Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)

1978-11-07 / 308. szám, kedd

Ősz a Moldva partján itfunkaérdemrend a kiváló eredményekért Kis falucskák húzódnak meg a lomhán hömpölygő Moldva folyó partja mentén. Itt-ott né­hány házból álló, elszórt tele­pülés tarkítja a tájat, jól meg­művelt parcellák; nagyra nőtt cukorrépák bizonyítják, hogy ezen a vidéken szakszerűen, kellő gondossággal dolgoznak az emberek. Az alaposság, a cél­szerűség jellemző az itteni föld­művesekre. Habár közel van hozzájuk a sok munkalehetősé­get ígérő Prága és Kladnó, azok, akik igazán szeretik a sítanak bele a sötétbe. A régi kiskastély irodahelyiségében meghitt hangulatban idézzük a falu, a gazdaság múltját, jele­nét, az utat a Munkaérdem­rendig. Josef Janda már gyermekko­rában megtanulta apjától, és a többi földművestől, hogy a föld gazdagon fizet, ha jól művelik, ellátják tápanyaggal. E tudást bővítve határozta meg — a töb­bi vezetővel együtt — a gaz* dálkodás szerkezeti összetéte­lét. Ogy döntöttek, hogy kedve­Josef Janda, a lichocevesi üzem vezetője Ľubomír Štrougal mi­niszterelnöktől átveszi a Munkaérdemrendet a Hradec Králové-i aratóünnepen 1978 XI. 7. földet, nem váltak meg tőle. őseik munkáját most szövetke­zetekben, állatni gazdaságok­ban folytatják. Ilyen emberek alakították meg annak idején a Jeneči Prága-nyugáti Állami Gazdaságot. Szép napos időben nem vé­letlenül járunk autónkkal a nagy kiterjedésű gazdaság föld­jein. Keressük a lichocevesi üze­mét, amely kiváló termelési eredményeiért a Hradec Králo- vé-i országos aratóünnepélyen megkapta a Munkaérdemren­det. Mindössze harmincnyolc ház­ból álló falucska fogad. Az ut­cáit szegélyező fákról hullanak a levelek. Az idillikus csendet csak a határban dolgozó trak­torok fel-felerősödő moraja töri meg. Václav Svoboda traktoros, Miloslava Baresová segédmun­kással éppen a vetést fejezi be. Václav Ctrnácti és Jirí Dubák a répakarajozó géppel dolgozik, Jirí Randik és Ladislav Silhán pedig a betakarító kombájnt ve­zeti. Szervezetten, gyorsan fo­lyik a munka. Még más válla­latok is segítenek. Kerepecký István, a Benešovi Állami Gaz­daság dolgozója teherautóval szállítja a cukorrépát. Messze tájról, az Ipoly mentéről szár­mazott ide. Itt katonáskodott, és itt is alapított családot. Az ipolynyéki (Vinica) születésű fiatalember rövid idő alatt ki­tűnően megtanulta a cseh nyelvet. Munkájának és család­jának él. Ezért a közösség be­fogadta, értékeli. — Ügyes gyerek az István — mondja Jaroslav Hejda, az üzem agronóinusa —, bárcsak nálunk dolgozhatna. A fiatalember a teherautó kormánykereke mellé ül, és máris továbbhajt. Határszemlére érkezik JospJ Jonda, az 1300 hektáros üzem 41 éves vezetője. Elégedetten néz körül. A munkákban nincs nagy fennakadás, mert idejé­ben, jól felkészültek. A lehető legkisebb veszteséggel takarít­ják be a termést. Ogy számítja, hogy cukorrépából meglesz a 430—450 mázsás hektárhozam. Gyönyörködik a már korábban vetett, szépen zöldellő búzában. Figyeli n hasadó barázdákat. Miloslav Hújeknek és Stanislav Štolcnak még bizony sok mű­szakot le kell dolgozniuk a ha­tárban, míg traktoraikkal az utolsó barázdát húzhatják e földeken. — így megy ez tavasz óta — mondja az üzem vezetője. — Tudjuk, hogy versenyt kell fut­ni az idővel, ha jó termést aka­runk. Lassan leszáll az alkony. A határból egymás után érkeznek a gazdasági udvarba a betaka­rító gépek. Csak a szántást végző traktorok fényszórói ha­ző feltételeket teremtenek az állattenyésztés fejlődéséhez, fő­leg a szarvasmarha tenyésztés­hez. Elképzelésük sikerült, je- lenleg száz hektáronként 130 szarvasmarhát (ebből 70 tehe­net) tartanak, jut tehát elég szerves trágya a földre. A mű- trágyaadagot a növények fajtá­ja szerint határozzák meg. Ál­talában 390—400 kilogrammot adagolnak hektáronként. — A gabona ötévi átlagos hektárhozama 53,46 mázsa volt — mondja a üzemvezető —, de más ágazatban is magas a ter­melés szintje. Idén a búza átlagos hektár­hozama ötvennyolc mázsa, az árpáé pedig ötvenhét mázsa volt. Egyes parcellákon még na­gyobb hozamokat is elértek. Készségesen magyarázza a ga­bonatermesztés módszereit. A jó talajelőkészítést, a megfelelő növényvédelmi módszereket, a legmegfelelőbb fajták kiválasz­tását. Elégedetten emlékszik vissza a szlovákiai kombájnosok munkájára, akik igazán kiváló iuunkát végeztek a gabona be­takarításakor. A nagymegyeri (Čalovo) Nagyhizlaldából, a gellei (Holice) és a békéi (Mie- rovo) Efsz-ből jöttek ide segí­teni szakképzett munkaerők. Lassan emberekkel telik meg a kis irodahelyiség. Jaroslav Hejda agronómus és Vítézslav Ralenovsky gépesítő a határból érkezik, Jií'í Tomiček mérnök, főzootechnikus pedig az istál­lókból. Szóba kerül a Munkaér­demrend. A napi munkában el­fáradt emberek felélénkülnek. Jólesik nekik munkájuk elisme­résének jelét látni. Büszkék ar­ra, hogy termelési eredmé­nyeikkel öregbítették a tizenhá­romezer hektáros, nagy kiter­jedésű gazdaság hírnevét. Né­hány adatot idéznek a magas szintű belterjesség bizonyításá­ra. Minden hektár után 648 ki­logramm húst és 1670 liter te­jet adnak el. Sertést még nyá­ri, úgynevezett szafari istállóban is hizlalnak. A nagyobb súly­csoportba tartozó sertéseket tartják a könnyű elemekből ké­szült istállókban, és a gyakor­lat azt mutatja, hogy ez a mód­szer Is megfelel, mert az álla­tok napi átlagos súlygyarapo­dása 58 dekagramm volt. Késő estébe hajlik az idő, amikor felszedelőzködünk. A fa­lucskára már leszállt az éj megnyugtató leple. Őrzi a dol­gos emberek álmát. BALLA JÓZSEF Példás tejtermelő ELÉRIK A NÉGYEZER LITERES ÁTLAGOT A Búcsl (Búč) Egységes Földművesszövetkezet már évek óta a komáromi járás legjobb szövetkezetei közé tartozik. Szép eredményekkel büszkél­kednek a növénytermesztés­ben és az állattenyésztésben egyaránt. Ottjártamkor az ál­lattenyésztők eredményeiről és sikereik titkáról beszélgettem Retkes Lajossal, a szövetkezet elnökével. — Szövetkezetünk fontos sze­repet tulajdonít az állatte­nyésztésnek, korszerű nagyüze­mi termelést folytatunk, első­sorban a tej- és a tojásterme­lésben. A hústermelés is jelen­tős, évi 38 vagon húst terme­lünk. A háromnegyedévi érté­keléskor némi hiányunk volt, de év végéig pótoljuk a lema­radást. A szakosított állattar­tásban nagy előrelépést jelent majd az 560 férőhelyes tehén­istálló, ami a fejőházzal együtt 1980-ban készül el. A búcsi állattenyésztők az év elején a járási pártkonfe­rencia tiszteletére szocialista felajánlást tettek. Kötelezték magukat, hogv f»z évet 4000 literes fejési állaggal zárják. A múlt évben 3800 liter alatt volt a tehenenkénti átlagos tej­hozam, de az első félév ered­ményei alapján már bizonyos volt, hogy a búcsi állattenyész­tők és a szövetkezet vezető dolgozói alaposan átgondolták, megtárgyalták, mielőtt nyilvá­nosságra hozták vállalásukat. Hat hónap alatt tehenenként 2460 literes átlagot értek el, s az első félévben a tervezett 1092 000 liter helyett 1 millió 229 332 liter tejet adtak el. A folytatás is jó volt, hiszen az év 9 hónapjában a tervezett 1 millió 390 000 liter helyett 1 millió 481 000 liter tejet fej­tek, ami 106,5 százalékos tel­jesítmény. A fejési átlag 3126 liter volt, s ezt az év végéig már nem nehéz 4000 literre ki­kerekíteni. A búcsi tehéngondo­zók jelenleg a járási tejver­senyben a második helyen áll­nak, és az Is figyelemreméltó, hogy az eladott tej túlnyomó többsége az első minőségi osz­tályba tartozott. Mindez 520 darabos tehénállománynál olyan siker, ami az egész or­szágban követő!"’