Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)
1978-11-27 / 328. szám, hétfő
H at eljöttünk ide, hol *?. ajtt> etötf őrökö? » szél. annyi év, annyi megpróbáltatás, annvi hercehurca után eljöttünk, hogy találkozhassunk, és látod, nem ugrottunk egymás nyakába, mint régen, a válladat sem tapogattam meg, mint azelőtt. Mennyi erőt és időt vett igénybe, de eljöttünk. Talán csak azért, hogy betartsuk a szavunkat, de nem. Elfőttünk és kész. Én, mint mindig, pusztaszerrel, üres kézzel, te, papa az elmaradhatatlan tarisznyáddal. Nevetséges, ahogyan szóváltás közben egyszerre akarunk belépni a megbeszélt odúba. Ann nem nevetséges, maga az odú. Idejövet volt időd kifundálni, hogy miféle világ ez. Idejövet alaposan megszemlélhetted ezt a kiét- len koldushátat, amint fúrja, fúrja magát előre. Khaki színű katonakabát a föld, nem is föld ez már, az égből szakadó átoksújtás, meddő tenger, kiközö sített és elhasználódott késpenge. Kopár a róna, ütött maréknyi gaz, élet sehol. Mint az árvíz elől és a nagy falutüzek elől, úgy menekültek el innen az emberek. Az asszonyok a csecsemőkkel, a férfiak a hátizsáknyi poggyásszal, az öregek és a mozdulatlan betegek a rozzant szekerek saroglyáiban-szatyraiban, még a temetőt is magukkal vitték, a cirok-kereszteket, a gyürüce-kereszteket, a zsákokban és tarisznák- ban az elődök csontjait. A gyászos karaván mögött a megritkult csorda, a girhes háziállatok gyér serege, mert elvonult innen minden élő, és mi, papa bolond fejünkkel ide jöttünk, annyi év után ide kecmereg— tünk, pedig irdatlan voit az út, és vissza még gyöt- rőbb lesz, és mégis idejöttünk, pedig nekünk — neked és nekem — sem ingünk, sem gatyánk, sem kihasznált szerető ez a tér, és mégis idejöttünk, hogy annyi esztendő után találkozhassunk. P edig hívhattál volna haza is,, a szülői házba, csupán egy szavadba került volna apám — de nem — te már nem teszel ilyen szívességetI — A házak közül csupán ezt az egyet kímélte meg az idő. Az ajtó fakilincsén a virító moha. Az ablakokat csupán a szentlélek tartja. Nem hittem volna, hogy ilyen odú is létezik. Kívülről a cirokkal fedett ház, pásztorkunyhó is lehetne. Sem kémény, sem ablak. Micsoda csel, papa, hiszen belülről tökéletes a kilátás, ablak ablakot éri Szürke fény tömörül, sem reggel, sem délelőtt, sem szürkület. Átmeneti világ. Sem éjszaka, sem nappal. Horizontnyi távolságban a használhatatlan szik. Bolyhos növény, itt-ott egy igénytelen bozót, és mi idejöttünk! — Négy nappal korábban indultam útnak, féltem, hogy megelőzöl és nem lelsz itt. Négy napja le se hunytam a szemem, nehogy eltévesszük egymást. Nem, már nem hangoskodom. Nem őrjöngök az esztelen útért. Ha te képes voltál rá... — Tudod, arról ismerjük meg a fajtánkat, hogy minduntalan egymásba marunk. Nincs még egy ilyen nép a szélesre szabott világban. Nem. Már nem hangoskodom, nem nyügösködöm, nem sziszegek. Évtizedek óta nem láttuk egymást. Mi újság veled, apám? Látom, ugyancsak az erőd teljében vagy. Beszélj te, mert velem az eltelt időben már nem történt újabb stílusú megpróbáltatás: tárgyakról, alakokról, formákról, elvont dolgokról szólhatnék csupán. Lásd: megtértem: Megtértem: mert nem volt más választásom. Megtértem a kárörvendők rícsajozásainak tüzében. Az elnéző mosolyok tüzében. Megtértem: üres kézzel, átlós hasadásokkal a talpamon, hátamon, szívemen. Megtértem, mint ahogyan ti is mondtátok, jövendöltétek évtizedekkel korábban. Megtértem: és nem lettem okosabb, mint te, apám. Megtértem: és nem tudok újat mondani, apám. Megtértem: gyászt, könyvet, vak siralmat hagyva magam mögött. És most, hogy ily beláthatatlan út áll mögöttem, ily kiismerhetetlen múlt, nincs mit