátottam volna neki, ha mindent becsületesen elmond. De ő hazudott. Mentegetőzött, magyarázkodott, hogy kórházban történt a dolog, a nő orvos és olyannyira nem hasonlítunk egymáshoz, mint ég a földhöz, hogy ő csak engem szeret. De én nem tudtam ... megbocsátani. Rászóltam, hogy fordítson hátat és feleljen a kérdéseimre. Én kérdeztem, s ő válaszolt. A legszörnyűbb az volt, hogy sírt és mégis hazudott, egyre hazudott. Aztán el akarta vinni a fiunkat. Mind a mai napig nem nősült meg. Minden évben eljön, hogy lássa a fiát... — De higgye el, nemcsak a fiát akarja látni! — De nincs értelme. Bennem kiégett minden, csak a hamu maradt. Reggel Gyermekkoromban a reggeleknek olyan szaguk volt, mint a galambtollnak, mely az udvarról libbent be az ablakon és a napsütéstől forró párnára szállt. Értetlenség — A sztyepp? Naplementék, hajnalok végtelen csönd... És az üröm! Érezte-e valaha az tiröan illatát? S azok a nyári vagy őszi éjszakák, amikor a csillagok sok millió kilométernyi távolságra ragyognak a fejünk fölött! De az a legszebb a világon, amikor júliusi hajnalon, ha az ember régi szokás szerint lóháton indul útnak, a fűnek olyan illata van, mint a frissen fejt tejnek, s az út zeng a hű barát, a ló patájának csattogásától — ez már Igazán mesebeli érzés! Arcát langyos szellő cirógatja, a szép tulipánok pedig csinosítják magukat napkelte előtt: megmosakszanak és lerázzák a harmatot, felegyenesednek a fűben, s mindenünnen rábólogatnak és rámosolyognak az emberre, meg a hajnalra. Ogy látom, nem hiszi? Pedig nekem elhiheti. Fél életemet a sztyeppén töltöttem. — Én másféle sztyeppre emlékszem — a szürke, nyirkos, barátságtalan ... — Már megbocsásson, kérem szépen, de a sztyeppe * nem ilyen ... — Még erre is emlékszem: holdfényes, kékesszürke alkonyat borult a sztyeppre, hajnaltájt pedig egyszerre lehűlt a levegő. Én meg unatkoztam. — Unatkozott? Már m gbo- csásson, úgy látszik, nem értettem jól — miről is beszél tulajdonképpen? ... Egyetlen pillantás Egy külvárosi táncparketten láttam ezt a jelenetet. A kékesfekete szemű, görbe orrú vidám, mozgékony fiatalember olyan állatian mohó arccal kérte fel táncolni a lányt, hogy az meg is ijedt, s a csúnya lányok szánalmas, zavart pillantásával nézett vissza, mint aki nem is számított ilyen figyelemre. — Ugyan már! Hová gondol? — Sz-szabad! — tartott ki a fiú kérése mellett és mesterkélt mosollyal elővillantotta nagy fehér fogait. — Nagy- gyon örülök. A lány körülnézett, mintha segítséget keresne, zsebkendőjével gyorsan megtörölte az ujjait, majd akadozva mondta: — Biztosan nem fog menni. Én ugyanis rosszul... — Sebaj. K-kérem. Majd lesz valahogy. A fiatalember szenvtelenül, hetykén, hideg gőggel eltelve táncolt, rá sem nézett a lányra, az pedig ügyetlenül topogott, szoknyáját rázta, s figyelő szemét a fiú nyakkendőjére szegezte, majd hirtelen mozdulattal felvetette a fejét — s a többiek körülöttük abbahagyták a táncot, kiváltak a körből, füttyszó hallatszott, őket nézték, a pajtásai marón gúnyos megjegyzéseket tettek, s a nevetéstől rázkódva, fintorgatva utánozták a lány mozdulatait. Partnere érzéketlenül játszotta tovább a városi lovagot, a lány pedig mindent érzett, a szépfiú megbocsáthatatlan aljasságát, de mégsem taszította el, nem szaladt ki a körből, csak levette a kezét a válláról, és rákvörösre gyúlva, ujjával megkocogtatta mellét, ahogyan az ajtón szokás kopogni. A fiatalember csodálkozva hajlott föléje, felvonta szemöldökét, s a lány pedig lassan ráemelte tekintetét, s az ellenállhatatlanságában biztos, tapasztalt szép nő titokzatos, megvető kifejezésével nézett a szemébe, egy szót sem szólt. Én úgy láttam, mintha a fiatalember arca elváltozott volna, aztán elengedte a lányt és zavarában talán túlságosan kihívóan vezette az oszlophoz, ahol a lány barátnői álltak. A lánynak vastag ajka, nagy, mélyen ülő, szürke, riadt szeme volt. Igen, ha nincs a sötét, hosszú szempillája, a majdnem sárga rózsaszínű haja, meg ez a féWelé sikló pillantása, amely egy csapásra nővé változtatta és örökre emlékezetembe 1 vésődött, igazán csúnya lett volna. GELLÉRT GYÖRGY fordítása ÚJ sző 1978. XII. 27. 4
