Új Szó, 1978. november (31. évfolyam, 302-331. szám)
1978-11-20 / 321. szám, hétfő
FÜLÖP MIKLÓS ÁLDOTT JÓ KUTYA Kicsi Mama színtelen-kék sze* mű öregasszony, szoba-konyhában lakik Rózsával, áldott jó kutyájával; távol a várostól — az autóbuszvégállomástól jóval messzibb — kertes kis házban. Rózsa a konyhában lakik, Mama a szobában — jól megvannak. Délután sétálnak, közel az erdő, az erdő aljáig mennek, onnan vissza — ennyi a séta. Esténként beszélgetnek. Mama Igyekszik kitalálni Rózsa gondolatait, visszakérdez, felel a kérdéseire, csak azért, hogy a társalgás érdekes legyen, ne legyen egyoldalú; szabályos beszélgetés alakul ki így, vitatkozni is lehet — de ez már Mama kizárólagos érdeme. Rózsa a farkát csóválja, kiölti a nyelvét, fúj, szuszog, figyelme azonban nem lankad, fáradhatatlanul teljesíti a kötelességét: a kutyáét. Rózsa korcs — de hát ez nem számít — anyja ilyen, apja olyan, ő amolyan: lógó fülű, rövid lábú, hosszú farkú, fehér-fekete. Mama szépnek találja Rózsát, hiszen áldott jó kutya, nem ugat, nem nyöszörög, szobatiszta, értelmesen néz és ... Mindent ért. Mama két személyre főz, levest, másodikat, mindent, immár harmadik éve ... Hogy telik az idő, Rózsa ma tölti a harmadik évét... — Ez a legszebb kutyakor, Rózsai Rózsa a fülét hegyezi —, Mama szólt? Csak hozzá szólhatott, nem a falakkal beszél. — Nem vagy éhes? Rózsa körbenyalja a száját. — Nem etted meg a paradicsomszószt ... A hagymaszószt például megeszed, a kaporszószt is... — Miért csóválod a farkad? i-« Megszokásból... — Mindent megszokásból csinálsz, fene nagy dolog ez a megszokás. Én is megszoktam, mindent megszoktam, Rózsa, az életemet is, így ahogy van, megszoktam... — Nem Igaz? — Ne beszélj... Fiatal korában még egy kutyának is rettenetes kívánságai vannak, álmai, tervei... — Rettenetes kívánságoki Ugyan már... Az öreglányok hajlamosak túlozni, ezért is öregszenek meg idő előtt. — Ügy?! Idő előtt... Tehát én idő előtt megöregedtem ... Már fiatal koromban is öreg voltam... — Ez is meglehet. — Meglehet... Mama virágot árult a piacon, később virágüzletben, illatos virágok között élt, szép világ: virágvarázs; elhódítja az embert ... — Fáj a fejem, Rózsa, menjünk sétálni. Elindultak. Rózsának a séta kész kínlódás, közvetlenül Mama mellett kell maradnia — rövidre fogott pórázon — tipegő lábak szomszédságában. Ez séta? Unalmas lötyögés: az erdő aljáig és visz- sza ... — Unalom, unalom. »« Mi az? Egy kutya, ha tudná. M ►— Még emberré válna. — Bolond vagy, Rózsa, esküszöm, hogy miket ki nem találsz! Gondolod, hogy az ember direkt kitalálta magának az unalmat? — Az unalmat és az egyedüllétet. — Vajon miért? — Hogy gyötörje magát. — A saját gyönyörűségére, igaz? Szép lassan mindenre rájövünk, mi a véleményed? ... Az ösvényen kutya állt előttük, kóbor kinézésű piszkos- szürke irhájú betyár, nyelvét kilógatta ... Mama körülnézett, senki emberfia nem volt a közelben, kiáltott volna — például: „Segítségl..." —, csakhogy Rózsa megelőzte: vakkantott, tébolyo- dottan földobta magát, megfordult a levegőben, aztán hogy lába földet ért, eszeveszett irammal előre lendült — Mama kezében kifeszült a póráz. . — Mars! Betyár leült, a farkát a magasba emelte, bátornak, határozottnak látszott, elővillantotta roppant agyarait, mintha nevetne, éppen úgy... Rózsa megkergült, újabb rohamra indult; Mama két kézre fogta a pórázt. — Rózsai Visszarántotta, majd hátra nézett: elfutni? A betyár utólérné őket... — Szépen, Rózsa . .. Hogy üljön szépen, ezt akar* ta mondani. Rózsa lehasalt, szépen, szépszerével próbált előbbre kúszni... A betyár, nagyon tapasztalt betyár lehetett, nem morgott, nem vicsorított, mozdulaltanul, békés nyugalommal csücsült, mint aki nagyon is biztos a dolgában. Éppen csak a tekintete szúrt, döfött. Rózsa, mert világos, hogy őt szemezte a betyár, se látott, se hallott, az iruláshoz-piruláshoz igazán nem értett; ösztöne azt diktálta, hogy most rögtön és azonnal kiugorjék a bőréből... Felnézett Mamára, tekintetében szemrehányás és kétségbeesés vonaglott, egész testében remegett, sírt... Dühében