mondanom, sem jelennek, sem jövőnek. Amit tudok, túlságosan elvont, túlságosan nyúlós-ragacsos. Nincs mit mondanom a népnek: e csőcseléknek, akik hangyákként szorgoskodtak a semmin, kerge birkákként tömörültek, beszélj hát, te, apám. Mi újság otthon? Mi van a Mirjammal? Mirjam már ka- ronülő korában tudta mindazt, amit a valamire való, gondolkodó ember élete derekára megtanulhat. Mi van Mirjammal, apám? Csodálatos húgommal, mi van?... Az öregember a sárból épített, fehérre bevont asztalra papírlapot terített. A tarisznyájából kilenc poharat vett ki. Vajkai Miklós KOLDUSHÁT — 0, mily csodálatosan tud Mirjam táncolni, apám! — mondta a fiatalember. — A táncestéken is ő volt a legkitűnőbb . ., A " z öreg a fiatalra pillantott: — Ami igaz, az igaz — gondolta, — téged aztán nem kényeztetett el a sors ... Kevés és erőtlen gyűlölet lappangott a szavak mögött. — Téged aztán nem kényeztetett el a sors, ember . . — mondta az öreg Nem, apám. — A zekéd elrongvolótlva .. — Ügy apám. A cipőd az enyészeté. — Igazat mondsz, apám. — Gyürődött vagy, megannyi ránc vagy, millió törés, hasadás vagy, mint ez a széllel bélelt, átoksújtás sós vidék ... — Úgy, apám. — Mintha nem is a fiam lettél volna.., — A fiad voltam és vagyok, apám. Bár kitagadtál, de a fiad vagyok. —■ Kacér vagy: ez a te terhed. — Másnak születtem, mint a többi. — Eh! — Úgy hittem, mást kell hogy cselekedjek. — Csönd. Csöndet végre. Az öregember az ablakhoz lépett. Idejövet volt ideje, hogy megszemlélje ezt a szörnyűséges koldushátat, mint ahogyan az a másik mondta, aki a sárból gyűrött asztal előtt állt. — Aztán mennyi éves vagy?... — szólalt meg az öregember. — Ha jól számoltam, akkor a harminchetedikben járok ... Az öregember bólintott. Khaki színű katonakabát a föld, nem is föld ez már, ahogyan fúrja, fúrja magát előre, a mindenség Gyökeres György felvétele fölszálkázott szíve alá gyűri önmagát. Mint az árvíz elől, a tűzvész elől, úgy menekültek el innen — évtizedekkel korábban — az emberek. Még a temetőt is magukkal vitték: a cirokkereszteket, a gyürüce-ke- íreszteket — feltéve, ha egyáltalán voltak ilyenek —, a tarisznyákban, apróbb-nagyobb zsákokban az elődök csontjait. Visszalépett az asztalhoz. Kerek kenyér, paprika, paradicsom, hagyma, kevés só és szalonna került az asztalra. M egszegte a kenyeret. Nagy gondossággal három átlátszó szeletkét vágott. Papírvékonyságú szalonnadarabkákat aprított a szeletek közé. Az első pohárba bort öntött. Az étel mellé állította. — Karonülő korában már mindent tudott... — mondta. A fiú bólintott. — ...Csupán az ilyen pogány ételt nem bírta... Ha kinn dolgoztunk a földeken, alighogy harapott egy keveskét. — És az italt...? — Azt nem vetette meg., — Mi van vele, apám? Az öregember nem válaszolt. Józsefnek, Mirjam férjének a kenyerét-szalonnáját porciózta. A következő pohárba is bort öntött. — És mi van Józseffel? — kérdezte a másik. — Még mindig telhetetlen? Az otromba szalonnadarabra pillanatott. Szájában összeszaladt a nyál. Napok óta nem evett. — Ez az étel Józsefé ... — mondta az öreg. Majd kiosztotta Áron étkét is, Zsófiáét is. — Ez az édesanyádé... — mondta a következő ételhalomra. — Anya még mindig fázik? — Még mindig. — Szegény anya ... — Hejh! De sokszor megríkattad! A nyolcadik porciót magáénak nevezte az öregember. A kilencediket annak a másiknak adományozta. — Az anyád sokáig emlegetett... A fiatal lehajtotta a fejét. Szomorú akart lenni, de képtelen volt rá. Napok óta nem evett, keze már- már megindult az ételhalom felé, amikor lábdobogások verték föl a környék csöndjét. Az öregember a bereteszelt ajtóhoz rohant. Hátával nekiveselkedett. A lábdobogások egyre közelítettek: mintha a kunyhó felé igyekeztek volna. Kiáltások hangzottak föl minden irányból. A hangzavar mindinkább erősödött, betöltötte a hamuszínű helyiséget, a kápolnaszagot árasztó falak mentét. És ekkor ... abban a pillanatban a fiatalember meghallott ta Mirjam hangját, távolról, porban hemperegve, fáradt lomhasággal közeledett a hang, majd a helyi-! ségben kiteljesedett, mint a tojásból kiserkedő csibe, jött a hang, jött, befogta az egész helyiséget. Aztán hallotta József rekedt, mély hangját is, és Áron, és anya puhán hulló, monoton hangját, Zsófia éles szavát, és a többiekét. Külön-külön közelítettek hozzá. — Itt vagyok ... — szerette volna mondani. — Itt van a Tékozló Fiú!... — de nem jött ki a hang a torkán. És jöttek, pilinkéztek a hangok. Fáradtan vagy szórakozottan, neheztelve és játékosan, tréfálkozva és meghatódva. Az öregember így szólott akkor: — Egyél és igyál mindannyiunk helyett... Egyél és igyál Mirjam és a többiek helyett. Egyél és igyál helyettem is. Tán most erősebben tartotta az ajtót, mint ennek előtte. Behunyta a szemét és befelé zokogott. Hangtalanul zokogott. Pedig zokoghatott volna hangosan is: a hangzavarban aligha hallotta volna az a másik. Ljudmila Tatyjanyicseva Virágzik a zelnice Szálláshelyem a település legszélén, majdnem az erdő mellett áll. Vékony karjait a párkányra téve egy kíváncsi kis nyírfácska kukucskál be szobám ablakán. Bár az este hűvös, szeles, ő áttetsző rövid ruhájában mégis kitűnően érzi magát. Egy lábon ugrabugrál, mint egy elsős csitri lány. Az alkony kék/e lassan sűrűsödik, majd teljesen bársonyos sötétté válik. Leszáll az éj, jeltűnik a vékony, ezüstös hold és a csillagsereg — olyan sűrű, mint a dús tavaszi vetés. Eloltom a villanyt, és lefekszem aludni. Holnap nehéz nap vár rám, kiszálláson vagyok. Alighogy elszenderedek, halkan kopognak az ablakon. — Ki az? — Én vagyok a kis nyírja. — Mi történt? — Még semmi, de mindjárt csodálatos dolognak kell történnie. Ne aludj, gyorsan gyere ki! — Mindenfélét kitalálsz — morgom félálomban, és visszamegyek a meleg ágyba. Alighogy becsukom a szememet — megint kopogás. Vékony és kellemes, akár a karácsonyfa üvegcsengőjének csilingelése. Kitárom az ablakot. — Ki az ott megint? — Bn vagyok, egy csillag. — Miért zavarsz? — Ne haragudj, gyorsan gyere ki. — Miért? — Megláthatod a tavaszi csodát. — Miféle csodát?. —- Az imént kivirágzott a- zelnicemeggy. Ott van ni, a sötét fenyő mögött. Nem gyújtottam világot, magamra kaptam a felöl* tőmet és kiléptem a sötétkék éjszakába. A felismer- hetetlenségig megváltozott minden! A szél is elült. A levegő felmelegedett. Tele tüdővel beszívom a virágzó zelnice erős illatával teli, párás levegőt. A fa magához hív: — Gyere közelebbI Neked ajándékozom legszebb, legdíszesebb ágamat. Hisz te vagy az első, aki látja hófehér virágaimat... — Ma egy újabb csodával lettél gazdagabb — mondja mosolyogva a csillag. — Hát lehet aludni ilyen csodálatos éjszakán? BALL A GYULA fordítása JOZEF MIHALKOVIC VERSEI Groteszk A élet vizslat bennünket, a maga kifürkészhetetlen módjón méreget, elvitathatatlan joga. Emberek, olyanok vagytok, mint fényes nappal Érsekújváron túl, a napraforgók. Nyugalmi állapot Pléhből metszett nap. Az egerek a sarokba bújtak a víz elől, valahol az emeleten. Gyermekeid nőnek, akár az illatok, te meg csak vársz, mert neked van időd. Az utóbbi éjszakától a zugok kissé még zöldek. Egér se moccan. Az emeleti ablakokba fáradt korom pilinkél folyvást, mintha nem látnád. Helyzetkép Annyit kerülgeted a puszta falakat. Míg le nem dől neked. Robaja ide csap. A nőstény krokodilus A Nílussal pöröl. Alkalmi szoba-stílus. Senki sem ébredt föl. TÓTH ELEMÉR foidításal