?! találhatna. KOLOZSI ERNŐ A FORRADALOM KATONÁJA VOLT Bodolón (Budulov) egy kis ház nagy udvarára érkezem. Haragos, kiszsebbe férő kutya szalad a nadrágomnak. Napbar­nított, fekete bajszos fiatalem­ber talicskából kukoricát dobál egy néhai szoba ablakán. Ez az unoka. Burinda Feri bácsi ku­koricát tör. Szégyenli a sáros gumicsizmákat, én meg meleg­szem szeme csillogó fényében. Nem hiszek az anyakönyvi ki­vonatnak, nem hiszek önma- gamnak és irigykedem. Irigy­lem azt az életerőt, az izmok rugalmasságát, a szellemi fris­seséget, ami két világháború után Feri bácsiban megmaradt. Szögligeten látta meg a napvi­lágot 81 éve. 1915 októberében Jánokról (Janik) került a tor­nai vármegyeház udvarára. Be­sorozták a 18 éves legényt. Hat heti kiképzés a kassai 34. gya­logezrednél, s irány a front, így csinálták a katonákat, a hősi halottakat az Osztrák-Ma­gyar Monarchia idején. Olasz front, majd Galícia következett. 1916. szeptember 30-án esett fogságba. — Hol? — kérdem Bizísten nem tudnám megmon­dani. Azt tudom, hogy Galíciá­ban, az még lengyel volt ak­kor. Tizenkét napot gyalogol­tunk, ezelatt kétszer kaptunk főtt ételt. A napi eledel öt deka kenyér, két kockacukor. Azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet, pedig aztán jött a java — Valami Duvna nevű hely­ségben vonatra tettek. Döcög­tünk és éheztünk. Megláthattam Kijev városát — a gyűjtőtábor­ból. Ott aztán osztályoztak né­met, magyar — külön. Én a Kola félszigetre kerültem. — Vasutat építettünk, fát vágtunk. Azt csináltuk, amit parancsoltak. Mínusz 30—40 fokot mutatott a hőmérő, és mi kincstári bakaruhában voltunk. Ha a rajtunk levő rongyot ru­hának lehetett nevezni. — Egyszer tisztek jelentek meg, s azt kérdezték; ki akar hazamenni? Ki ne akart volna? Óvatos voltam, csak harmad­szorra jelentkeztem. Utólértem az elsőket — Szibériában. Az omszki lágerbe kerültünk. Ek­kor már hozzánk is eljutott a forradalom híre. Egyre gyak­rabban hallottuk Lenin nevét. A táborba egyszer magyar vörös­katonák érkeztek. Lépjünk be a Vörös Hadseregbei Hazame­gyünk, lesz föld, szabadság, igazság, a szegény is ember lesz. Rendes kosztunk lesz, jó ruhánk 1 Kit ez, kit az fogott meg, engem az előbbi. így let­tem vöröskatona. Azt is mond­ták, hogy Kun Béla csapatával fogunk egyesülni, s együtt me­gyünk haza. A kiképzés rövid volt. Az I. omszki ezred kato­nája lettem. Levittek a kínai határra. Mandzsúria határán estem át az igazi tűzkeresztsé­gen. Itt elpáholtuk alaposan a fehéreket. — Később Arenovkán építet­tünk ki hadállást. Itt' nagyon megszorongattak minket Kol- csak kozákjai, a vlagyivosztoki tengerészek mentettek meg. Páncélvonatos tengerészeket ak­kor láttam először és utoljára. Krasznojarszkig' űztük a kozá­kot. Ekkor sebesültem meg. — Felépülésem után várőr­ségre, majd Brezovkába láger- őrségre rendeltek. Magyar tisz­teket őriztünk. A fehérek itt sem hagytak békét. Egyszer gyalog indultunk Habarovszk felé. Kilenc japán elkapott min­ket. Becsuktak, de nem bántak velünk rosszul. Kaptunk rizst és rizspálinkát. Egyszer megje­lent két kozák. Maguk előtt te­reltek. Gyanús volt. Nem a sík felé, hanem a sűrű erdőbe vit­tek. Sejtettük, hogy mit akar­nak. Fegyverünk nem volt, de nem kötöztek meg. Négyen vol­tunk — egy Török nevű maros­vásárhelyi, Hambár Gyula bu­dapesti, Kunya Lajos gömörpa- nyiti fiúk és