Mamára yicsorítottl Mama elképedt, ezt nem hitte volna ... — Megőrültél, Rózsa? — Meg. — Elment a józan eszed ... Képes vagy magadból kivetkőzni egy ilyen... — Betyárra nézett, annak szemeiben haragvillám mozdult. Lenyelte mondandóját (semmiházi dög, élv- hajhász, valami ilyesmit akart a betyár fejéhez vágni), elhallgatott. Rózsa kínlódva, valahogy csak közelebb vonszolta magát betyárhoz, szaglóközelbe — a nyakörv már-már, hogy megfojtsa ... — Rózsa, ennek a szeme sem áll jóll Rózsa felegyenesedett, nyújtózott egyet, aztán leült. Fejét lehajtotta, megadta magát a sorsnak, farkát is maga alá gyűrte, ami kutyánál kimondottan lelki bánatra, fájdalomra vall, no meg egy kis félszre is... Betyár — mért betyár a betyár, szíve is van neki — közelebb lépett, leült Rózsa mellé, orruk most végre összeért... Hogy egymás mellett ültek: szembetűnő volt a különbség, betyár legalább két kutyafejjel magasabb volt, mint Rózsa. ■— Nem hozzád való, Rózsa, láthatod. Rózsa pityergett nem hozzá való? Meg kell bolondulni... — Nem hozzád való! Müma keze kilendült — Rózsában megállt a szusz; egy ekkora rándítás...! — Gyerünk! — Mama megfordult, húzta, rángatta Rózsát. — Gyerünk! Vonszolta, teljes erejéből húzta. — Ne nézz bátra, Rózsa, nem szabad hátranézni! Rózsa — hogyan is nézhetett volna hátra? — nyüszített. Mama tudta, amit tudott; — A hátranézés biztatás, Rózsa, jel, a dögök mindig a biztatást várják... Ne nézz hátrál Hű ... Mama már egészen belemelegedett. — Pimaszok ezek, Rózsa, én mondom neked, a szemük sem áll jól, tette a szépet neked — húzta —, láttad, milyen szépen viselkedett? A zsivány... — vonszolta — tette a szépet, más akart lenni, mint ami, ki tudja, mennyi disznóság áll a háta mögött... Mama húzta, vonszolta, az ösvény most lejtett kissé, ez is segítette, arca kipirult, csontos, szikkadt mellkasában szíve hevesen zakatolt. — Ne nézz hátra..., ne nézz... Leért a lejtőn, lépteit szapo- rázta; amikor benyomta a kertkaput már fulladozott... Remegő kézzel nyitott ajtót, belépett, behúzta maga után a pórázt: üres volt... A konyhaasztalon ott volt a délről maradt paradicsomszósz pléhtányérban, a teteje bebő- rödzött. Azt nézte, melle még zihált, megfogta a tányért, kir dobta az udvarra. Az asztal alatt is volt néhány pléhtányér, valamennyit kidobta, a hosszú nyelű kefét, amivel esténként a Rózsa hátát vakarta, azt is kidobta, és a rongyszőnyeget, a takaróját is, a tálat, amiben fürösztötte, a kendőt, amivel megtörölte, a szappant, a játékkarikát, a rongylabdát... — Ringyó! — sziszegte, s keze ökölbe szorult. Becsukta az ajtót, elreteszelte, ráakasztotta a horgot, majd kulccsal is bezárta... BARAK LÁSZLÓ To b o r z o Társam, ki kételkedni merész, lázasan, kincskereső leleménnyel belát a fák kérge mögé is; társam, kit nem vakít meg a balzsam fénye, ki földre görnyedve sem veszíti el a hitét, kit nem épít s nem bomlaszt az ármány, a menyegzőt s temetést is megjárja, társam, a végtelen fagyban nem gondol a tűzre, csak szárnyalni kívánó madarakra, erdők vadjaira; csillagterelő, nem csillagimádó; kivirágzik kezében a korbács s étkül kínálja a teheneknek. ta 0 s 1 ÁLDASSÁL EMBERI KONOKSÄG! „Elfogadni a realitást azt jelenti, hogy belenyugszunk a reménytelenségbe“ 1 (Gurkó László: Lenin, Október} Lehet, ez alkati kérdés: szeretem a határozott, „törik-szakad“ embereket. Azokat, akik jól meggondolják, mielőtt egy útra rálépnek, de ha egyszer már ráléptek, végig is mennek rajta, vagy inkább elpusztulnak, semhogy letérjenek róla. Szeretem őket, s vitatkozom velük és róluk. Magammal és másokkal egyaránt. m m m Huszonnégy órán belül két egymástól nagyon eltérő korú és foglalkozású emberrel kellett interjút készítenem: egy idősebb világhíres sportmesterrel, s egy fiatal, de már ugyancsak neves tudóssal. Mindkét beszélgetés úgy alakult, hogy fel kellett tennem a kérdést: mi adott erőt ahhoz, hogy közvetlen környezetük értetlensége, sőt gáncsoskodása ellenére is alkotni, teremteni — dolgozni tudtak. A válasz azonos volt: a konokság, a „csakazértis megmutatom", — Na látod, itt van a kutya elásva. Kinek akarják „megmutatni14? — Maguknak és másoknak. — Ez semmi egyéb, mint öncélú „'ki vagyok én?“ — hetvenkedés. — Tévedsz, ez nem virtuskodás. Az a fiatal tudós eddig öt gyógyszerre kapott szabadalmat. Gondold végig, hány embert gyógyított és gyógyít meg ezekkel, a sportmester eredményei az egész országnak, egy egész közösségnek szereztek dicsőséget. Hol itt az öncélúság? — Ha így van, kiknek kellett csakazértis bizonyítaniuk? —- Azoknak, akik nem bíztak vagy nem akartak bízni bennük. Azoknak, akik félnek mindenkitől, aki többet és mást akar, mint ők. — Többet és mást? Honnan tudhatták a te embereid, hogy éppen ők s nem a gáncsoskodók akarják a többet és mást? — Hogy más mit akart, ezt ők nem tudhatták, ök csak magukban lehettek biztosak. — De értsd meg, esetleg a gáncsoskodók is pont ilyen biztosak magukban. — Ez lehetetlen. Biztos csak az lehet magában, aki elsősorban nem magáért teszi, amit tesz. — Ezt szépen mondtad. Ezt a fráv zist... — Attól még igaz lehet. — Igazság? Te is tudod, ahány, any- nyiféle. A te embereiddel éppen az a baj, hogy azt hiszik, az ő véleményük az egyedül helyes, az abszolút. — Olvastam valahol: a határozatlanokat mindig sérti mások határozottsága ... — Csakhogy a határozottság a te embereidnél szűklátókörűséget jelent. Látod azt a szódáslovat? Könnyű annak előremenni, mert nem is lát másfelé a szemellenzőjétől. — Az, hogy valaki egy célra összpontosítja az energiáját, még nem szűklátó- kőrűség. Honnan tudod, hogy nem fogta-e át előbb a teljes látóhatárt, mielőtt irányt választott? Honnan tudod, hogy nem volt nehezebb neki ezerszer, mint másnak, amíg az összetevők között megtalálta a számára egyedül helyest? S ha már egyszer ezt választotta, csak ezzel szabad törődnie. Szűklátókörűnek csak azok nevezik az ilyen embereket, akik képtelenek gondolatban vagy ténylegesen végigmenni az ő útjukon. — Nem értem, miért eszményíted, hogy egyesek képtelenek útjukról letérni. Ez — divatos szóval — közönséges alkalmazkodási képtelenség. Ha jól tudom, valami hasonlóért pusztultak ki például az őshüllők ... — Azért eszményítem, mert aki útjáról letért — ugyancsak divatos tapasztalatok szerint —, nemigen szokott visszatalálni rá. S ha az őshüllők alkalmazkodnak, magukat átmentik ugyan, de már nem őshüllők. Esetleg mások ... — A játék különben nem fair, te két olyan konok embert hoztál példának, akik célhoz értek. Szerencséjük volt. De mi lett volna, ha erősebb a fal előttük, vagy nem ilyen kemény a fejük? — Nem tudom ... Ez az, amit nem tudok ... — És nem lenne okosabb szépen kikerülni a falakat? — Annyian mondták, csak azért kerülik ki őket, hogy mögéjük jussanak, s végül egészen máshol bukkantak fel. — „Törik-szakad“ embereknek nevezted őket. Szép kifejezés. ÉS főleg találó. A baj csak az, hogy körülöttük is törik- szakad minden. Olvastam egy regényben: az olyan emberek, akik nem tudnak engedni, csak szomorúságot okoznak a környezetüknek. Milyen jogon? — Ezt bízd az ő lelkiismeretükre. De mi lenne, ha a környezetük engedne? — Ne viccelj, ők egyedül vannak, nekik kell alkalmazkodniuk. — Hát nem érted, éppen miattuk nem szabad alkalmazkodniuk! — Már ne haragudj, de köpök az olyan világmegváltóra, aki úgy el van foglalva az emberiséggel, hogy nem ér rá azokkal törődni, akik mellette élnek. Humbug az egész, öregem. — Legalább annyit ismerj el, hogy kell az ilyen ember is. Így dialektikus ... • • • Lehet, valóban csak alkati kérdés, hogy szeretem a konok embereket. Vitatkozom velük, értük, s önmagam számára vagyok a legkényelmetlenebb vitapartner. Emlékek közt botorkálok, érveket keresek, s ritkán sikerül találnom. Az emlékek visszájukra fordulnak, az érvek cserbenhagynak, s ellenérvként meggyőzőbben hangzanak. így hát az én érveim az olyan emberek miaradnak, akik saját barlangjában fojtották meg a hamis realitást, hogy más, emberibb formájában támasszák fel újra. Szomjasan kutatok utánuk, s ha rájuk találok, boldogan fohászkodom: áldassál, emberi konokság! Te megőrző, te előre vivő. GÄLFALVI GYÖRGY tf j Sí * 1978. XI. 20. 4