én. Török és Ham­bár,hatalmas gyerekek voltak. Mi fedeztünk, ők leütötték a két kozákot. Ismét szabad volt a világ! — Egy faluba érkeztünk. Vöröspárti falu lehetett, mert szívesen fogadtak, pedig az a terület akkor erős fehér ellen­őrzés alatt állt. Azt tanácsolták, hogy szökjünk át Kínába, elkí­sértek egész a határig, s meg­mutatták az utat. Ez volt ám a sétál Hét napig tartott a Góbi­sivatagon keresztül. Élelmünk nem volt, egyszer találtunk egy pocsolyát. Ogy kiittuk a vizét, hogy csak iszap maradt. Ekkor már tizennégyen voltunk. Egy domb oldalába érkeztünk. Töp­rengtünk, hogy ki menjen föl a dombra. Mindenki fázott, félt. Vizi Jóska jelentkezett. Ha te, én is, mondom, hisz földim volt, bodvarákói gyerek. Kutya­nehéz domboldal volt, csupa homok. Túloldalán egy kínai fát hasogatott. Oda se rántott, hogy minket lát. A fejével a házfelé intett, s azt mondta, hogy „Bukunda — Bukunda“. Bukunda! Beszélhetsz apám, hisz oroszul sem tudunk, nem kínaiul. Megint megszólalt, ma- gendi — magendi. Mi bólintot­tunk. Ma sem tudom, hogy mit Jelent, de bólintottunk. Erre be­vittek a házakba, a többit is Y' "'WW' iifk í *í/Z ' í 1 : ’ .. \ \ \ ""T" *' 1 i ú ^ IMI összefütyültük. Kaptunk rizst, pálinkát. Tizenhat hónapig él-* veztem a kínai vendégszerete­tet. — Szerencsére volt köztünk egy zászlós, ez jól tudott néme­tül. A faluból valamilyen város­ba vittek, majd egy várbörtön­be. Ekkor már vagy harmincan voltunk magyarok. Igaz, csak osztrákoknak neveztek minket. Egyszer megjelent vagy negy­ven kétkerekű szekér, mi csak taligának neveznénk. Felpakol­tak minket, s gyi gebe! Tizen­négy napig tartott az út egy lá­gerig. Katonás rend volt ott. Minden századnak volt egy kí­nai parancsnoka. Minden nap 20—30 kilométeres menetgya­korlat. Enni volt bőven. — Az unalmat, ha annak le­het nevezni, az olasz misszió tagjainak megjelenése zavarta meg. Vitték a taljánokat. Ä Csehszlovák Köztársaság meg­alakulása után minket is össze­gyűjtöttek, csehszlovák állam­polgárokat. Még foglyok vol­tunk, de szabadon mozogtunk. — Vlagyivosztokba kerültem, kocsis lettem, Fuvaroztam a város és egy sziget között egy kis komp segítségével. 1920. augusztus 24-én a 33. transz­porttal Vlagyivisztokban engem is behajóztak. Kikötöttünk Hongkongban, majd Szingapúr­ban. Amerikai hajó vitt minket^ a Grand President. Itt is akadt egy magyar matróz, aki 12 éve járta az óceánokat. Igen össze­barátkoztunk. Ha szabadja volt, mindig köztünk volt. Egyszer leszólt, hogy csukjuk be a ke­rek ablakokat. Meleg volt, hisz közel jártunk az egyenlítőhöz, így nem csuktuk be. Elalud­tunk. Éjjel vihar volt, arra éb­redtünk, hogy víz van a kajüt ben. Azt hittük süllyed a hajó. No, rövidre fogva a szót 52 na­pi hajóút után 1920. október 13-án Triesztben kötöttünk ki. Itt várni kellett, mert csopor­tonként engedtek haza. 1920 október 25-e körül érkeztem haza. — Cselédeskedtem, éltem a szegény emberek életét. Sok­szor gondoltam arra, amit a vö­rösöktől tanultam, amit a Szov­jetunióról olvastam és hallot­tam. Tudtam, hogy más jobb világ van ott. Vártam arra, hogy nálunk is ilyen legyen. A szövetkezeti mozgalomról már odakint hallottam. Mikor nálunk is megindult a szerve­zése, nem idegenkedtem tőle. Dolgoztam becsülettel. Tavaly még éjjeliőrösködtem. Betöltöt­tem a 81. évet, most már pihe­nek. Feri bácsi gyakran látogat üzamekbe, iskolákba. Idézi a múltat, a történelmet. Örömmel tölti el, hogy amiért h^r^nlt ma már valóság. FECSO PÄL Szlovákiai és csehországi kombájnosok rövid vidám beszélgetése begyűjtés közben (CSTK és Novák felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents